Pont három éve, június elején költöztem ide, ebbe a különös országba. Emlékszem, mielőtt elindultam, hetekig nézegettem a neten a képeket, próbáltam elképzelni magam, ahogy végigsétálok az utcákon, tavasszal leülök a folyóparton a híd mellett, ősszel meg beülök abba a kis kávézóba, ahol csupa fekete-fehér kép függ a falakon, aztán azt is, ahogy hazaérek fáradtan a munkából, és belépek a házba, ahol lakom: minden békés és fehér.
Három éve… mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, de még mindig nem tudtam megszokni az új életem, pedig szeretek itt, és nem bántam meg, hogy eljöttem; jól keresek, és egyáltalán nincs is olyan hideg, mint gondoltam. Jó, hogy itt is vannak szegények, olyanok, mint nálunk, mert a szegények hasonlítanak a világon legjobban egymásra, és tőlük érzi magát otthon az ember, bárhová is vesse a sors.

Lakik a közeli parkban egy öreg, neki szoktam néha ennivalót vinni, mert mióta itt élek, mindig van mit ennem, még hónap végén is. Szóval viszek neki kenyeret, meg sült húst vagy almát, ő meg megköszöni, próbálunk kicsit beszélgetni, de nem nagyon értem, amit motyog, neki meg nincs türelme kivárni, mire én összerakok egy mondatot.

Anyám persze nem örült a döntésemnek, hetekig hajtogatta, hogy szerinte a pénz nem minden, meg hogy az ember ott haljon meg, ahol született, és egyébként is, ha mindenki elmegy, nem lesz majd, aki megkeresi az öregek nyugdíját, az új országban pedig örök életemben betolakodó leszek, másodrendű állampolgár, aki soha nem viszi majd semmire. Megeszi a lelked az idegenség, hajtogatta egészen addig, míg el nem utaztam. Mára szerencsére elég jól megbékélt a helyzettel, és mióta minden hónapban hazaküldöm az itteni fizetésem negyedét, ami otthon azért elég nagy pénz, nem is tesz szemrehányást, most már inkább ő mondja, amikor felhívom és panaszkodom néha, hogy majd megszokod ott.

Majd megszokom itt persze, elég jól elboldogulok már, tudom az utcákat, meg a kávézót is, ahova reggelente beszaladok a tejeskávéért, meg a kifliért, mondjuk nincsenek benne fekete-fehér képek, de nem is olyan szörnyen drága, és megszoktam a házat is, ahol lakom, bár a lépcsőházat havonta csak egyszer takarítják, és az ablaktalan fürdőszobában múlt héten lepotyogott két csempe. Szóval nem mondom, hogy minden úgy van, ahogy elképzeltem, de azért egyáltalán nem rossz itt, sőt.

Csak a nyelv maradt idegen, azt még mindig nem sikerült rendesen megtanulnom, mert semmire sem hasonlít, és hiába vagyok itt már három éve, azt se mindig tudom eldönteni, hol végződik az egyik szó, és hol kezdődik a másik. Néha, hazafelé a buszon, csak hallgatom, ahogy beszélgetnek a mögöttem ülők, de nem akarom megérteni, mit mondanak, inkább hagyom, hogy elandalítson a dallam, pont úgy, mint amikor lázas betegen feküdtem otthon, és a nagyanyám mesélt nekem. Feküdtem, néztem a plafont, átmelegítettek a szavai, mint egy barátságos takaró.

De azért járok nyelvórákra heti kétszer, a főnököm ragaszkodott hozzá, valami támogatásból megy a rászorulóknak, úgyhogy nekem ingyen van. Egy magas, vékony férfi tartja az órákat, furcsa orrhangon beszél, és keveset nevet. Ez mondjuk nem szokatlan, mert itt keveset nevetnek az emberek, biztos a hideg miatt, mondja anyám a telefonban, de szerintem valami más oka is lehet. Ezen a héten a vásárlás a téma, már tudok egy csomó szót, csak a helyesírásukkal van gondom, mert minden betű külön egyéniség, egyik-másik szálkás, mint a tanár, de sok kis kerek is akad köztük, mint a jóltáplált lányok a pékségben.

Ma a zöldségekből írunk, úgyhogy elmentem a közeli boltba tanulni, nézegettem a furcsa alakú, idegen dolgokat, és próbáltam memorizálni, hogyan kell a nevüket leírni. Még jegyzetfüzetet is vittem magammal, amitől kicsit gyanús lehettem a biztonsági őrnek, mert aztán egészen a pénztárig kísért. Kifelé azért még felírtam a bolt nevét is, hátha kapok rá plusz pontot majd a tesztben. Nagyon hasonlít egy angol szóra, csak az S után még beletesznek egy Z-t is. Szupermarket.