„Most, amikor hazánkban alapvető gazdasági és társadalmi változások zajlanak, fontos, hogy a régi sérelmek rendezése, a lakosság megbékélése is segítse ezt a folyamatot. Ez a cél vezette az Országgyűlést akkor, amikor törvényt alkotott az 1939. május elseje után a magántulajdonukban sérelmet szenvedett természetes személyek kárpótlására.”
(Részlet az Útmutató a kárpótlási ügyek intézéséhez című füzetből. BM Kiadó, 1991.)

Először kora délután jöttek, éppen ebédeltünk. Mutattak igazolványt, stemplis papírt, amire nem volt szükség, anélkül is látszott, kik ők, és mi járatban vannak. Ketten voltak, az egyiknek uborkaszerű, hosszú feje volt, a másiknak kerek képe, fekete keretes szemüvegének lencséjén foltot hagyott egy izzadságcsepp. Meleg volt akkoriban.

„A néphatalom nevében lefoglaljuk a műhelyét és a raktárát”, adta ki az utasítást az uborkafejű. Apám láthatóan azon morfondírozott, hogy kanalára tegye-e az utolsó, babszemek közé ágyazott fasírtdarabot, vagy ne. Félbevágott szalvétával megtörülte száját, spriccentett poharába a szódásüvegből. Köhögött az üveg.

„Huszonnyolc rádió, ebből három Philips, hét Siemens, négy Telefunken, a többi meg… azok a vakarcsok micsodák is?”, nézett fel listájából az uborkafejű.  Törpeszuper világvevők és néprádiók, mondta apám tompán, szeme kintre, a gangra révült mereven.

„És vannak itt mindenféle anyagok, szerszámok, mik is ezek?  Nyögje már ki!”, türelmetlenkedett az uborkafejű.

Cin, csavarok, skálahúr, ellenállások, kondenzátorok, rádiólámpák, csavarhúzók, fogók, műszerek…, sorolta gépiesen, fásultan apám.

„Elég! Ezt a szobát is, meg a másikat is lezárjuk a törvény nevében! Aztán jönnek, és elvisznek mindent…”, rendelkezett.

Dolgukat alaposan végezték, becsörtettek a hálószobába, kinyitották a szekrényeket, kihúzták az asztal fiókjait, beletúrtak az ágyneműtartóba, még az ágy alá sem restelltek bepiszkálni. Kiemeltek egy-egy könyvet a könyvszekrényből, nem tudni, az ilyen osztályidegen hová dugja az értékeit, mert bizony minden kitelik tőle. „Ébernek kell lenni!”, kommentálta a kutatást az uborkafejű.

Utoljára a gyerekszobába mentek be. A mackó és a faautó között a földön kapásból felfedezték kedvenc játékomat, a kibelezett, szétberhelt rádiót. „Na, ugye, aki keres, az talál!”, ujjongott  az uborkafejű. Kaján öröme betöltötte a gyerekszobát. „Nemhiába mondom én, fineszesek ezek”, nézett sokatmondóan kollégájára, „idedugják a játékok közé, ehhez mit szólsz?” Diadalmas mozdulattal felkapta a rádiót, kihullott belőle a varázsszem, darabjai parányi csillagokként fénylettek a padlón.

Eddig számomra, a négyévesnek, furcsa játék volt az egész, most vitték a rádiómat! A játékomat! Dőltek a könnyeim, bömbölve bújtam apámhoz, megtorlást vártam, markolásztam erős kezét. Ő addig nem akadályozta a néphatalom megbízottjait, de most határozottan rájuk nézett: „Nem dugtuk el! Ez a gyerek játéka. Értéktelen roncs”.

„Te Béla, ez tényleg roncs…”, hümmögött a kerek képű. „Roncs a jó büdös frászt, azt! Ezek mindenre azt mondják, hogy szar. Hogy elszajrézzák a nép elől. Nem! Ez is megy a többi közé!”, s vitte a játékrádiót át, a másik szobába.

A két szobát bezárták, ajtajaikat papírcsíkokkal sűrűn beragasztották, a csíkokat lepecsételték. Oda se ki, se be. Akkor már nem sírtam, csak nem értettem.

Ma sem.

A ház a Terézvárosban, a hajdani Gyár, a mai Jókai utcában épült a múlt-múlt század utolsó éveiben. Robusztus, eklektikus, tágas belső udvarral, középen az ágaskodó porolóval, hátulján a házmesterrel és vicével, körbe ganggal, és az építtető zsugoriságát jelezve, lift nélkül, de fő- és hátsólépcsővel. Amíg a körfolyosó mentén kétszobás, konyhás, vécés lakások szorongtak, addig a szintenként két-két utcai a négy lakószobával, fürdőszobával, külön vécével és cselédszobával fényűzően tágas. Még telefon is van mindegyikben.

Apáméknak az egyik második emeleti utcait utalták ki, odaköltöztek anyámmal negyvenöt tavaszán egy teherautó-platónyi bútorral, könyvekkel és mindazzal, amit az ostrom meghagyott. A lakás, mint a város. Felszakadt, üszkös parketta, betört ablaküvegek, lehullt csempék, elrepedt mosdó… Álló hétig az ajtók fölötti és a mennyezeti gipszangyalkákat verték le – ezek túlélték a háborús dúlást –, hogy a mögöttük nyüzsgő poloskákat benzinlámpával halomra égessék. Nyár végére berendezkedtek.

Ősszel tette fel az ajtóra négy facsavarral apám a táblát. Nem akart többet alkalmazott lenni. Hívták főmérnöknek a Lángba, kereskedelmi osztályvezetőnek a Keravillhoz, lévén gyakorolta, ismerte mindkét mesterséget. A maga ura kívánt lenni. Új házasság, új munka, új élet.

Kezdés negyvennégy évesen.

Rádiókat vállalt javításra, vett, eladott, befektetett, raktározott, könyvelt. Nappal a várost járta, világvevőket, néprádiókat, spárgával átkötözött dobozokat cipelt a hóna alatt. Éjszaka órásnagyítóval a szemén ampermérő mutatóját kísérte, szedte forró pákára a spulni cint. Éter hullámainak csicsergése hallatszott ki a folyosóra, amint hangoláshoz egyengette a forgókondenzátor elgörbült lemezkéit, százas égő fénye játszott a behúzott függöny mintáival. Varga szomszéd hajnalonként megkocogtatta az ablaküveget. „Mester úr!, mikor lesz már fejront?”, és ment a reggeli műszakba, bakancsvasa visszhangozva csattogott a mozaikkövön.

Mikorra megszülettünk, jól berendezett, kényelmes otthont teremtett apám. Jutott ruhára, ennivalóra, még jégszekrényünk is volt, és anyám nemcsak a háztartást, de a házat is vitte: esténként társaság verődött össze kvaterkára, sűrű cigarettafüst burkolta alakjukat, és amikor „fordult az év”, tompította szakadt mondataikat. „Jó megy ezeknek, má’ hétfőn is pörkölik a kávét!”, károgta a folyton-folyvást morgó Störl néni a lépcsőházból. Bevágta felmosórongyát a bádogvödörbe, felfelé mutató szikkadt karján folyt a koszos lé, be a hónaljába, és onnan beljebb. Némán bólogattak a szomszédok.

„A kárpótlás – elsősorban azért, mert a több évtizeddel ezelőtt elvett vagyontárgyak valóságos értéke már nehezen állapítható meg, és nem mérhető az érzelmi veszteség sem, amely a vagyontól való megfosztással együtt járt…” (u. o.)

Másodszor éjjel kettőkor jöttek. Álltak az előszobában, kalapjuk karimájáról, hosszú kabátjuk széléről lecsurgott az olvadt hólé, lábuk alatt tócsa nőtt, itta be a szőnyeg. Hogyan lepte be őket a hó, amikor kocsival jöttek? Bizonyára ki-kiszálltak, a párás üvegen keresztül nem vették ki a házszámot. Akkoriban sötétek voltak az utcák is.

Anyám keményített, vasalt inget vett ki a szekrényből, nyakkendőt, öltönyt tett a székre, felülre meleg alsót és jégert. Egészen a folyosóig mentem apámmal, fogtam erős kezét, ő felemelt és megcsókolt. Azt már megszoktam, hogy bármikor dolga van, és bármikor megy is, csak azt nem értettem, hogy miért sír anyám.

Ma már értem.

Volt egy takaros, selymes fényű, barna dobozkánk. Négy sarkán rézveret volt, és a zárja körül is, rajta apró cirádák tekeregtek. Amikor anyám felnyitotta, sok csillogó holmit láttam belül, olykor kivette egyenként és mutogatta. „Ez nagyanyáé volt, ezt apa vette eljegyzésre, ezt esküvőkor kaptam, ezt meg csak úgy”, sorolta énekelve, ahogyan a mesét szokta. Egy gyönyörűséges, dupla fedelű arany zsebórát még a kezembe is adott, felhúzta, és én örömömben majd kiugrottam a bőrömből, olyan szépen tiktakolt. „Ez a tied lesz majd, mert amikor hat hónapos voltál, lenyelted a láncát, fennakadt a torkodon, és ha nem jön Varga néni, és nem lógat a lábadnál fogva, mint egy nyulat, és nem üti úgy a hátadat, amíg ki nem jön, hát már…”, amikor ideért, elcsuklott a hangja. Sokszor nézegethettem a doboz csillogóit, mert akkor éppen tüdőgyulladásom volt.

Kevesen jártak hozzánk a régi vendégek közül, és azok mindig hoztak valamit, beszélgettek halkan anyuval a konyhában, addig nem jöhettünk ki a szobából, csak amikor szóltak. Különben jól éltünk, volt ennivaló, finom meleg volt a cserépkályha. Varga bácsi hordta a felhasogatott fát a pincéből. Igaz, néhány szomszéd, amikor csókolommal köszöntem, elfordította a fejét.

Már sok idő eltelt, amikor azt láttam, hogy a dobozka üres. Csak az óra volt az alján és a lánc.

Beteg volt apám, sovány és görnyedt, reggelente alig tudott a nagy krahácsolás miatt kiszállni az ágyból, este kiesett kezéből a könyv, de éjjel felébredt és hajnalig neszezett.

Egyszer beültünk kettesben az Előre presszóba. Apám különösen beszédes kedvében volt, terjengősen foglalkozott velem, a terveimmel, a továbbtanulással. Szólt arról, mit tegyek és mit ne, a nőkről is, nevezetesen azokról, akiktől óvakodni kell a tripper alapos gyanúja miatt. Gazdasági előadást rögtönzött a pénzszerzés mibenlétéről, a tisztesség megtartásáról. Annyira elvoltunk magunkkal, hogy észre sem vettük, a presszó kiürült. A szemközti asztalnál összesimuló pár is beleunt a csókolódzásba, és ásítást nyomva el, lecsukta pianínójának fedelét a bárzongorista. És akkor úgy éreztem, meg kell végre kérdeznem: hová vitték el és miért. Olyan csönd lett, mintha kihúzták volna a konnektorból az egész presszót. Apám nagy sokára leemelte szemét valahonnan nagyon mélyről, és rágyújtott egy Fecskére. Átnézett rajtam, mintha messzi, egy másik világban lenne, onnan szólt a bóbiskoló pincérnőnek: két stampedli konyakot kérek.

Többet nem beszéltünk.

„Amennyiben a sérelmet szenvedett személy (a volt tulajdonos) már nem él, utána leszármazói igényelhetnek kárpótlást…” (u. o.)

Amikor hazajött, megölelt minket. Anyám fürdővizet készített, gőz szállt ki a lichthófba fel, egészen a negyedik emeletig, Gábor bácsiék ablakáig, onnan a kéményig, és még feljebb is, beleolvadva a tavaszi felhőkbe. Apám levetkőzött, bordái kiálltak, még sohasem láttam meztelenül, a keze volt nagy, a lába meg a nemi szerve. És mintha kopaszabb lett volna, pedig nem volt annak előtte sem dús sörénye. Amíg elnyújtózkodott a kádban, húgom kibontotta azt a papírzacskót, amit magával hozott, és a zacskóból temérdek kavics és kagylóhéj ömlött ki. És vízszag.

Aztán jöttek még államosítani, mert az üzlet ment makacsul tovább, de ez már silány karikatúrája volt az elsőnek. Még a hatóság sem vette komolyan, s mi egykedvűen szemléltük tettetett szorgoskodásukat. Nem fenyegettek, nem pecsételtek és nem vittek el játékrádiót sem.

Már nem volt.

Apám profilt váltott, villanyszerelésbe kezdett, szükséglakásokat és villákat villanyosított Pesten és Budán. A kádári konszolidáció se hús, se hal idejében a csinálni akaró és tudó polgár történelmi tudatával pergette életét és tartott össze a négy szobában minket. Amikor meghalt, örökösei lettünk anyagiaknak is, lelkieknek is.

De abból az eltűnt időből kavics és kagylóhéj maradt.

„Sokan sajnos már nem élhették meg azonban, hogy történelmünkben olyan változás álljon be, amikor egyáltalán szóba kerülhet a vagyontárgyak utáni kárpótlás…” (u. o.)

Jó barátaim, ismerőseim hozták a kárpótlási íveket, noszogattak, töltsem ki, futkossak iratok után, hiszen nekünk is jár kárpótlás, hogyne járna, szenvedtünk eleget az elátkozott időkben. Meggyalázták a magántulajdon szentségét, apám személyét, vegzáltak, anyagilag, erkölcsileg megaláztak. Így igaz. Nézem a bonyolult szerkesztésű kérdőíveket, A, B és F lapokat, és közben lepecsételt ajtókra, kavicsokra és kagylóhéjakra gondolok, és két stampedli konyakra, apám messzi csendességére, amit akkor nem értettem.

Most már értem.

Fogom a tollamat, és a kérdőívre, találomra egy kipontozott helyre írom nagybetűkkel: JÁTÉKRÁDIÓ.

---

Tarts velünk a Facebookon! »