1964. augusztus 28-a volt. Kilenc napja tartott a Beatles második észak-amerikai turnéja. Nem csak az Egyesült Államokat érintette, hanem néhány kanadai várost is. Egy New York-i koncert már lement, másnap várt rájuk a következő. Brian Epstein, a banda menedzsere a Hotel Delmonicóban foglalt lakosztályt. Lassan nyugovóra kellett volna térniük, de ez így, fellépések után, amikor még javában dolgozott az adrenalin, nem ment olyan könnyen. Főleg úgy nem, hogy vendég érkezett: Al Aronowitz, újságíró, számos popzenei és Beatlest méltató cikk szerzője, szabadidejében maga is rockbandákat menedzselt. Az egyiktől különösen sokat remélt. Az volt a nevük, hogy The Velvet Underground.
Ráadásul nem jött egyedül. Látogatásának határozott célja volt. Azt akarta, hogy a Beatles ismerkedjen össze Amerika első számú beatköltőjével, Robert Zimmermann-nal, akit a világ elsősorban művésznevén, Bob Dylanként ismert.
Az időzítés telitalálat volt. Miközben szerte a világban tombolt a Beatlemánia, a banda akkoriban épp Dylan-mániás időszakát élte. A Freewheelin’ című albumot egyszerűen képtelenek voltak levenni a lemezjátszóról. Amikor a tű kifutott a barázdákból, megfordították a korongot, és kezdték elölről. Nem bírtak betelni vele. Teljesen elbűvölte őket a szokatlan hangzás, az előadásmód, a minden virtuozitást nélkülöző, mégis megkapó dallamok, valamint a szöveg, amelyhez hasonlatosakat korábban ebben a szakmában senki nem produkált. Érezhető volt, hogy Bob Dylan dalaiban nem az a fontos, hogy miként énekel – noha annak is megvolt a sajátos, mással nehezen összevethető stílusa és varázsa –, hanem az, hogy miről. A szöveg a zene elé lépett. Már nem afféle járulékos kellék volt a dallamhoz, hanem éppen ellenkezőleg: a dallam kíséretet (igaz, fontos kíséretet) adott a versbe illő, szokatlan, mégis nagyon is testközeli, szívbe és lélekbe látó sorokhoz.
Pontosan két héttel a találkozás előtt, amikor a bőröndök már becsomagolva várakoztak odahaza – helyesebben ki se csomagolták őket, hiszen alig tértek haza az előző turnéról –, napokkal azt megelőzően, hogy fölszálltak az Egyesült Államokba tartó repülőgépre, a Beatles rögzítette első olyan dalát, amely minden kétséget kizáróan Bob Dylan hatását tükrözte. Később még követi néhány, ám az 1964 végén kidobott Beatles For Sale című albumon fölcsendülő I’m a Loser az első a Beatles-dalok sorában, amely nem fiatalos hévvel szól a szerelemről – beleértve annak magasságait és mélységeit egyaránt –, hanem azt beszéli el, hogy milyen az, amikor ember elveszít valamit, és miközben a nagyvilág előtt továbbra is vigyorogva játssza a bohócot, a maszk mögött hullnak a könnyei, akár a záporeső.
Az egyik felem azt képzeli, hogy vesztes vagyok, a másik felem pedig azt, hogy én vagyok a mindenható Úristen
– nyilatkozta később Lennon, akinek olyannyira fontos volt ez a country stílusú ballada, hogy ezt akarta a Beatles karácsonyi piacra szánt kislemezének.
Csak aztán jött az I Feel Fine, amely vidámságával és optimizmusával sokkal jobban beleillett a világ által elvárt Beatles-képbe.
Két héttel az I’m A Loser felvételét követően pedig ott állt Bob Dylan a New York-i Hotel Delmonico elnöki lakosztályában, és kedélyes mosollyal az arcán kezet rázott a banda szokatlan módon némiképp megszeppent tagjaival.
Van egy kis piátok? – nézett körbe köszönés után Dylan.
Egy ilyen kérdésre mi más lehet a válasz egy csicsás szállodai szobában, ahol minibárnak becézett hűtőszekrény duruzsol a heverők és az éjjeliszekrények között, minthogy „igen, természetesen van”. Ám kisvártatva kiderült, hogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. A minibár ugyanis néhány doboz kólát és némi fagylaltot leszámítva üresen ásítozott. Mint mondottuk, a Beatles pont túl volt egy koncerten, muszáj volt utána valamivel oldani a feszültséget.
– Mal – szólalt meg Epstein, mivel ő eszmélt a leghamarabb a zavarból –, menj, és hozz egy kis bort.
Azzal mielőtt a többiek bármit szólhattak volna, Mal Evans – ez a derék, testes fickó, aki a liverpooli klubok ajtónállójából vedlett át személyi testőrükké, és aki mindig olyan jókat tudott marhulni velük, vastag, SZTK-keretes szemüvege mögé dugott tekintetéből pedig egy pillanatra sem tűnt el a vigyor – a tőle megszokott fegyelemmel, szolgálatkészen kiviharzott a lakosztályból, hogy teljesítse Epstein óhaját, miáltal a fiúk együtt piálhatnak majd Bob Dylannel.
Mivel azonban addig is el kell ütni valamivel az időt, a vendég azt javasolta a még mindig feszengő házigazdáknak, hogy szívjanak egy kis füvet.
A négy Beatle egyszerre nézett Epsteinre. Pontosan úgy, mint amikor a kissrácok a faterjuktól várják a döntést, hogy részt vehetnek-e a vendégségbe érkezett nagybátyjuk által rendezendő lépcsőházi fingóversenyen.
– Mi még soha nem szívtunk füvet – közölte Epstein, mintegy a srácok nevében is.
Dylannek kikerekedett a szeme a meglepetéstől, földbe gyökereztek lábai, és elengedve a fülei mellett azt a tényt, hogy a Beatleshez intézett kérdését a náluknál is sokkalta jólfésültebb menedzserük válaszolta meg, továbbra is a banda felé fordulva, hápogva megkérdezte:
– Na de hát mi van akkor azzal a dallal?
– Melyik dallal? – érdeklődött Lennon, aki feszült, vagy legalábbis feszengő helyzetekben az együttesből elsőként tudott ellazulni.
– Tudjátok, abban a nagy slágeretekben…
És Dylan dúdolni kezdte: „And when I touch you, I feel happy, I get high, I get high…” Ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „amikor hozzád érek, olyan boldog leszek, teljesen bepörgök”. A „get high” pedig jellegzetes drogos kifejezés, arra az élményre és érzésekre vonatkozóan, amikor az anyag hatni kezd.
Lennon elvigyorodott:
– Rosszul tudod a szöveget, cimbi. Nem „I get high”, hanem „I can’t hide”.
Gyakorlott rajongók azonnal, de talán a kevésbé rutinos laikusok is némi töprengést követően fölismerik, hogy a szóban forgó dal a Beatles 1963 végén kiadott gigaslágere, az I Want To Hold Your Hand.
Gigasláger abban az értelemben, hogy ez nyitotta meg számukra Amerika kapuit.
A Beatles 1963. október 17-én rögzítette – ez volt az első alkalom, amikor használhatták kiadójuk, az EMI újonnan beszerzett négysávos felvevő berendezését. Epstein, mint a korábbi kislemezeikkel, dacára az addigi kudarcoknak és visszautasításoknak, evvel is bepróbálkozott az EMI amerikai leágazásánál, a Capitolnál. A korong még ki se jött Nagy-Britanniában, amikor ő már az amerikai producerek orra alá nyomta a felvételt, akik nagy kegyesen hajlandóak voltak meghallgatni, és némi hümmögést követően azt mondták, hogy végtére is ez már nem olyan rossz, mint az előzőek, lehet, hogy lehet keresni vele valamit az itteni piacon.
El is határozták, hogy az I Want To Hold Your Hand 1964 januárjában az Egyesült Államokban is megjelenik.
Ám a véletlen – mint annyiszor a Beatles történetében – ezúttal is közbeszólt.
A sors ezúttal egy Caroll James nevű DJ képében jelentkezett, akinek történetesen egy angol stewardess volt a barátnője, akitől megkapta az I Want To Hold Your Hand brit kiadású kislemezét, és olyannyira megtetszett neki, hogy azonnal elkezdte játszani saját rádióműsorában.
Nem egyszer: többször.
A felvétel híre futótűzként terjedt. A kollégák sorra kilincseltek Jamesnél, egyre csak azt kérték, adja kölcsön a kislemezt, mert ők is szeretnék lejátszani. A dal iránti, hamar és egyértelműen megnyilvánuló frenetikus vágy okozta nyomás pedig arra késztette a Capitolt, hogy hozza előrébb a megjelenést. Úgyhogy az I Want To Hold Your a leglehetetlenebb és kereskedelmi szempontból leggyilkosabb időpontban, 1963 karácsonyának másnapján – amikor mindenki a fölösleges ajándékok visszacserélésre és az ezzel kapcsolatos nagy bolti leárazásokra készül – kapható lett az Amerikai Egyesült Államokban.
Mit kapható lett: úgy vitték, mint a cukrot. A kislemez heteken belül az amerikai slágerlista élére ugrott. A rádiók egyre csak ezt játszották. Brian Epstein irodájában pedig izzani kezdtek a telefonkészülékek – sorra jelentkeztek az amerikai szcenáriók, hogy a jenkik új kedvenceit újvilági turnéra hívják.
Ne legyünk igazságtalanok Bob Dylannel: az akkori autósrádiók még nem hozták azt a hangminőséget, amellyel minden egyes szót kristálytisztán ki lehet érteni. Különben is, melyikünkkel nem fordult elő, hogy félrehallott egy-egy slágerszöveget?
Miután tisztázták ezt a fontos kérdést, Dylan a lakosztály bejárata felé pislogott:
– Zárva van?
Amint megnyugtató, igenlő választ kapott, leült és megtekerte az első jointot. Lennonnak akarta adni, ő azonban elhárító mozdulatot tett a kezével, és Ringóra mutatott:
– Ott van az ételkóstolóm.
Így hát Ringónak jutottak az első szippantások.
Sőt a továbbiak is. Borítékolhatjuk, hogy Ringo esetében maximálisan igaz a korábban tett kijelentés, és valóban ez volt az első találkozása a füves cigarettával – lévén, hogy nem ismerte a protokollt, és ahelyett, hogy továbbadta volna az elsődlegesen az ő gondjaira bízott szálat, rendesen végigszívta. Mintha amolyan jóféle dohányáru lenne.
Gond egy szál se. Dylan sodort egy másikat.
Mind a négy Beatle, valamint Brian – mesélte később Al Aronowitz – szívott, amitől aztán mindnyájan ki lettünk ütve. Ringo egyszer csak oltári módon elkezdett röhögni, mi meg néztük őt, és mi is elkezdtünk röhögni. Utána meg már nem Ringón, hanem egymáson röhögtünk. Brian például azt vizionálta, hogy a plafonon úszik.
Az elkövetkező pár órában a Beatles valóban megtapasztalhatta a „get high” érzését. Olykor csak vihogtak, olykor ordítva röhögtek, olykor dőltek a nevetéstől. A legkreatívabbnak Paul McCartney mutatkozott, aki azt kérte az időközben pár üveg borral visszatért Mal Evanstől, hogy jegyezze föl egy noteszba, amiket mondanak. Hátha lehet egy-egy sort, vagy akár egy-egy szót is később valamelyik dalban fölhasználni. Meglehet, ekkor született meg az a sor is, amely majd az I Feel Fine kislemez B oldalán megjelenő She’s A Womanben fog fölcsendülni: „Fölpörget, amikor magányos vagyok”.
Ez volt az első és mindjárt nagyon emlékezetesnek bizonyult találkozás a világ legsikeresebb és legnagyobb hatású popzenekara, valamint 2016 irodalmi Nobel-díjasa között.
Amit a későbbiekben számtalan további követett. Amikor a Beatles tagjai az Egyesült Államokban jártak, rendszerint találtak alkalmat arra, hogy akár ők látogassák meg Dylant az otthonában, akár amaz fölkeresse őket a szállodájukban. Hasonlóan történt fordítva is, ha Bob kiruccant Angliába. A Beatles ott volt Dylan 1965. május 9-ei londoni koncertjén is, amely épp abba a periódusba esett, amikor a később irodalmi Nobel-díjas csillaga átmenetileg leáldozóban volt: a rajongók és a kritikusok rossz éven vették, hogy Dylan elektromosra cserélte az akusztikus hangszereket, amit a közönség eme londoni koncerten is zajosan nehezményezett. George Harrison viszont nemes egyszerűséggel idiótáknak nevezte Dylan kritikusait.
Nem az I’m A Loser az egyetlen Beatles-felvétel, amelyen Dylan hatása tetten érhető: szintén az ő inspirációjának nyomai lelhetők fel a You’ve Got To Hide Your Love Awayben, vagy éppenséggel a Norwegian Woodban is. Az 1968-as Yer Blues című dalban pedig Lennon külön meg is emlékezett Bobról, amikor azt énekelte, hogy „olyan öngyilkos hangulatban vagyok, mint Dylan Mr. Jones-sza”, utalva ezzel a Ballad Of a Thin Man című Dylan-felvétel központi figurájára. A példákat lehetne még sorolni. Érdekes fordulat és fintor ugyanakkor, hogy 1970-es, immáron önállóan rögzített God című dalában Lennon a hatvanas évek megannyi megvalósulatlan álmai sorában a Beatles és Elvis mellett Dylannel is leszámol („I don’t believe in Zimmermann”).
A későbbiekben a Beatles-tagok közül Harrison került közelebbi kapcsolatba Dylannel. Az All Things Must Pass című, 1970-es tripla Harrison-albumon két Dylan-dal is helyet kapott, ezek közül az egyiket Bob és George közösen jegyeztek. 1971-ben pedig Dylan föllépett Harrisonnak az éhező bangladesiekért rendezett segélykoncertjén, és Harrison, Eric Clapton, Ringo Starr és mások kíséretében a legemlékezetesebb szerzeményeiből adott elő egy csokorra valót (részben akusztikus, részben elektromos hangszereken).
1985-ben George Harrison rögzítette és kiadta Dylan egyik, még 1968-ban írott, ám általa föl nem vett dalát (I Don’t Want To Do It).
Azt sem érdemtelen megemlíteni, hogy Harrison és Dylan néhány éven át egyazon együttesnek a tagjai voltak.
A történet ezen része 1988-ban kezdődött. Tavasz volt, gyönyörű, meleg idő, a szikrázóan kék égen pazarul sütött a nap. Éppen Bob Dylan malibui házának kertjében üldögéltek páran, zenészek (George Harrison, Tom Petty, Jeff Lynne, Roy Orbison és a házigazda), beszélgettek, nevetgéltek, ettek-ittak, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, előszedték a gitárokat, pengettek egy kicsit. Harrison ekkor meglátott a garázs falának támasztva egy nagy dobozt, rajta a jól ismert felirattal: Handle With Care.
Akár a gombhoz a kabátot, meg is lett a dal címe. Már csak zenét és szöveget kellett szerezni hozzá. És ha úgyis ott voltak a gitárok, és pár jó zenész, meg is írták gyorsan. Soronként, szavanként ötletelve, bekiabálva. Úgy ment minden, mint a karikacsapás.
Aztán Dylan kitalálta, hogy ha ilyen remekül alakulnak a dolgok, itt az ő házi stúdiója, be is mehetnének megcsinálni, legalább George-nak nem kell utána a felvétellel vacakolni. Márpedig felvételre szükség volt. Fél évvel korábban jelent meg Harrison egy hosszú hallgatás utáni, ám nem várt sikert hozott, Cloud Nine című albuma, amelynek annak egyik dalát (This Is Love) kiadója, a Warner Bros. kislemezre is ki akarta másolni. A kislemeznek pedig – emlékszünk még rá? – két oldala van. (Azaz volt.) Kellett tehát egy B oldali dal a This Is Love mögé.
A felvétel olyan elképesztően jól sikerült, hogy amikor a Warner Bros. emberei meghallgatták, hevesen tiltakoztak, mondván, kár lenne ezt egy kislemez B oldalára pazarolni. Ez egy igazi sláger, adják ki A oldalon.
Ismételjük meg: egy kislemeznek két oldala van, márpedig ha a Handle With Care van az A-n, akkor a B-n is kell lennie valaminek.
Így alakult meg a Traveling Wilburys együttes.
Nem ez volt az első supergroup a pop és a rock történetében, de talán ez volt a legrövidebb életű. Két nagylemezt adtak ki, az egyiket 1988 novemberében, Volume One címmel, a másikat két évvel később, az pedig furmányosan a Volume Three elnevezést kapta. Az együttes tagja a nem létező Wilbury fivérek nevei mögé rejtőztek, a borítón és a korongon sehol nem szerepelt valódi kilétük, túlságosan azonban nem rejtegették magukat, a fotókról és a klipekről úgyis minden kiderült. Az első album aratott igazán nagy sikert, amit nagyban beárnyékolt, hogy alig jelent meg, Roy Orbison szívrohamban meghalt. Az End Of The Line című dal klipben már csak a fotóját tudták szerepeltetni.
Igazából a Traveling Wilburys nem volt annyira komoly vállalkozás. Afféle jó értelemben vett örömzenélés inkább. Bár Harrison pedzegette, hogy akár turnéra is mehetnének, ez csak a megannyi kósza ötletelés része volt. Addig csinálták, amíg élvezték a dolgot. Amennyiben hosszú távra terveztek volna, át kellett volna gondolni sok mindent: az arculatot, a hangzást, a jövőre vonatkozó elképzeléseket… Az pedig onnantól fogva elrontotta volna a spontaneitás örömét. A második album után nem is került szóba a folytatás.
Mindezek után a rajongók körében meglepetést keltett és máig tartó találgatásokra ad okot, hogy Bob Dylan nem lépett fel a Harrison halála után egy évvel megrendezett Concert for George című emlékkoncerten 2002 őszén. Ehelyett a maga módján emlékezett meg a hajdani társról, amikor éppen akkor zajló turnéjának egyik állomásán előadta Harrison talán legsikeresebb szerzeményét, a Somethingot. 2012-es, Tempest című albumán pedig egy immáron általa írott dallal áldozott a másik halott Beatle, John Lennon emlékének.
GITTEGYLET 