Tizenöt évvel ezelőtt, 2001. november 29-én halt meg Los Angelesben George Harrison angol zenész, zeneszerző, szövegíró és filmproducer, akit a világ elsősorban a Beatles szólógitárosaként ismer.
Éveken keresztül küzdött a föltehetően dohányzás okozta gégerákkal. Életének utolsó szakaszában egészségi állapotát súlyosbította, hogy két évvel a halála előtt kevés híján gyilkosság áldozata lett: egy elmebeteg saját otthonában, a Friar Parkként (illetve Harrison egyik dalában Crackerbox Palace-ként) emlegetett Henley-on-Thames-i viktoriánus kastélyban tört rá késsel. A támadóval való éjszakai dulakodás közben Harrison súlyosan megsérült – nem sokon múlott, hogy nem ismétlődött meg – másik helyszínen, másik szereplővel, de ugyancsak egy Beatle-vel – a Lennon-tragédia.
Ahogy a Beatles tagjai, úgy George Harrison is Liverpoolban született, alsó középosztálybeli família legkisebb, negyedik gyermekeként, 1943. február 25-én. A környéken jól ismerték, hiszen ő volt
„a srác, akinek a faterja az iskolabuszt vezeti”.
A nevezetes jármű a Beatles történetében is komoly szerepet játszott: George (15) barátja, Paul McCartney (16) közbenjárásra ennek fedélzetén, a hátsó üléssorok között mutathatta be gitártudását John Lennonnak (18), aki ezek után nagy kegyesen bevette a bandájába, amely megannyi tag- és elnevezésváltozás után végül Beatles néven lett ismert (azazhogy világhírű), és amelynek magját 1958-tól fogva a Lennon–McCartney–Harrison trió jelentette. Az elkövetkező több mint egy évtizedet együtt töltötték, mégpedig akkora szimbiózisban, hogy Harrison például a szüzességét is Lennon és McCartney jelenlétében vesztette (a Beatles egyik, befutásuk előtti, hamburgi kocsmaturnéján), azok lelkes biztatásától és ovációjától kísérve – a jeles eseményt 2001. november 12-én is fölemlegették, azon szomorú alkalomkor, amikor egy Los Angeles-i szállodában McCartney és Ringo Starr utoljára találkozott Harrisonnal, annak halálos ágyánál.
A zenekaron belül Harrison talán Lennonnal került a legközelebbi kapcsolatba. Igaz, ez a kezdetektől fogva afféle báty–öcs viszony volt. Lennont egy időben például kimondottan irritálta, hogy miközben ő csajozik, a kis George állandóan ott van a sarkában és a nyakán. Kétségkívül rokon lelkek voltak: bár Lennon volt a zajosabb és az agresszívabb, Harrisonnak se kellett a szomszédba mennie némi szarkazmusért, miszticizmusért és iróniáért.
Első LSD-tripjüket is közösen tették – feleségeik társaságában, 1966 tavaszán –, a Beatles föloszlását követően pedig Harrison teljes mellszélességgel Lennon mellé állt, és ő szólógitározott például annak McCartney-t anyázó-becsmérlő dalában (How Do You Sleep?, 1971). Kapcsolatuk azt követően vált hűvössé, hogy Harrison meghívta Lennont az éhező bangladesiekért rendezett segélykoncertjére, utóbbi azonban csak Yoko Onóval lett volna hajlandó föllépni, amibe viszont Harrison nem egyezett bele. Azt se tett jót a viszonyuknak, hogy amikor Harrisont My Sweet Lord című dala kapcsán plágiummal vádolták, Lennon gúnyos megjegyzésekkel illette a sajtón keresztül, és tulajdonképpen a vádlóknak adott igazat (Harrison egyébként el is vesztette a pert, a bíróság úgy találta, hogy a My Sweet Lord című, egyébként hatalmas sikert elért slágere a Chiffons együttes He’s So Fine című dalának tudat alatti plágiuma).
Utolsó hosszabb, a Playboynak adott, 1980. novemberi interjújában aztán Lennon nem kevés keserűséggel panaszolta, hogy Harrison az I, Me, Mine című önéletrajzi könyvében minden huszadrangú szaxofonost megnevez, akivel bármikor is együtt játszott, őt viszont meg se említi (ami természetesen nem igaz).
Mindezzel együtt Lennon halálakor Harrison kisebb idegösszeroppanást kapott, és bezárkózott kastélyába, amelyet onnantól fogva végleg elzártak a látogatók elől. Nem sokkal később George a másik két Beatle közreműködésével könnyfakasztóan fergeteges dalban búcsúzott hajdani bandavezérüktől:
Mint legkisebb fiú, azaz legfiatalabb bandatag, a Beatles minden belső demokratizmusa ellenére Harrison – legalábbis Lennonhoz és McCartneyhoz képest – kevesebbet volt reflektorfényben. A felállás az volt, hogy Ringo egy, Harrison pedig két dalt kapott általában albumonként elénekelni. (Három évtizeddel később, amikor McCartney ötletére a három még élő Beatle befejezett egy, a Lennon-hagyatékból előkotort daltöredéket /Free As A Bird, 1995/, Harrison a korábbi felállás mintájára ebbe csak úgy egyezett bele, ha ő is elénekelhet az új dalban egy versszakot.) George esetében ezt a kvótát a hatvanas évek közepétől a saját szerzemények töltötték meg, közöttük olyan, kimondottan jól sikerült darabok, mint a brit adórendszeren dühöngő Taxman, az Eric Clapton gitárszólójával rögzített While My Guitar Gently Weeps, vagy a Something, amely 1969 őszén a Harrison-kompozíciók közül elsőként a slágerlisták élére is fölkerült.
George közreműködése a Beatles-dalokban azonban nem merült ki ennyiben: némelyikhez annyit tett hozzá (mint például az And I Love Her jellegzetes gitárriffjei), hogy akár társszerzőként is föl lehetett volna tüntetni Lennon és McCartney mellé. Ezt később, a kilencvenes években egy interjúban nehezményezte is, azt állítván, hogy vannak olyan Beatles-slágerek, amelyeket nagyrészt ő írt, ám olyan jók lettek, hogy a Lennon–McCartney brand alatt jelentek meg.
Nem volt briliáns szólógitáros, legalábbis nem tartozott a nagy gitárvirtuózok közé, tudását leginkább szorgalmának és kitartásának köszönhette. Különösen a korai időkből származó felvételvariánsokat hallgatva föltűnő, hogy ugyanannak a dalnak a szólóját kétszer ugyanúgy nem bírta eljátszani. Igazából egyetlen tónust tudott megszólaltatni a gitáron – ám azt tökéletesen, úgyhogy amikor a kilencvenes években Bill Wyman, a Rolling Stones ex-basszusgitárosa közreműködni hívta a szólólemezéhez, amire Harrison szabadkozott, hogy ő csak egyetlen hangon tud játszani, méltán válaszolta rá Wyman, hogy neki viszont pontosan ez az egy hang kell.
Ugyanakkor a Beatles többi tagjához hasonlóan Harrison is folyamatosan kereste az új megszólalási lehetőségeket: szitározni tanult például Ravi Shankartól, a keleti és a nyugati dallamvilág sajátos keverésével írt filmzenét (Wonderwall Music, 1968), és ő volt az első a popzenében, aki instrumentális szintetizátoralbumot készített (Electronic Sound, 1969)
Bár csöndes Beatle-ként is emlegették, és ő is időnként némi öniróniával így nevezte magát, céltudatossága és humora mellett sármjával is hódított: hölgyvélekedések szerint ő volt a legvonzóbb Beatle. Amit ki is használt. Egyes források szerint Lennon után ő csajozott a legtöbbet a bandából. Első, a fotómodell Pattie Boyddal kötött házassága ennek megfelelően meglehetősen viharosan alakult. Kölcsönös megcsalások követték egymást – ideértve az Eric Claptonnal együttes, máig emlegetett legendás szerelmi háromszöget, amelynek két egészen gyönyörű szerelmes dalt is köszönhet mind Pattie, mind a világ: Claptontól a Laylát, valamint Harrisontól a már említett Somethingot –, valamint olyan extrém viszonyok jöttek létre, mint amikor például Ron Wooddal, a Rolling Stones későbbi gitárosával partnert cseréltek.
Harrisonék pszichedelikus színekre mázolt esheri bungalója, majd a Friar Park-i kastély zajos partyk színhelye volt, az is megesett, hogy a rendőrség szállt ki oda drogokat keresni. Mindez annak fényében hangozhat különösen, hogy a keleti misztika iránt érdeklődő Harrison a hatvanas évek második felétől élete végéig a Krisna-tudatú vallás hívének számított, amelynek motívumai több dalában is föltűnnek, az egyház egyik lelkes támogatója volt, sőt a londoni krisnásokkal lemezt is készített (The Radha Krsna Temple, 1971). 1969-ben a vallási előírásoknak megfelelően föl is hagyott a drogfogyasztással és a nem gyereknemzést szolgáló szexszel – legalábbis néhány hónap erejéig.
A Beatles utáni szólókarrierje elképesztő magaslatokkal indult: All Things Must Pass (1970) című tripla albuma hatalmas kritikai és kereskedelmi sikert ért el, Harrison elismertségét pedig tovább növelte az általa megszervezett Banglades-segélykoncert (1971), amely az első ilyen nagyszabású esemény volt a rocktörténelemben. Innentől azonban szakmai téren lefelé vezetett az út. Későbbi lemezei nem hozták se a korábbi nívót, se a sikert, 1974-es amerikai turnéja pedig kifejezetten bukásnak számított (Harrison szarkazmusára jellemző, hogy következő albumának borítójára a „Jaj, ne, már megint ő!” feliratot nyomtatta).
Nyitottsága és az új dolgok iránti fogékonysága azonban lankadatlannak bizonyult: egyik új szenvedélye a kertészkedés, a másik az autóversenyzés lett, rendszeresen megjelent például Forma-1-es futamokon. Közeli barátságba került Jackie Stewarttal, aki 1979-es Faster című dalát ihlette, valamint egy másik Forma-1-es pilótával, Damon Hill-lel is. A filmiparba is belekóstolt, neki köszönhetjük például a Brian élete című filmet, amely föltehetően nem jött volna létre, ha Harrison nem száll be jelentős összeggel producerként a gyártásába.
Második, a mexikói Olivia Ariasszal kötött házassága már jóval nyugodtabb és csöndesebb lett az elsőnél, noha Harrisont továbbra se hagyták hidegen a nők.
Ebből a házasságból született meg 1978-ban fia, Dhani, ezzel párhuzamosan pedig Harrison egyre inkább visszavonult. Ritkábban készített lemezeket és még ritkábban jelent meg a nyilvánosság előtt. Miközben hajdani zenésztársa, Paul McCartney az újabb és újabb irányzatokat meglovagolva folyamatosan mind a mai napig jelen van a zenei életben, Harrison kizárólag akkor akart előrukkolni valamivel, ha úgy érezte, hogy az igazán jól sikerült, és tényleg érdemes közreadni. Mint például az életében utolsóként megjelent albuma, a Cloud Nine (1987), amelyet követően több mint tíz éven keresztül készítette következő nagylemezét, ám az végül csak a halála után látott napvilágot (Brainwashed, 2002), immáron Dhani közreműködésével. Mindezek ellenére George Harrison folyamatosan dolgozott: 1988-ban például új bandát, egy supergroupot alapított, a rövid életű Traveling Wilburys-t, 1991-ben pedig Eric Claptonnal Japánban turnézott.
Utolsó felvételét pár héttel a halála előtt készítette el („you can take a horse to the water / but you can’t make him drink”):
Hamvait a Gangeszba és a Csendes-óceánba szórták. Vagyis neki sincs sírja, mint ahogy a másik halott Beatle-nek, John Lennonnak sem (akinek urnáját föltehetően az özvegye őrzi).
GITTEGYLET 