Nem kötelező – Darvasi László: Taligás

Barbara szerint a feltámadásban az a ravaszság, hogy nem kötelező.

Az életben semmi nem kötelező: se jónak, se igaznak, se hűségesnek lenni nem kell, mindent csak lehet. Darvasi László legújabb regényének főhőse, a Taligás, például talán nem mindenki számára szimpatikus, talán a történet sem mindenki számára érdekes, talán Darvasi világlátása sem olyasmi, amivel szívesen azonosul mindenki. Nincs olyan könyv, amit kötelező volna elolvasni mindenkinek. Én mégis azt mondom, ha nem is kötelező ez a regény, mindenképpen ajánlott olvasmány.

taligasA Taligás maga is csak amolyan nem kötelező regényhős: se kardja, se páncélja, csak szavai vannak, csak egy epilepsziás vándor-könyvárus… csak… hát nem is tudom, talán pont ez a lényeg a világban, meg az irodalomban is, hogy annyiféle élet van: gazdag és szegény, rövid és hosszú, de nincs olyan élet, ami nem fontos. A gnómok, a rontva születettek, a betegek, a másmilyenek, nem kevésbé fontosak, mint mi. Senkinek az élete nem fontosabb a másik életénél.

Ma olyan világot élünk, amilyet mondjuk akár a 18. században is élhettek. Vagy máskor, amikor a gazdag, a szerencsés, az ép, a vagyon vagy genetika tekintetében előnyt élvező önmagát kiválasztottnak tartotta, a kevésbé szerencsés, a szegény, a nem tökéletes ember pedig csak díszlet, csak potenciális és jelentéktelen veszteség, csak egy újabb név a feláldozhatók listáján. Úgy érzem, Darvasi regénye azért lehet ma időszerű olvasmány, mert a történelem, az önzés történelme nem kapcsolódik évszázadhoz, és azért is, mert a Taligás nem is igazán történelmi regény: világa képzelt világ, szereplői képzelt szereplők. A képzelt történetek előnye ugyanakkor, hogy bármilyen világról szólhatnak, még a miénkről is: egy öldöklő, értelmetlen, korlátolt világról, amiben a tudás veszélyes, az írás gyanús, a szó zavart kelt.

Bár a történet, a Taligás küldetésének története, szinte krimi, a regény legfontosabb mondanivalója talán az, milyen fontos az emberi szó, milyen fókuszpontja a szó a létezésnek:

Minek szavalsz akkor?! Ki venné észre, ha magához ölelne, többé nem eresztene a föld?
Mert kell, mondom, mert jó, mondom, megállok, leeresztem a taligát.
Miért jó?
Mert akkor vagyok, te semmi, felelem…

152. oldal

Szép könyv amúgy a Taligás, mert benne van a lét öröme, és benne van az emberi természet minden mocska. És benne van a remény is, mert az öröm nyer a végén.

A szavak emberei, mint amilyen Darvasi főszereplője is, világteremtők. Nem feltétlen bájos világokat teremtenek, többnyire egy szavuk se igaz, nem úgy van, ahogy mondják, hazudnak, mint a vízfolyás, a világuk mégis igazi világ. Képzelt világ, képzelt szereplők, mégis a mi életünkről mesél ez a regény: egy öldöklő, értelmetlen, korlátolt világról, amiben a tudás nem, de a szeretet talán túlél minden pusztítást. Való igaz, hogy a feltámadás nem kötelező, ahogy a szeretet sem az, de anélkül mégis mire volna jó ez az egész? A szeretet világégésekből is kivezető, bár korántsem akadálytalan útját járja be a Taligás ebben a regényben, hogy a végkifejletben ki tudjon lépni a tudatlanság, a babonaság, az önzés, az embertelenség világából.

Ha van üzenete ennek a regénynek, vagy jó, ne üzenetnek hívjuk, hívjuk tanulságnak, akkor az az, hogy nem szabad úgy tenni, mintha a szavaknak nem volna jelentőségük. Szavakat tanítani másoknak igenis misszió. Nem olcsó, könnyű, érdektelen szavakat, inkább olyanokat, melyek valóságot építenek körénk.

Szó nélkül nincs élet – fogalmazza meg Darvasi talán önnön ars poétikáját ebben a regényben, szó nélkül az ember a világban felesleges, az írástudó feladata tehát éppen az, hogy mások helyett beszéljen:

Barbarám, almaarcú, kicsi szentem, azt állítod, nem vagy nyitva?
Nem vagyok nyitva, Taligás, szipogja. Hogy omolna rád az ég, Taligás! Bezártak engem, örökre bezártak!
Hallgatunk, ő sírdogál, a verejtékem ráhull a taliga marhabőrére, mert mennyire igaza van. Más beszél helyette. Más mondja azt, amit ő. Én mondom. Én, a Taligás.

126. oldal

Bár a regény cselekménye izgalmas, engem most az kötött le igazán, ahogyan Darvasi a szerelemről írt. Szeretem, ahogyan szeretkeznek ebben a regényben, és szeretem, ahogyan szeretik egymást a szereplői. Azt gondolom, Darvasi számára a szeretet megélése és átélése az ember emberségétől elválaszthatatlan feladata. Ezért is jó, hogy nem tökéletes, hogy nem könnyen szerethető, nem egyen-emberekről olvasunk: hogy a regény főszereplője egy epilepsziás, nincstelen vándor, hogy a történet során egy néma fiút kísérünk ismeretlen útra, de talán az a legjobb, a legemberibb ebben a regényben, hogy egy formalinban ázó, arc nélküli torszülött énekli a világ legcsodálatosabb dalait. Szeretem, hogy Darvasi megbocsátja az embernek azt, hogy ember.

Bár a regény története kínzással és tűzzel, gyilkossággal és halállal ér véget, bár a fény is csak vakság, a szó mindig menekülés, mindig teremtő erő, mindig “drága lehetséges“.

A Taligás nagyszerű regény. Nyilván nem kötelező se elolvasni, se szeretni, de aki bizakodni akar, annak azért mindenképpen ajánlott.

Lehunyom a szemem. Mintha ittam volna abból az aludttejből. Mintha láttam volna a halálba ringatott gyerekeket. Mintha minden, az életet igazán meghatározó látomáshoz a logika csűrcsavarja vezetne. És a logikában, mint valami szilárd, üvegtégelyt idéző formában, ott ringatózna, ott fecsegne a holtan született hús, az a drága lehetséges.

89. oldal

Könyvadatok:

  • Magvető Kiadó
  • Budapest, 2016
  • 336 oldal
  • ISBN: 9789631433913
  • Adatlap a moly.hu-n
Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s