Akármennyit is gondolkodom Bob Dylan Nobel-díjáról – ami nem béke (az a másik Bob, a Geldof lett volna a Live Aid-ért, de végül ő sem…), hanem irodalmi – mindig a háromsebességes terepbringám jut eszembe. Tízévesen örültem volna neki, ám amikor betöltöttem a tizenhatot, és nagyapa vett egyet valakitől, talán a Pölhe bácsitól a sarkon, ki tudja már, azt mondtam: Hű! Még épp idejében! Mentem vele pár kört az utcában, és rájöttem, hogy mégsem. Elmúlt a pillanat, réges-rég, most inkább cikiznek érte, úgyhogy hamar megszabadultam tőle, a nagy hajlított kormányával, háttámlás ülésével meg az összes sebességével együtt.

A Nobel-díj más. Annak súlya van, tapad a gazdájához, nem lehet vele úgy élni, mint azelőtt, már Obama is gratulált a Twitteren… és van akinek nem tetszik! „Miért neki adták?” „Miért az irodalmit?” Legjobb, ha az ember nem ártja bele magát ilyen vitákba. Vagy lehet őt úgy is szeretni, hogy nem számít a Nobel díj? Mi lenne, ha besüllyesztenénk egy képzeletbeli fiókba, kredencbe vagy matrózládába, és ettől kezdve csak a szerzőre figyelnénk?

Congratulations to one of my favorite poets, Bob Dylan, on a well-deserved Nobel. https://t.co/c9cnANWPCS

— President Obama (@POTUS) October 13, 2016

Gyerekkoromban Bob Dylan volt az, akit az idősebbek, például a bátyám, a negyediken lakó teherautósofőr, meg az angolszász rádiós dj-k nagyra tartottak, hallgattak, szerettek, hivatkoztak rá; az utóbbiak még gyanús toplistákat is készítettek, pusztán azért, hogy teleszórják Dylan-lemezekkel, közben meg leesett ám, hogy sokszor csak egy akusztikus gitárral a kezében dudorászik a rekedt orrhangján. Az első találkozás az ilyen vigasztalhatatlanul és reménytelenül sok lemezt készítő előadóval csakis valamilyen Best of lehet. Előny, ha a junior hallgató 15 évesen már dalszövegeket is fordít angolról. Amikor a Beatles számai már simán mennek, egyszer csak találkozik egy olyan Lennon-sorral, mint az „Elementary penguin singing Hare Krishna” – és akkor gyorsan más után néz, a bakelitlemezek belső borítóin pedig mit talál?

This sky, too, is folding under you;
And it’s all over now, Baby Blue.

„Beszakad, nem tart az ég se meg
szegénykém, mindennek vége lett”

(Bob Dylan: It’s All Over Now, Baby Blue. Barna Imre fordítása)

Ez jól fordítható a maga szókimondó egyszerűségében, és mellkast bizsergető.

Aztán rájön, Dylan szövegei lehetnek kemények, vagy szellemesek, elvontak, néha a világ sorsáról prófétálók, máskor csak arról szólnak, milyen volt Maggie farmja (ahová soha nem megy vissza dolgozni az ember), meg Louisville-ben Flora, Nyugat Liliomja… és az átláthatatlan masszából lassan markáns nagylemezek emelkednek ki, önálló műalkotásokká formálódnak, külön történetekkel, dalokkal, harcokkal, életszakaszokkal, fáradhatatlan munkával:

Felkelt, reggelizett, aztán tíz órán keresztül az írógépét kattogtatta

– mondta róla a régi társ és barát, Joan Baez.

A fiatal Robert Allen Zimmermanból persze nem egycsapásra lett Bob Dylan. Először a rádióban hallott country és blues zenék, meg rock’n’roll dalok varázsolták el. A középiskolában zenekart alapított, amikor pedig 1959-ben Minneapolisban egyetemre iratkozott, az amerikai folk-mezőny csábította el. Ekkoriban Robert Allenként lépett fel, egyszer azt nyilatkozta, ez a név úgy hangzott, mint egy skót hercegé. Később az Allent Dylanra változtatta, egyesek szerint Dylan Thomas nevéből képezve a sajátját, ám épp a walesi író és poéta nem volt rá semmilyen hatással, sokkal inkább lelkesítette Byron,  William Blake, T.S. Eliot, a beat költők, de leginkább az énekes-gitáros Woody Guthrie.

Robert hamarosan döntést hozott: New Yorkba költözik. Kis pénzért éjszakai klubokban gitározott és énekelt, jól csinálta, felfigyeltek rá, és hamarosan az első, Bob Dylan című albumával arathatott kisebb sikereket. 5000 eladott példány ismeretlen szerzőként ígéretes kezdet, még akkor is, ha a dalok zöme feldolgozás. A Greenwich Village-i folk-mezőnyben a számoknak nem is volt tulajdonjoga, a zene mindenkié volt, szabadon terjedt, az ekkoriban készült (következő lemezen helyet kapó) Blowin’ in the Windnek például csak a szövegét írta Dylan, dallama a No More Auction Block című rabszolgadalé. Robert ekkoriban Zimmermanról hivatalosan is Dylanre változtatta nevét.

A nagy kiugrást a második, 1963-ban megjelent The Freewheelin’ Bob Dylan album hozta. A dalokat két kivétellel ő írta, a munkások sorsán kesergő énekek mellett nyakig mártóztak a dalok politikai tiltakozásban és háborúellenességben. Ha a Masters of War sorait olvassuk-hallgatjuk úgy tűnik teljesen mindegy, hogy 2016-ot, vagy 1963-at írunk:

…Let me ask you one question
Is your money that good?
Will it buy you forgiveness
Do you think that it could?
I think you will find
When your death takes its toll
All the money you made
Will never buy back your soul…

(Bob Dylan: Masters of War)

Harcos keménységgel vágja itt Dylan a szavakat a háborúk dögevőihez, ám nem kevésbé erős a lemez nyitódala sem. Az emberi lét alapvető kérdései keverednek háborús képekkel, szabadságvággyal, és az, hogy a válasz „ott susmorog a szélben”, még inkább olaj a tűzre:

„…No és hány évig bírják még az emberek,
Hogy szabadnak lenni nem szabad?
Na és hányszor lehet még hogy félrenéz
Az ember s azt színleli: vak?
Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél…”

(Bob Dylan: Blowin’ in the Wind, Barna Imre fordítása)

A következő két lemezén Bob Dylan megalapozza tekintélyét a folkie-k között, világhír jön, 1965-ben már új utakon jár.

A Bringing It All Back Home album A oldalán megjelennek az elektromos hangszerek, a nyitódal, a Subterranean Homesick Blues kislemezként felkerül a USA sikerlistáira. A nagylemez B oldalán a már jól ismert folkos hangzásban játszik Dylan négy dalt, de milyen négyet!

Az induló Mr. Tambourine Mant a Byrds együttes slágerré gyúrja át, utat mutatva nem csak a nyugati part folkrockereinek, hanem olyan folk-pszichedeliában érdekelt csapatoknak is, mint az épp alakuló Jefferson Airplane, és a Grateful Dead. A Gates of Eden, az It’s Alright, Ma (I’m Only Bleeding), és az It’s All Over Now, Baby Blue követik a lemezoldalon a Tambourine Mant, koncertek kedvencei ezek, minden valamirevaló Dylan-válogatáson helyet kapnak.

Ekkoriban Bob egyre több ún. tudatfolyam-verset ír, a beat költők erőteréhez közeledik. (Lásd még: Híres írók munka közben/2.)

Zenei újítást az európai turnékon megismert angol folk hoz, aztán jön a zajos váltás, a nagy-bumm, ami majdnem visszafelé sül el.

1965. július 25-én Dylan rocktörténeti jelentőségű koncertet adott a newporti folkfesztiválon: ő volt az első, aki ott elektromos erősítésű zenekarral lépett közönség elé. A zenészek főként a Paul Butterfield Blues Band tagjaiból verbuválódtak, a billentyűkön pedig Al Kooper játszott. A közönség egyik felének tetszett az előadás, a többiek kifütyülték, skandalumnak tartották az elektromos hangszereket.

Dylan három dal után lement a színpadról, aztán mégis visszajött, és két akusztikus számot adott elő: az It’s All Over Now, Baby Blue-t és a Mr. Tambourine Mant.

A brit turnén még nehezebb dolga akadt a közönséggel. Ide a The Hawks (később The Band néven lettek világhírűek) zenekarral érkezett 1966-ban. A manchesteri koncerten egy rajongó azt kiáltotta Dylannak, hogy „Judas!”, mire ő annyit felelt, hogy „Nem hiszek neked!” (I don’t believe you) „Hazudsz!” (You’re a liar.), majd a bandája felé fordult: „Play fucking loud!”

A folk-rajongók dühe nehezen csillapodott. Bob Dylan (és a The Byrds) kitartásának köszönve azonban Amerika szerte érvényre jutott az új zenei fúzió. Elektromos gitár zúg a Like a Rolling Stone slágerben, a Highway 61 Revisited című Dylan-nagylemez hatperces nyitódalában, és ez bizony már nem folk, hanem folk-rock. Ki gondolná ma, hogy ezért akkor ennyit kellett harcolni, szívózni…

A következő album, a Blonde on Blonde nem csak a zenetörténet első duplalemeze, hanem ritmuskavalkád, fűszeres főzet, a fazékban ott rotyogtak a különféle szubkultúrák a Nashville countrytól a New York-i hipsterek világáig. Hatása még évtizedek múlva is zenekarokat inspirál. Érdemes meghallgatni a Blonde on Blonde nyitódalát, a Rainy Day Women-t, aztán, mondjuk, a Sparks együttes Indiscreet nagylemezét tíz évvel későbbről.

Dylant ekkoriban több baj is érte. Motoros balesetet szenvedett, amelyből lassan gyógyult fel, verses regényét, a Tarantulát pedig még azok is elmarasztalták, akik rajongtak a dalaiért. Családjából, a vidéki életből merített erőt a felépüléshez, közben sokat olvasgatta az Újszövetséget. Ezek hatására született a John Wesley Harding nagylemez, amelynek néhány dalával később munkát adott Jimi Hendrixnek, a U2 zenekarnak (All Along the Watchtower), a Bee Geesnek, Robert Palmernek és a UB40-nek (I’ll Be Your Baby Tonight).

A következő, Nashville Skyline albummal végre sikerült kibékítenie a folk-rajongókat. A nyitódalban Johnny Cash-sel énekelt duettet. Aztán egyre halványabb lemezeket készített, bár mindig akadtak fellángolások, ötletek, amelyek másokat lázba hoztak. Manfred Mann először a Self Portrait album egyik számát, az Isle of Wight fesztiválon rögzített Mighty Queent viszi slágerre, később Dylan másfél perces Amidah-fohászát, a Father of Night dalt lassítja tízperces progresszív rock himnusszá a Solar Fire nagylemezen.

Bob Dylan ekkoriban filmzenét is készített, a Pat Garrett and Billy the Kid majdnem teljesen hangszeres, az egyetlen szám, amiben Bob énekel a Knocking on the Heaven’s Door… és ez meg is menti az amúgy bukásgyanús albumot!

Az évtized legnagyobb Dylan-alkotása házassága válságának kezdetén, 1974-ben született (1977-ben vált el feleségétől, Sara Lownds-tól, az egykori Playboy nyuszitól). A Blood on the Tracks (Vér a felvételeken, vagy Vér a szalagokon) című album 1975 január 20-án jelent meg, sokan a szerző egyik legjobb lemezének tartják, a szövegek minősége és a zene újszerűsége miatt. A későbbi Dire Straits-hangzás bölcsőjének számít a Blood on the Tracks.

Dylan ezután kommerszebb vizekre evez. A Desire album záródala, a Sara évtizedekig pörög a kereskedelmi rádiók zenei programján. A hetvenes években egyre több kritika éri, az ítészek úgy látják, hogy előadásából hiányzik a spiritusz. Az 1978-as londoni koncertjéről olvastam kritikát, amelynek címe ez volt: Unalmas Dylan.

Egy év múlva a Slow Train Coming mégis megújulást hoz. Dylan felvette a keresztény vallást (szülei Amerikába települt litvániai és ukrajnai zsidók), ez főként a szövegeken érződik, Dylan azonban megmaradt rock-költőnek, és olyan nagyszerű dalok erősítik az albumot, mint a Man Gave Names to All the Animals, vagy Gotta Serve Somebody:

Well, it may be the devil or it may be the Lord
But you’re gonna have to serve somebody

(Bob Dylan: Gotta Serve Somebody, 1979)

A Slow Train az utolsó magaslati levegőjű állomás, Dylan karrierje innentől csaknem tíz éven át lefele vonatozik, rosszabbnál rosszabb lemezekkel próbálkozik. 1988-ban talál ismét magára, amikor összeáll pár régi arccal: Roy Orbison, George Harrison, Tom Petty, stb. Megalakítják a rövid életű, ám rendkívül sikeres Travelling Wilburyst.

Bob Dylan 1989-ben Daniel Lanoissal készít új albumot. Lanois előtte együtt dolgozott Brian Enoval, Peter Gabriellel, Lynch meg Wenders filmjeihez készített zenéket, és a legjobb U2 lemezek producere is ő (The Unforgettable Fire, The Joshua Tree). A két nagy művész találkozásából született Oh Mercy album szakmai sikere borítékolható volt. Dylan hol élesen bírál (Political World), hol szellemesen szól (Man in the Long Black Coat) ígéretes karriert sejtetve szerzőnknek a kilencvenes évekre. Ez azonban csak részben valósul meg. Válogatások meg a feloszlott Travelling Wilburys utáni erőtlen stúdiómunkák következnek.

Csak 1997-ben vesz fel a Dylan-Lanois páros új albumot, igaz ebből Grammy-díj lesz. Sok-sok év után megint olyan lemez született (ez a harmincadik stúdióalbuma Bob Dylannek) amely mérföldkőnek számít a karrierében. A Time Out of Mind elsősorban zeneileg érdekes, ám a szövegek frissek, erőteljesek. Dylan mégsem elégedett Lanoissal, elválnak útjaik.

A kétezres években Bob Dylan turnézik, lemezeket készít, amelyek jobbak a nyolcvanas és kilencvenes évek középszerű albumainál. Aztán 2010 körül valami olyasmi történik a hangjával, ami a hetvenéves énekeseknél sajnos gyakori: változik, és nem igazán előnyére. Nyakon csíphető ez Leonard Cohennél is az újabb lemezein, de ő jól leplezi, az ősz jamaicai ska-dub zseni Lee “Scratch” Perry regiszterei picit zavaróbbak 2012 óta, Dylannél azonban komoly gond az énekhang torzulása. Talán, mert az elmúlt évtizedekben védjegyévé vált a markáns orrhang, és épp ez az, ami most elveszett.

A 2009-ben kiadott karácsonyi lemeze, a Christmas in the Heart valóságos merénylet a zene ellen. Később a Tempest (2012) hoz némi enyhülést, ám a tavalyi Shadows in the Night és a 2016-ban megjelent Fallen Angels albumok többszöri meghallgatásához már nagyon sok türelem, tisztelet, rajongás és mazochizmus kell, igaz, nem is ezekért szeretjük őt.

Bob Dylan 75 éves, letett az asztalra egy tucatnyi nagyszerű lemezt, generációknak adott inspirációt, dalokat, lelket öntött beléjük. 12 Grammy, egy Golden Globe, egy Academy Award és egy irodalmi Nobel-díj az, amit (sok más elismerés mellett) a vitrinjébe gyömöszölhet.

Az utóbbival egyet lehet érteni, vagy nem, ám ha nem, ezt akkor sem rajta kell leverni. Sokan mégis kétségbe vonják a Nobel-díj miatt a tehetségét, versei, szövegei irodalmi értékét, ő pedig csendbe burkolózik. Pár napja tett nyúlfarknyi nyilatkozata is csak a díjat kísérő hivatalos szöveget idézte, meg Obama gratulációját. Az álhíreket közlő Guard1an (az eredeti The Guardian fake-internetes klónja, az “i” helyén “1”-gyel) már azt is lehozta, hogy Dylan visszautasította a Nobel-díjat. Az álhír olyan jól sikerült, hogy a svéd Metro újság külön cikkben határolódik el az interneten terjedő kacsától, megerősítve az olvasókat abban, hogy Bob Dylan nem tett olyan kijelentést, mi szerint visszautasította volna a Nobel-díjat.

Nem jó dolgok kavarognak most az irodalmi Nobel-díj körül. Az emberek reakciói már-már követhetetlenek, még az is benne van a pakliban, hogy a végén tényleg visszautasítja. A Facebook megosztásokban pedig szépen körvonalazódik a tény, hogy felnőttek generációk, akinek Bob Dylan neve már semmit sem jelent. Ha pár éve, vagy inkább évtizede kapja a Nobelt, ez nem fordult volna elő, szóval a jobb későn, mint soha igazsága ezúttal lehet, hogy visszájára fordult. Csak remélni tudom, hogy nem roppan meg a súlya alatt.

Diszkográfiai gyorstalpaló (a Bob Dylan legek…):

• The Freewheelin’ Bob Dylan (1963) – a legharcosabb és egyben az alapokat lefektető (nagy kedvenc)
• The Times They Are a-Changin’ (1964) – a legfolkosabb
• Another Side of Bob Dylan (1964) – a legnyersebb
• Bringing It All Back Home (1965) – a legjobb “b” oldal
• Highway 61 Revisited (1965) – a legenergikusabb
• Blonde on Blonde (1966) – a legváltozatosabb, legduplább, legkedveltebb
• John Wesley Harding (1967) – a legcsendesebb
• Pat Garrett & Billy the Kid (1973) – a legfilmesebb kislemez, ami nagyra nőtt
• Blood on the Tracks (1975) – a legintelligensebb, legpengébb
• Desire (1976) – a legjobb slágeres album
• Slow Train Coming (1979) -a legvallásosabb
• Oh Mercy (1989) – a legnagyobb visszatérés
• Time Out of Mind (1997) – a legjobb időskori

---

Szólj hozzá itt ↓ vagy a Facebookon! »