Úgy tűnik, a most népszerű sorozatok a harmadik évadhoz érve sokat veszítenek vonzerejükből.

A szolgálólány meséje már a második évadban is jobban hasonlított valami nyúlós, kellemetlen édességhez, a harmadik évadra viszont már nagyítóval kereshettük azokat a nézőket, akiknek még nem áll föl a szőr a hátukon a főszereplő arcát mutató közeliktől, az előretolt áll-lehúzott szájszélek-nagyon nézés kombótól.

Margaret Atwood kanadai írónő pontosan felépítette a világot az 1985-ben(!) azonos címmel (The Handmaid’s Tale) megjelent regényében, amelyből korábban is készült már filmadaptáció, a Hulu pedig úgy döntött, hogy érdemes sorozatot csinálni belőle, és valószínűleg jól döntött.

Az első, még a regény alapján készült széria valóban valami újjal állt elő. Steril, művészien szép képi világgal, és rendkívüli közelséggel. A regényről Atwood több helyen elmondta (és az előszóban is megírta), hogy

semmi olyan nincs benne, ami valahol a világon már meg ne történt volna.

Ő “mindössze” annyit tett, hogy a válogatott szörnyűségeket egyetlen disztópikus világgá gyúrta össze. Az Amerikai Egyesült Államokban vallási alapon létrejövő, nőket kizsákmányoló, hierarchikus berendezkedésű diktatúra képe valahogy most, a 2010-es években lett ismét érdekes és elgondolkodtató, ami, hm, nos, szintén elgondolkodtató.

Amíg gondolkodunk, elmondom – annak, aki nem értesült róla -, hogy a sorozat sikere azonnali és elképesztő volt, nézettségben sok népszerű sorozatra simán rávert, díjakat söpört be Emmytől Golden Globesig.

Hol járunk? – Gileádi gyorstalpaló

Gileád (ez az új, az USA helyén megalapított állam neve) megtestesíti mindazt, ami a legsötétebb rémálmainkban felmerül. Zárt diktatúra, amely a klasszikus értékeket értelmezi tökéletesen félre, pontosabban, arra használja, hogy a társadalom tagjait megfélemlítse, kizsákmányolja.

Egy olyan világban járunk, amelyben a termékenység lecsökkent (a megelőző katasztrófáról sem a regényben, sem a sorozatban nem tudunk meg konkrétumot), ezért az egyik legértékesebb dologgá válik a teherbeesés képessége. Azokat a nőket, akik alkalmasak gyerekszülésre, jómódú családok (parancsnokok és feleségek) szolgálólányaivá teszik, vörös ruhát kell hordaniuk, és kötelességük mindenben engedelmeskedni a családnak. A dolguk “csak” annyi, hogy miután rituálisan közösülnek a parancsnokkal, essenek teherbe, szüljék meg a gyermeket, azután álljanak újra szolgálatba. Identitásuktól megfosztott nők ők, akik még a nevüket sem tarthatják meg, a parancsnokuk nevéből képzett néven szólítják őket. Kiképzésüket, pontosabban idomításukat a kegyetlen nénik végzik, barna egyenruhában, számukra minden eszköz megengedett a szolgálólányokkal szemben.

A kasztok között talán még mindig nem a szolgálólányok jártak legrosszabbul, lehet például kényszermunkára jutni a (feltehetően nukleáris hulladékkal szennyezett) úgynevezett gyarmatokra/kolóniákra, ez pedig a gyors leépülés és a biztos halál előszobája. Vannak, akik afféle házvezetőnői munkát végeznek (ők a márták, szürke ruhában). Léteznek kötelezően elrendelt házasságok, és létezik kivégzés is, van például egy fal, amelyre egyszerűen kilógatják a felakasztott testeket – mindenki okulására.

Ebben a diktatúrában követjük June (Elizabeth Moss), a szolgálólány életét (aki a könyvben egyébként nincs megnevezve, June az első évadban az Offred, szinkronban a Fredé nevet viseli). Az első évadban tudjuk meg, hogy a rendszer kiépülését gyakorlatilag végignézte a családjával, és legjobb barátnőjével együtt, amikor pedig menekülőre fogták volna, már késő volt. June lányát, Hannah-t egyszerűen elrabolják és egy parancsnoki házaspárnak “utalják ki”, egyedül a férjnek Luke-nak (O. T. Fagbenle) sikerül akkor a szökés. (Később tudjuk meg, hogy Kanadában éli a menekültek életét, várja a híreket, folyamatosan kutatja a lehetőséget, hogy visszakapja a családját.)

A regény cselekményét (nagyjából mai viszonyokra átültetve) az első évad dolgozta fel, megismertük a rendszer kialakulását (az “ezt már nem lehet megcsinálni – dehogynem” típusú dilemmákat, amelyek megmagyarázzák a várakozást), a diktatúra természetét, June szemszögéből láttuk Gielád kegyetlen működését, a kiszolgáltatottságot, reménytelenséget. Ami ezután jött, már csak a “ráadás”.

Ami ezután jött

June nem esik teherbe a parancsnokától, de a feleség (Serena) megoldja a dolgot azzal, hogy a sofőrrel, Nickkel “kényszeríti” szexre, amelyből aztán valóban terhesség lesz (és szerelem). June viszont nem hajlandó még egy életet ennek a világnak feláldozni, Nick segítségével megszökik, Gileádon belül bujkál, végül egyedül szüli meg a gyermeket, egy drámai epizódban látjuk, végül mégis kénytelen feladni magát.

A babát azonban sikerül megszöktetni (még Serena is segít neki, hiszen – akkor éppen – belátja, hogy nem embernek való világ ez), June azonban nem lép le, Gileádban marad, mert vissza akarja szerezni az első lányát is. Ez egyrészt érthető, de közben óhatatlanul eszünkbe jut, vajon miért nem szökik meg mégis Emilyvel (egy sokat próbált szolgálólány, akire a babát bízza), és próbálja kívülről visszaszerezni a lányát.

Mi jöhet még?

Kétségtelen, hogy June csapdában van, és úgy tűnik, hogy a készítők valahogy sehogy sem akarják kimenekíteni. Nem akarják levágni az aranytojást tojó tyúkot, gondolom.

A baj, azt hiszem, nem a történet nyújtásával van (igaz, hogy vontatott, és már kiismertük a ritmusát, mindig tudjuk, mikor számítsunk egy-egy ütős képre, mi lesz az epizód vége (June néz), a szépséges fényképezés is klisészerűvé vált, ennyi részen keresztül kissé meg lehetett már unni a képkivágás szélébe belógó arcéleket, a fókuszváltással operáló képeket, a nagytotálokat a katonás rendben felsorakoztatott vagy szabályos sorokban menetelő vörös ruhás, fehér fityulás szolgálólányokról stb.), inkább a hiteltelenedéssel.

Ha Serena karakterét nézzük (akit a kiváló Yvonne Strahovski alakít), azt látjuk, hogy több részen keresztül emberszerűvé kezd válni (képes az annyira áhított gyermeket is kimenekíteni az országból), aztán egyszer csak ismét ott van, ahol a part szakad, minden értelmes és érzelmes megnyilvánulása után, amikor már többször belátta, hogy az általuk teremtett világ még az ő számára is kínzás, újra visszatér a kegyetlen, ugyanakkor szolgálatkész feleség szerepébe. Még a gyerek visszaszerzéséhez is bőszen asszisztál.

Ebben a világban, ahol kérdés nélkül bárkit felkötnek, még a parancsnokokat is, de az a minimum, hogy ujjakat és kezeket csapnak le a legkisebb vétségért, ők valahogy mindent megúsznak. Oké, Serena már egy kisujjal kevesebb, ennek ellenére egy különgéppel(!) mégis meglátogathatja az “elrabolt” gyermeket Kanadában. Lenne oka és lehetősége is a menekülésre, mégis visszatér a megromlott házasságába és a rémálomszerű Gileádba. Sőt, valami hihetetlen oknál fogva a férjébe, Fredbe is újra beleszeretni látszik.

June története még kevésbé hihető a harmadik szériában. Szökött, gyereket rabolt, ki tudja, hány szabályt szegett meg, hány, a gileádi törvények szerint halálos bűnt követett el, mégsem torolnak meg rajta soha semmit. (A gyermekét megszöktető Emilynek például korábban kimetszették a csiklóját büntetésképpen, de van itt megcsonkított, megégetett, megvakított szolgálólány is, sőt, mint az előbb említettem, még a feleségeket sem kímélik, Serena is elveszítette már az egyik kisujját.) Mindehhez képest June-nak mindeddig jóformán a haja szála sem görbült. Azt sem tudjuk már pontosan, hogy mit akar, azon kívül, hogy a lányát, Hannah-t kiszabadítani, amiről viszont fogalma sincs, hogyan tehetné meg. Belső világáról mostanra sokkal kevesebbet tudunk, mint az első évadban, ami könnyen lehet, hogy az ötletszerű történetvezetésnek köszönhető. Nincsenek reális fogódzóink már hozzá.

De szerencsére itt van nekünk:

Lydia néni.

Mindvégig a kegyetlen és elhivatott Lydia néni karaktere kínálja a legérdekesebb “csemegét”. Egyszerre taszít és tesz kíváncsivá, ugyan, hogy a fenébe lehet valaki ekkora rohadék?

Lydia a nénik kasztjához tartozik, azoknak valamiféle főnöke, és ő az, aki June és társai idomítását végezte nagy odaadással, irgalmatlanul, nem válogatva a fegyelmezés brutális eszközeiben.

Elsőre (és másodikra, és sokadikra) egyszerűen felfoghatatlan, hogy hogy bánhat így egy nő a más nőkkel (egyáltalán, ember emberrel), ugyanakkor időnként mégis felsejlik belőle valami, ami érző lényre utal. Alighanem az őt alakító Ann Dowd játéka a legerősebb az egész sorozatban.

Úgy játszik velünk, mint macska az egérrel. Szívből gyűlölnünk kéne (és gyűlöljük is), de egy-egy érzékenyebb pillanatban szinte megsajnáljuk. A karaktere folyamatosan azt sugallja, hogy itt valami nagy drámának kell lennie a háttérben, hiszen senki nem lehet ok nélkül ilyen kegyetlen, nem hihet komolyan a gileádi elvekben és rendszerben, nem értelmezheti félre a kereszténységet ennyire, nem kínozhat embereket isten nevében, és nem hiheti komolyan, hogy az ebbe a világba születő gyerekek élete majd jó lesz.

A sorozat készítői is ráérezhettek a Lydia-titok vonzerejére, igyekeznek is nekünk megfejteni a harmadik évad nyolcadik epizódjában. De megint csak azt kell mondanom, hogy ez egy újabb, cilinderből előhúzott ötletnek tűnik egyelőre. Azt próbálják itt elmondani, hogy (a Gileád előtti időben) volt egy nem túl jól sikerült randija, amikor már túl volt egy (valószínűleg) rémes kapcsolaton, ezzel tetőzött nála valamiféle ön- és férfigyűlölet, és ez billentette át gyermekvédő pedagógusból megszállott nőkínzóba. Ahogy mondani szokás: ezt így, ebben a formában nem hisszük el. Ann Dowd akármilyen csodálatosan hozza is a karaktert (és tényleg: nem lehet őt olyan idióta helyzetbe kényszeríteni, amelyet színészileg ne a legtökéletesebben oldana meg), ez így kevés. Látunk egy alapvetően kiegyensúlyozott, de magányos, a hivatásának (tanítás, gyermekvédelem) élő középkorú nőt, akit egy elrontott randi egyik napról a másikra megátalkodott szörnyeteggé tesz.

Az egyetlen bizakodni való, hogy talán fellelünk valamit még a múltjában, amely indokolja ezt az epizódot (ha teljesen hihetővé nem is teszi).

A sok negatívum után, amelyet a második évadtól kezdve a sorozatról elmondhatunk, felmerül a kérdés:

Minek nézzük?

Éppen az ilyesmik miatt. Például, hogy mit lehet még kihozni a Lydia-karakterből. És persze az egész történetből. Valahova ki kell futnia a (ha már nem hagyták abba az első évad végén, amikor June beszállt a fekete autóba), és drukkolhatunk, hogy az a kifutás ne legyen sablonos, vagy túl életszerűtlen.