„Átkozott belgák! Alig pár órája vagyok ebben az országban, máris utálom őket!”
Apa leparkolt. Hét óra vezetés után kiszállt az autóból és le-föl lengette karját, mozgatta csípőjét, tvisztelt. A bátyám térképet terített a motorháztetőre, én a víz felé indultam.
A dűnék mögött kell lennie – kiáltott utánam anya.
Lábam bokáig süppedt a homokba, lihegve kaptattam fel a dombra. Fönt felegyenesedtem az erős szélben, és megláttam a végtelen víztükröt. Ez most az Atlanti óceán, vagy már a La Manche csatorna? Ahogy így méláztam, öklömnyi homok csattant a jobb fülemen. Dühösen fordultam abba az irányba, épp annyi időm maradt, hogy elrántsam a fejem a következő bomba elől. A tenger partjánál hat gyerek kaparta fel a nedves homokot, és gyúrt belőlük labdacsokat. Örültek nekem, mert végre volt kit megdobálni.
Igazán nagyszerű és felemelő egyedül lenni, és tapasztalni, hogy a helybeliek épp csordatámadást indítanak ellenem. A lényeg a csapatban van, egyedül nem megy, ehhez sokan kell lenni, tucatkodni. A nyári körutazásokon mindig én voltam az egyedül kullogó, megtanultam, hogyan közelítsek az ismeretlen gyerekekhez, ám ilyen suttyó taplókkal, még sehol sem találkoztam. Átkozott belgák! Alig pár órája vagyok ebben az országban, máris utálom őket!
Tegnap még a holland–frízföldi zárógáton száguldottunk a Citroënnel. A bátyámmal nevetgélve szótagoltuk a sztráda nevét, igazi nyelvtörő: Af-szla-öt-dej-ken. Kilométereken át jobbról is, balról is víz: egyik oldalán az Ijssel tó, a másikon az óceán. Felcaplatva a kilátóba, a magasból még inkább úgy tűnt, az autópálya a végtelen víz közepén fut.
Egy magamfajta hétévesnek a hágai Madurodam az igazi kaland. Aprócska autók, vonatok, emberek nyüzsögnek a szabadtéri makettparkban, a zöld különféle árnyalataiban pompázó poliészter fűszőnyegen pici műanyag tehenek legelnek, futószalagos játéksztrádán zsong a forgalom, az óvárosi templomban esküvőre érkezik a liliputi násznép.
A belga határra Antwerpennél alig emlékszem, csak a szégyenteljes visszavonulásomra Oostende előtt, a homokdűnéknél. Mire az autóhoz értem, a pólóm is piszkos lett, az utolsó bombát a hátamba kaptam. A szüleim annyit vettek észre az egészből, hogy a dűne tetejéről egy gyerekfalka ordibál, és rázza diadalittasan az öklét.
Igazán bátor tett volt, mondhatom! Van mire büszkének lennetek – lihegtem, és dühöm akkorára nőtt, hogy behálózta az egész belga társadalmat, taxisoktól a pékekig, újszülöttektől az aggastyánokig, vízvezetékszerelőktől a sportolókig. Napi huszonnégy órában, izmaimat megfeszítve fogom gyűlölni őket! Ha egy pohár vizet kapok valakitől, akkor őt is utálni fogom! Meg amikor apa tankol, és én angolul színes öntapadós reklámmatricákat kérek a benzinkutas bácsitól, akkor is!
Tavaly egy békaformájú zöld vízipisztollyal jártam így. Keresztmama hozta a horvát tengerpartról, feltehetően Omišból, mert minden évben ott nyaraltak. A bátyám persze matchboxot kapott, kis bogárhátú Volkswagent, nem egy ilyen vacakot. Minden nap rugdostam a békapisztolyt a szobaszőnyegen és közben azt hajtogattam: Utállak! A végén már sírtam, sajnáltam, biztos rossz neki, de meg kell bűnhődnie, amiért nem bogárhátú Volkswagen, csak egy nyamvadt vízipisztoly… és rugdaltam tovább a tüdőm helyén egy fagyos tóval.
Brüsszelben, a pisilős gyermek szobránál elegem lett a dühömből, meg az ismerős hidegségből a mellemen: Népeket gyűlölni fárasztó és értelmetlen – mondtam anyának, és hozzá bújtam.
Nem csak én vesztettem Belgiumban ütközetet. A Waterlooi csata színhelyén selymes fényű zöldfüves dombok közt hallgattuk apát a családi történelemórán, hogyan győzte le Wellington Napóleont. A takaros szuvenírboltokban kis katonákat árultak, színes korhű ruhákban és fegyverekkel, fémből, talán épp ólomból, mint a mesében. Nagyon sokba került minden, még apáék is felszisszentek az apró Napóleon szobrok árán. Végül nem vettünk semmit, autóztunk tovább, hogy estig elérjük a francia fővárost.
Párizs ezerkilencszázhetvenhatban élő, zsongó kaleidoszkóp volt klosárokkal, pisze orrú Renault mikrobuszokkal, szajnaparti régiségkereskedőkkel, és egy komplett földalatti várossal: a metróval. Elbűvöltek a lenti világ cigaretta- és rágógumi-automatái, óriásplakátjai, a Châtelet zümmögő mozgójárdái. Az ember reggel lemerül a külvárosban, és egyszer csak feljön a Louvre előtti hatalmas téren. A papírgalambokat röptető árusok, fémes-ezüstös hangszereken játszó térzenészek, kis asztalokról afrikai bőrdobot, csontból faragott – a vásárlás után kiderül: műanyagból öntött – medált kínáló szerecsenek forgatagában álltunk be a jegypénztárak előtti sorba.
Izgatott voltam. Végre életnagyságban láthatom a festményeket a kedvenc bélyegeimről. Már egy éve szenvedélyesen gyűjtöttem a sorozatokat, blokkokat. Apa elvitt Jenei Miki bácsihoz, aki megmutatta, hogyan kell csipesszel szakszerűen megragadni és albumba rendezni őket. Jártam a papírszagú, zsongó bélyegklubban is a Népkör utcájában. Eleinte a csillogó virágos és állatos sorozatokat vettem. Jenei bácsi elmagyarázta, hogy ezek értéktelenek, mert nem rajz, hanem fénykép alapján készül a nyomólemezük. Másnap bevittem a suliba az összes tarka bélyeget, és megmutattam a lányoknak: Jaj de szép virágok! Milyen cuki kutyák! Eladtam őket mind.
A festményes sorozatok másodpéldányait bélyeggyűjtő unokatestvéremnek ajándékoztam, a bezdáni látogatások egyikén. Minden második hónapban mentünk anya szüleihez, István papához és Borbála mamához a dunaparti faluba. Délelőtt érkeztünk, és amíg az ebéd készült, elmentem a bélyeggyűjtő unokatestvéremhez. A szomszéd ház nádtetejének legalsó göngyölegeit épp elértük, szálakat húztunk ki, a kardozásban gyorsan törtek. Aztán bementünk a szobába, megnéztem érkezett-e valami új a gyűjteményébe. Döbbenten láttam Brocky Károly Ébredését a Magyar Posta festményes sorozatából. Én hibátlan állapotban hoztam, most meg… mintha átfirkálták volna fekete filctollal.
Mi történt? Ez így már nem ér semmit!
Anya meglátta a meztelen néniket, és lefestette a mejjüket meg a csúnyájukat – mondta szomorúan.
És tényleg! Brocky Ébredését melltájon firkálták le, Lotz Károly Fűrdő nőjének cicijét, punciját fedte fekete filctoll, Székely Bertalan festményén, a Fürdés Utánon pedig a törölköző hölgy fehér kerek fenekét rejtette el néhány sötét tollvonás.
A Louvreban most minden kitárulkozott: antik szobrok, szarkofágok, festmények között kerestem a bélyegeimet, csordultig telve a látvánnyal. Aztán a bársonyos zsínórral elkerített Mona Lisa teremben nagyot dobbant a szívem. Az őt ábrázoló blokk volt a festményes sorozataim ékköve, egy egész havi zsebpénzemet adtam érte.
Először izzadtságszag fogadott, a zsúfolt sorban araszolva szédülni kezdtem. A világhírű festmény előtt terpeszkedő üvegfalon megláttam mások leheletét, ráfröccsent nyálát, zsíros ujjlenyomatát, a koszfelhő mögé bújt homályos mosolyban nem volt semmi varázslatos, kezdtem rosszul lenni, szerencsére tovább tolt a tömeg: Bye, Bye Lisa, majd megnézlek bélyegen otthon!
Napokon keresztül jártuk Párizs nevezetességeit. A Père-Lachaise temetőben anya Édith Piaf nyughelyét kereste, a bátyám Jim Morrisonét, de csak Chopint találtunk, Balzacot, meg francia katonatisztek unalmas kriptáit. Az Eifel-torony még nagyobb kudarc, csak az első emeletéig jutottunk, mert a csúcsra a szüleim drágállották a belépőjegyet. Aztán jött a hidegzuhany: még egyszer Louvre. Anya szerint egy hét sem elég, hogy megnézzünk ott mindent. Hogyan védekezzem? Annyira rettegtem a múltkori rosszullét miatt, hogy eldöntöttem, nem nézek meg semmit. Mentem szobrok és festmények közt leszegett fejjel, pontosan tudva, mikor haladok el a büszke babiloni mozaikoroszlán mellett, vagy a fejetlen Níké szobor előtt. Szinte hallottam Brueghel koldusainak könyörgését, orromban Géricuault hajótörötteinek testszaga keveredett a háborgó tenger sós illatával, de csak mentem tovább, állhatatosan, mereven fixálva a padlót. Aztán a dacot legyűrte a kíváncsiság. Felemeltem a fejemet és megpillantottam Delacroix festményét, a Sardanapaulus halálát.
Nem tudtam mit kezdeni a látvánnyal. Félmeztelen, feszülő izmú turbános férfiak kardokkal és késekkel kaszaboltak telt, sápadt, pucér nőket. A vért persze elsinkófálta Delacroix, apa nem hiába mondta rá megvető ajakbiggyesztéssel: romantikus. Lázasan járt az agyam, próbáltam megérteni a képet, de ahogy a turbánosok szakértő hentes-tekintettel döfték a finom selymekbe takaródzó szép néniket, csak újabb kérdések jöttek: Hány embert kell leszúrni ahhoz, hogy valaki ilyen érzéketlenül gyilkoljon? Az elsőnél biztosan reszket a kéz. Lehet, hogy fel is zokog… de közben meg pokolcsápok húzzák mélybe a lelkét.
Apához menekültem, aki az impresszionistákat nézegette. Békésnek tűntek a festékcseppekből ragyogva összeálló, szemkápráztató képek, próbáltam velük elterelni a gondolataimat, de ehhez idő kellett. Pár nap múlva Arles-ban jött a megnyugvás. A Provence-i városkában a felhők és az égbolt színei épp olyanok, mint otthon, amikor az aratásra váró búzatáblák közt biciklizem a Palicsi tó felé.
Arles óvárosának főterén sekély vizű szökőkútban két kutya fürdött. Szerettem volna köztük pancsolni, de gyerek voltam, hétéves, és limonádét iszogattam a családommal, talán épp ott, ahol Van Gogh is ücsörgött egykor. Ahogy az ebek játszottak, prüszköltek, honvágyam lett.
Eszembe jutott Szatyi. Másik iskolába járt, a suli után mégis minden nap náluk játszottunk vadnyugatosat. Rézbőrűek és fehérek hol szövetkeztek, hol harcoltak egymással, néha Beatles lemezeket is hallgattak. Amikor Szatyi szülei vendéget fogadtak a nappaliban, mi apacs felderítőkké változtunk, és bekúsztunk a termoakkumulációs kályha mögé, hogy kihallgassuk a sápadtarcúak beszélgetését. Nem mindent értettünk a fehérek nyelvén, Gézu bácsit sem, amikor suttogva mesélte hogyan él házaséletet. A végén bosszankodva emelte fel a hangját: má’ majnem a legjobb vót, mire megszólal az asszony alattam, hogy: „mikó meszelünk, nézd milyen piszkos a plafon!”
Én meg azt hittem, a házasélet az, amikor apa és anya együtt mosogat, meg hogy a boltban olyan unalmas dolgokat vesznek, mint a szappan, a WC papír, ahelyett hogy csokit, chipset vagy kólát vásárolnának.
Szatyi nem csak az indiánokért rajongott. Szeretem a négereket – mondogatta játék közben, és szinte láttam magam előtt, ahogy tüssögve hadonászik a műanyag pisztolyával, miközben az arlesi kutyák kiugráltak a szökőkútból. Megrázták a bundájukat, valósággal sistergett az utca pora a rá szálló vízpermettől, aztán elfutottak a piac irányába a gazdájuk után.
Teljesen értelmetlen népeket szeretni… meg gyűlölni is, mint én egy hete a belgákat. Ezt gondoltam a limonádét kavargatva, mert otthon, ahol sokféle náció él, az ember megszokja, hogy az igazi sós-túrós burekot és pörkölt tökmagot az albánok készítik, január közepén a szerbek várják az újévet, nyáron a leszkováci cigányok árulják a legfinomabb dinnyét, a zsidók tisztelik azt, aminek egyszerre van anyagi és szellemi értéke, mint a könyvnek, a bosnyákok a lazák, és az összes gyárban montenegrói az igazgató. Hogy is nézne ki, hogy valaki szotyit vagy görögdinnyét vásárolva azt kiáltaná az árusoknak: Szeretlek benneteket!
(Részlet Ürmös Attila Családi tangó, avagy hogyan vesztettem Titóval háborút c. regényéből)
GITTEGYLET 