Ha egy mozi főszerepében migránsok állnak, óhatatlan, hogy az ambivalens bevándorlás-kérdés megjelenjen. De itt nem ez a lényeg. Hanem a szereplők egymáshoz való kapcsolódása. Az pedig mindig egyéni, egyedi, érzelmekkel átitatott. Még a bürokrácia hivatalnokai sem érzéketlenek, csak ők is elvesznek a jogszabályok kafkai sűrűjében.
Azért az pikáns, hogy Az állampolgár című film első kockáin rögvest azt láthatjuk: bemutatja a Magyar Nemzeti Filmalap (MNF). Nem pusztán a vége-főcím támogatói között találhatjuk, hanem az egész projekt főfinanszírozójaként. Gazdájaként. A dolog végtelenül egyszerű. A film ugyanis jó. A napi történésektől (migránsok kérdése) előre mutatóbb, több. Emberi. S bizony bármilyen (politikai) véleményt hallunk és olvasunk, a 2000-es esztendők előtti erodálódó, leginkább csak önmagának produkáló magyar filmművészet és/vagy ipar, az MNF színre lépése óta és tudatos szakmai fejlesztő munkájának köszönhetően kezd magára találni. Olyan filmeket mutat be, amelyre az emberek kíváncsiak. Az a szempont, hogy valami jó legyen.
Mielőtt a bevándorlás-politika bármely oldali elkötelezettje szívrohamot kapna, vagy pezsgőt bontana, le kell szögeznünk, a migránskérdés aktualitása csak később adott plusz jelentésréteget a filmnek, a terv már a kétezres évek elején megfogalmazódott a rendező-forgatókönyvíró Vranik Roland (Fekete kefe, Adás) és írótársa, Szabó Iván (Viharsarok, Hacktion) fejében.
Az állampolgár főhőse az ötvenes évei végén járó afrikai Wilson (dr. Cake–Baly Marcelo), aki menekültként él Magyarországon. Wilson évek óta Budapesten dolgozik biztonsági őrként, legfőbb vágya és célja, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot, de folyamatosan elvérzik az alkotmányos alapismeretek vizsgán. A felkészülésben a vele egykorú, magyar-történelem szakos tanárnő, Mari (Máhr Ági) segít neki. A tanulás közben (hungarikumok vagy éppen a magyar reneszánsz művészet) a tanár és tanítvány között szerelem szövődik. Mari sorsfordító döntést hoz: elhagyja férjét (Barbinek Péter) és fiát (Haumann Máté), és a fekete férfihoz költözik.
Wilson élete megoldódni látszik: társra, sőt családra talál, az állampolgársági vizsgája is sikerül, úgy tűnik, hogy hamarosan minden tekintetben magyarnak mondhatja magát.
Azonban váratlanul betoppan Shirin (Arghavan Shekari), a várandós fiatal perzsa bevándorló lány, akinek egyetlen esélye a túlélésre, ha névházasságot köt egy magyar állampolgárral. Wilson szolidaritásból a lakásukban bújtatja Shirint – aki ott szüli meg gyermekét is. A helyzet lassan, de biztosan tarthatatlanná válik: a férfinak döntenie kell a menekülttárs iránt érzett felelősség és a szerelem között.
A felkavaró szerelmi történet amatőr színészekkel, minimalista eszközökkel és empatikus humorral mutatja be egy másik országba való beilleszkedés emberi oldalát. Ennek megfelelően Juhász Imre operatőr kamerája sem tolakodik, inkább dokumentál, az arcokra összpontosít, a sztori a gesztusokban, a megnyilvánulásokban, az apró rezdülésekben bontakozik ki.
Az állampolgár radikálisan különbözik az eddigi menekültfilmektől. A film egy szerelmi dráma – menekültekről szóló szerelmes film –, amely két menekült egymás iránti szolidaritásán és egy szerelmen keresztül szembesít az önmagunkhoz való hűség, a befogadás, a szabad választás, a szabadság kérdéseivel.
A film címszerepét dr. Cake-Baly Marcelo alakítja, aki a rendszerváltás előtt egy törzsi társadalomból, Bissau-Guineából, a polgárháború elől menekült Magyarországra. A közgazdaság-tudományi egyetem elvégzése után próbált a szakmájában elhelyezkedni (inkább kevesebb, mint több sikerrel), magyar nőt vett feleségül, családot alapított, ma forgalomirányítóként, villamosvezetőként dolgozik Budapesten. Az oda-vissza előítéletekkel kapcsolatosan tanulságos Marcelo és a rendező első találkozása is. Ahogy a film főhőse emlékszik:
Vranik Roland utánam futott az utcán, nem volt valami bizalomgerjesztő, éppen kopaszra volt borotválva a feje, kapucnis pulcsiban volt, lihegett és megkérdezte, hogy menekült vagyok-e. Nem volt túl könnyű az első 5 perc, de aztán nagyon megszerettük egymást.
Az állampolgár másik főszereplője Máhr Ágnes színésznő, aki 1979 óta a Miskolci Nemzeti Színház tagja. A mozi harmadik főszerepét játszó Arghavan Shekari néhány évvel ezelőtt Iránból érkezett Magyarországra. Az ifjú perzsa divattervező ma óvónőként, jógaoktatóként keresi kenyerét a fővárosban (férjével nemrégen költöztek vidékre). Marcelo mellett neki is ez az első filmszerepe, ő épp a forgatás alatt kapta meg a magyar állampolgárságot.
Az alkotók nagy érdeme, hogy sikerült mindenféle direkt állásfoglalás és deklaráció és szájbarágás nélkül hozzányúlniuk a témához. Emberek találkoznak emberekkel, emberek viszonyulnak emberekhez, feketén, fehéren. Szürkén és színesen. De sosem érzéketlenül. Merthogy nem lehet egyetlen, sarkos ítéletbe fogalmazni semmit sem – mint ahogy az is kiderül, az emberség rendszeridegen, hiába emberséges és jó indulatú alapvetően a többség, a főnökasszony (Szalontay Tünde), a sarki-boltos haver hentes (Znamenák István), a gyerekorvos (Gáspár Tibor), a vizsgabiztos (Terhes Sándor), a közös képviselő (Kocsis Gergő), de még bevándorlás-hivatali ügyintéző vagy a kényszerintézkedő rendőrosztag is, a jogszabályok arctalanok és részvéttelenek. Ez a jelenség globális, szinte mindegy, hol élünk, a paragrafusoknak nincs szívük. Az pedig itt, Közép-Európában különösen nem szorul magyarázatra, mennyire abszurd és személytelenségében perverz a bürokrácia, elég Kafkával vagy Hraballal tölteni egy kis időt, hogy belássuk. (Vagy, hogy igyunk, ahogy azt a cseh géniusz javasolta.)
Míg egyénileg mi magyarok kedvesek és segítőkészek vagyunk, az állam nem tud együttműködni az idegenekkel, a bürokrácia hatalmas és kiismerhetetlen. Nincs hagyománya, hogy mit kéne kezdenünk egy menekülttel, vajon hogyan integráljuk a társadalomba, hiszen eddig soha nem csináltunk ilyet
– nyilatkozta a rendező Az állampolgár kapcsán. Hozzátette, számára az is kiderült, hogy az elhagyatottság, a kitaszítottság, a gyökértelenség univerzális érzések, ahogy a szerelem is, mindegy, hogy Magyarországon történik, vagy bárhol máshol a világban, minden embernek saját magát kell integrálnia a társadalomba.
A nyitott társadalom csak egy mítosz – állítja –, jó fej a szomszédod vagy sem. Befogad vagy sem. De ez rajtatok, kettőtökön múlik. Az állam annyiban tud integrálni, hogy nem enged kiesni a szociális hálóból, munkát ad és orvosi ellátást.
Az állampolgár az utóbbi időszak egyik legjobban sikerült, legfontosabb magyar filmje, egy pillanatra sem unalmas, kisebb hibái ellenére következetes, átgondolt és gondolkodtató. Gondolkodásra és vitára érdemes.
Nyugat-Afrikából az Akácfa utcába
Az alkotók Facebook-kampányt indítottak. Javaslatuk, hogy az előítéletek helyett nézzük meg a filmet. Ennek elősegítése érdekében (sok érdekességen és aktualitáson túl) például egy videóból megismerhetjük dr. Cake-Baly Marcelo történetét, ahogyan az afrikai törzsi társadalomból a BKV forgalomirányító központjáig jutott.
Nézz nagyot!
Az állampolgár január 26-tól látható országosan a mozikban a Mozinet Kft. forgalmazásában, az első héten a következő helyeken: Budapesten a Cinema City Allee-ban, a Cinema City Arénában, a Cinema City Westendben, a Művész, a Puskin és a Toldi moziban, a Tabán artmoziban, illetve az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Békéscsabán a Center moziban, Kecskeméten az Otthon moziban, Miskolcon a Művészetek Házában, Pécsen az Apolló moziban, Szegeden a Belvárosi moziban, Székesfehérváron a Barátság moziban, Szolnokon a TISZApART moziban és Szombathelyen az Agora–Savaria Filmszínházban.
Kattintós:
GITTEGYLET 