Minden művészetek közül talán a film a legavulékonyabb, műfajok közül pedig a scifi, így aztán egy scifi-moziban nagyot dobni szinte lehetetlen. Az Utazók (Passengers) ezzel meg sem próbálkozik, viszont képes arra, hogy elgondolkodtasson, mellé pedig kifejezetten szép a képi világa. Utóbbi szintén semmi újat nem mutat egyébként, pontosan azt a steril, ügyesen világított és manipulált látványt adja, amit egy mai űrfilmtől várunk.
Ami persze a jövőben játszódik. Abban a jövőben, amikor az emberiség már javában gyarmatosítja a Világegyetem élhető bolygóit. Ezekre a helyekre eljutni azonban a jövőben sem olyan egyszerű: annyi bizonyos, hogy bevett gyakorlat már a hibernálás, így utaznak az Avalon űrhajó utasai is, mind az ötezren. Plusz a kétszázötvennyolc fős személyzet. Mintegy százhúsz évig kell siklaniuk a jövőjük felé, és már harminc évnyi álmon túl vannak, amikor egy meteordarab átüti a védőpajzsot, ami eleinte kisebb, majd egyre komolyabb működési zavarokat okoz.
Az első ilyen “kisebb” probléma Jim Preston (Chris Pratt) ébredése.
Az ő hibernálóágya bekapcsol, és pontosan úgy, mintha már csak az utolsó 4 hónapnyi út lenne hátra, felébreszti a mozdulatlan álomból. Jimnek eszébe sem jut, hogy valami nem stimmel (miért is jutna), csak az első teljesen egyedül töltött napon jön rá, hogy rajta kívül egyetlen élőlény sincs a hajón, pontosabban egy sincs ébren.
És az útból még kilencven év hátravan.
Az első sokk után végigpróbálja az összes lehetséges és lehetetlen utat a menekülésre. Segélyhívást küld a Földre, ami röpke tizenkilenc év alatt ér majd oda, úgyhogy akár ötven-egynéhány év múlva válaszra is számíthat. Próbálkozik hát minden kicsit is elképzelhetővel, elsősorban nyilván azzal, hogy ismét elaltassa magát, de az űrhajó bizonyos területeire képtelen behatolni – habár azzal sem menne sokra, mert hibernálógép nincs a fedélzeten. Egyetlen lény van, akivel kapcsolatot teremthet, Arthur (Michael Sheen), az android csapos, aki azonban nemcsak lábakkal nem, de komolyabb emberi tulajdonságokkal sem rendelkezik, nem sértődik meg, nem gurul dühbe és nem tud például hazudni, vagy elhallgatni dolgokat, ami miatt Jim még nagyon pórul jár. Ezzel együtt Sheen hozza az Utazók egyetlen emlékezetes karakterét.
A film első félórája telik a kiút keresésével, közben megismerjük az Avalont, ami leginkább az Űrodüsszeia vagy A vörös bolygó űrhajójára emlékeztet (utóbbi egyik megmentős jelenetéhez nagyon hasonlóval az Utazók vége felé is találkozunk), a mesterségesen fenntartott gravitációt forgó mozgással éri el, és ahogy telik az idő újra és újra apróbb meghibásodásokkal nyomaszt minket és szerencsétlen Jimet is.
Jim persze mindent megtesz, hogy valahogy túléljen, de teljesen érthető, hogy kezd becsavarodni. Tulajdonképpen a saját koporsójában utazik, vagy ha úgy tetszik, a saját lakatlan szigetén, ahol semmi varázslat nincs. Aztán kiderül, hogy van, az a földi varázslat, amit szerelemnek szoktunk nevezni.
Csakhogy Aurora (Jennifer Lawrence) üvegkoporsóban alussza Hófehérke-álmát a többi 4998 utassal együtt, és esze ágában sincs idő előtt eszmélni. A lány adatlapjáról kiderül, hogy író, Jim pedig alaposan utánanéz, mindent elolvas tőle, közben halálosan beleszeret és nem meglepő, hogy felmerül benne az ötlet, hogy felébressze. Ilyesmire gondolni sem szabad. Könnyű azt mondani. Ehhez nincs joga, tudja jól. Nem dönthet egy másik ember élete felől. De vajon a sajátjáért mit tehet meg? Felébresztheti-e a harmincegy éve szunnyadó lányt, akinek az a terve, hogy egy évet tölt majd az új világban, aztán ismét hibernálja magát és visszatér a földi jövőbe, hogy megírja a Nagy Művet? (Az előzetesen elkészített utas-interjúkból minden kiderül.) Megfoszthatja-e minden más esélytől, annak biztos tudatában, hogy a végtelenben utazva kell együtt élniük és halniuk? Vagy a saját életét kell magányos halálra ítélve leélnie?
Ez az alapdilemma, amin a film után is sokáig rágódhatunk. Mivel a trailerből is kiderül, nem árulok el titkot: Jim egy hosszú év gyötrődése alatt/után a felébresztés mellett dönt – lényegében az öngyilkosság helyett. Amit akkor még nem tudunk: kettejük nélkül valószínűleg az egész űrhajó megsemmisülne a korábbi meghibásodás miatt, de minden akció-részletet itt most nem mesélek el.
A film érdekessége, hogy a forgatókönyve már 2007-ben szerepelt a Feketelistán, amin a meg nem filmesített könyveket gyűjtik. Írója John Spaihts (A legsötétebb óra; 2011) örülhetett tehát a kikukázásnak, könyve végül Keanu Reeves és Stephen Hamel cégénél kötött ki, a rendezést Morten Tyldumra bízták. Reeves a főszerepet először magának szánta, de azt hiszem, jó döntés volt kihagynia. Hogy a főszereplők mennyire váltják be a hozzájuk és rajtuk keresztül a filmhez fűzött várakozásokat, majd kiderül, de az én ízlésemnek túlságosan is semlegesek.
Bárki lehetne a helyükön, aki nem akar túlságosan nagyot alakítani. Ebben egyébként lehet, hogy mégiscsak a forgatókönyv a hibás, ilyen szimpla karaktereket (akiknek szó szerint semmi jellegzetességük nincs) talán nem is lehet ennél jobban életre kelteni.
Kattintós:
GITTEGYLET 