…megjegyzem, amúgy nem tartom sokra a szerzők személyes őszinteségét, magánügy, vonok vállat; ha következetes volnék, most is ezt kellene tennem; vagy elképzelhető, hogy a szöveg őszintesége kivételesen kapcsolatban van a szerző őszinteségével?, hogy talán [!] a naplók ilyenek volnának?, nem hiszem; (Hasnyálmirigynapló 232. oldal)

Megjegyzem, én, az olvasó, amúgy nagyra tartom a szerzők személyes őszinteségét, de nem gondolom, hogy a szövegek és a szerzők őszintesége valaha is egybe tudna esni, vagy akár két párhuzamos síkon volna ábrázolható. A szöveg és a szerző őszintesége, mondjuk ki végre, nemeuklideszi, mert ha euklideszi, akkor nem irodalom.

Miért fontos ez a geometria? Miért fontos, hogy van, ami irodalom, és van, ami nem? Lehet, hogy nem fontos. Most játszom egyéként, mert a nyelv, főleg ha Esterházy szövegeiről van szó, játék. Most játszom, mert a nyelv, főleg ha Esterházy szövegeiről van szó, valóság. A nyelv főleg, ha rólunk van szó, minden. Cortázar nyelvéről írja azt Esterházy: „ …a lehetetlen mint egyetlen esély, a nyelv alkalmatlansága, perverziója, a nyelv mint terv, a valóság mint játék, a játék mint dekonstrukció és forradalom: Cortázar (nekem) egy kész Esti Kornél. (Az olvasó országa 32. oldal) És akkor mi ez a szöveg, ha nem Esti?

Kosztolányi, akárcsak Esterházy, no meg sokan mások, így használják a nyelvet, csak ők ketten különösen elegánsan teszik ezt. Úgy, mintha ez volna a lét egyetlen esélye. Az értelmes lété főleg, de megkockáztatom, hogy az értelmetlen lét egyetlen esélye is a nyelv. Hogy mire alkalmas, mire alkalmatlan, hogy milyen tervek és perverziók születnek általa, és leginkább, hogy miféle játékkal szedi szét és rakja össze az életet.

Ha a magyar nyelv zsenialitását akarnánk feltérképezni, és azt szeretnénk tudni, mi mindenné lehet szétszedni és összerakni vele és benne (permutáljunk) a valóságot, akkor én feltétlenül Esterházyt ajánlanám a kortárs olvasónak, a Hasnyálmirigynaplót is, tehát nem csak könnyes és megható búcsúzásra, hanem éppen, különös módon éppen az ünneplésre is. Az élet ünneplésére, még ha annak kontextusát és a nyelvet, amiben az élet csodálatos egyszerűsége és varázslatos sokoldalúsága megfogalmazódik, egy betegség adja is.

Ahogy a hasnyál megváltoztatja a mondatok értelmét, körbeveszi a mondatokat, hirtelen mindennek ő lett a szövegkörnyezete, ha akarom, ha nem. Ezt nevezem érdekesnek. Hogy ez az érdekesség mindennél fontosabb, életnél, halálnál. Elég hülyeségnek hangzik, de mintha igaz volna. Mindenesetre stilárisan szép híd ahhoz, amit mondani akarok (valamiképpen újra). (200. oldal)

A kötet egy olyan mondattal indul, amit nevezhetnénk éppen őszintének is („Rák, ez a jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el, nem hamar, bár azt nem gondolnám, hogy kerülték az orvosok a szót.”), melynek jelentőségét mégsem a tényszerűség, hanem a fent említett kontextusteremtés adja. (Ne felejtsük el, mire a könyv megjelent, az író betegségéről már tudott az olvasóközönség.) Nem hír tehát, és ugyan napló, de hiába írja Esterházy, hogy az időt gondolná nyakon csípni a naplóíró, végül azt teszi, amit az írók általában: az örökkévalót csípi nyakon – a mostban a mindörökkét.

A Hasnyálmirigynapló Esterházy életének utolsó időszakáról szól, de az egyszeri emberen túllépve, nem Esterházy Péter írót, hanem az embert úgy általában mutatja meg. Egy embert. Engem. Téged. Esetleg Önt. Így mi, az Ember látjuk magunkat viszont egy nap, megtörten ülünk az ágy szélén, elkeseredve, szétrobbant vénákkal, hasnyálmirigyrákkal, és minden fáradt nyomorúságunk ellenére azt írjuk egy füzetbe, hogy: „Uram, kétségkívül ez a legnagyobb ötleted, a szeretet. Ennek nem lehet a végére járni.” Ilyen jó emberré tud tenni az irodalom. Ilyen fájdalommal teli, mégis fényes délutánná tud minket bontani és építeni Esterházy Péter nyelve.

Az nem meglett ember, akinek nincsen halottja, aki nem ült még kórházi vagy másféle ágy szélén egy régen barátságos, mostanra beesett arcot bámulva, és még nem jutott eszébe, hogy „A nem jóban élni is lehet jó, merthogy élni olyan jó. Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor… akkor mi van?”

Esterházy Hasnyálmirigynaplója nem szolidaritásra szólít, hanem ezt a mi van kérdést járja körül, ebben igazodunk el és ki valamennyire mellette. Mi van, ha egyszer csak meg kell halni? Ha jól gondolom, mármint ha jól olvasom a sorokat, akkor az van, hogy nincs semmi. Mármint úgy nincs semmi, hogy mindenki még akkor is él, amikor már kiderül valahogy, hogy ez az élet, az ő élete tehát, nem teljesen végtelen, sőt egy eléggé belátható, ám jótékonyan pontatlan időpontban, véget fog érni. Addig pedig nagyjából úgy él, ahogy eddig, értve ezen azt, hogy nem változik meg alapvetően. Aki hajlik a derűre, az olykor derűsen : „Lehet derűsnek lennem, de csak mellesleg. Tudva, hogy nem számít.” A részvétre nem szomjazó ember részvétre nem szomjazva: „Brodkey pedig azt mondja,(…) nagyon emberinek érzi magát, elmondhatatlanul emberinek, ami annyit tesz, hogy csak emberinek, és arra már nincs igénye, hogy ezt mások még egyszer bizonygassák neki. És hogy Isten hallgatását akkor is nagyon szépnek tudja érezni, ha e hallgatás rá vonatkozik. Hogy szívesen van egyedül, egyedül a falakkal. – Szívesen vagyok egyedül.” A haldokló ember, úgy tűnik, nem lesz másmilyen, mint korábban volt, mert az élet végének, nem a halál válik, hanem az élet marad a kontextusa.

Esterházy Péter, bárhogy is nézem a szövegeit, az életről ír, és ez ebben a kötetben sincs másképp.

Egy Kosztolányi-naplóbejegyzés (amelybe véletlen botlottam [Veres András: Kosztolányi Ady-komplexuma, Balassi Kiadó, 2012] – nehezen keveredem ki a könyvből, annyira izgalmas): „Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy meghalok.” Belátom, hogy az én egyetlen mondanivalóm ennél kisebb. Az én mondanivalóm, azt hiszem, bármily kis tárgyat sikerül is megragadnom, az, hogy élek. (234.o. )

Miközben Esterházy Péter nyelve a valóságot dekonstruálja és rekonsturálja, egyfajta isteni játékosságot és derűt közvetít nekünk olvasóknak; esélyt a lét megértésére.

A sok szívszorító mondaton, irodalmi utaláson és egyéb olvasmányélményen, a magányos és fájdalmaktól gyötört testen, és a gondolkodó, útra készülő ember önreflexiójának felmutatásán túl ezt a könyvet majd mindig az élet felől lesz érdemes olvasni és újraolvasni. És én ebbe az utolsó mondatba, halandó lévén, nem javítom bele az örökkét.

Könyvadatok:

• 238 oldal
• Magvető, 2016
• ISBN 9789631434132