Ez itt a

Most mit mondjak Yorick
szar ez az egész
szar itt
nem vagyok több nálad
ne mondd
tudom a választ
kezemben tartom üres koponyádat
és igazán nem érdekel a sorsod
csontkupádból hörbölt bor
zsibbasztja a torkot.

Olyan egyszerű az egész
tiszta
feltesszük a kérdést
mint megnyúlt pulóverében
Kormos Pista
Cicelle Párizs
nem hülyéskedett
csak bámult szegény Yorickra.

Az ifjú dán
puffasztott rizs lett
tűnnek a koponyák az asztalokról
megöregedve se lettem bölcsebb
valahogy nem jön soha a jobb kor
remélve élünk napra nap
királyfi
belőled is mi maradt
To be or not to be
ha a kérdésig eljutunk
már az is valami.

Egy sosemvoltról

„Ha látnak, elfutnak a farkasok s gyűlnek a lepkék”
(T. Tzara – A város szélén)

annyi vagy mint kutyaszerelemben a hűség
elérhetetlen célok felé meneteltünk
hosszú fekete kabát rajtad
szerelmes mosoly a szemedben

egész éjjel esett rám izzadt minden emlék
olyan egyedül voltam
ahogy pattogzott zománcú lavórban
a párjától elszakított koszos zokni

légszomj gyötört de nem tudtam
kiszakadni mellőled torkomba fújni a ventolint
mossa le rólam az arcod
mit kezdhettem volna veled

ez a gyűlölet anyja
fuldoklása az elásott magzat-szerelemnek
ami ott lebeg a kertben
és lezuhan mint fészek őszi viharban

A bolond tüdőorvos

a délutáni álmomba költözött

a nővérke behívott
tisztán érthetően mondta a nevem
arcán széles mosollyal fogadott a főorvos úr
kérdezte hogy vagyok
nincs különösebb gond feleltem
időnként a levegővétel
magához ölelt ezt szereti nem a panaszkodókat
elővett két faragott papírvágó kést
látszott a csomagolásból valami szett maradéka
és két ollót ami szintén repiajándék lehetett
oldott volt a hangulat
közben valaki más is bejött a rendelőbe
búcsúzáskor megkérdeztem
mégis mi legyen ha rosszabbodik a helyzet
csak nevetett hát visszahozza ezeket a vackokat
oké mondtam akkor igyekszem meghúzni magam
végül is mindig akad egy kis levegő
és ha végleg
hát adja valaki másnak
de már nem figyelt rám
kitakaróztam nyitva volt az ablak
nem éreztem légszomjat
tehát van két késem két ollóm
aztán szerezze vissza ha kell neki
amikor lezárja a kórlapot

Anubisz

a kutyafejű lány háttal állt
fekete sörénye vállára omlott
vártam félrefordítsa a fejét
sötétbe szűrődő fény
rajzolta sziluettjét
a konyhaablakból néztem
jó lett volna valakinek elmesélni
de moccanni se mertem
féltem észrevesz
kezében ott a kés
kiveszi gyöngülő szívem

nem bírok el még egy megmérettetést

A 17-es

„Bocsásd el, Uram szolgádat,
szavaid szerint békében”
(Lukács 2,29)

„már ha az igazságot (és az Életet)
az Írások valóban megmondják nekünk”
(Birtalan Balázs: In fine)

vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró
kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra
kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka
de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó
odaérek tíz órára
nem tudom mióta nyomaszt a kényszer ne késsek el ha úgy ígértem
megérdemelne egy emlékmélyrétegi búvárkodást

halálról beszélgetni
ha nem szakmai fórum a helyszín
s nem ezerkilométerekre halók az alanyok
ülve egy fehér ágynál
infúziós állvány hánytál a korán behozott ebédes tálca mellett
amire a praktikum miatt a vacsorát is odarakták
próbálva szalonképessé tenni a dolgot nem egyszerű
a lét és nemlét határán másként működnek a dolgok
és akarva nem akarva megjelenik (vagy mindig is ott van) isten
nem működik a kincstári mosoly optimizmus
és egyre gyakrabban kap főszerepet a múlt idő
nincs mód elkerülni a szemkontaktust
a sunyítás mindennél árulkodóbb
és elhangzik az igazított kérés
bocsásd el most szolgádat békességben a békességbe
mintha korbáccsal ütnének arcul a 17-esben
és tudod nem te vagy simeon
de a kiválasztott fekszik az ágyon