A futballkishatalom – Két könyvről: Az első aranykor. Legendák legendáriuma

Amikor ezeket a sorokat írom, a belgák ellen a nyolcaddöntőben elszenvedett 4–0-ás verességgel éppen hogy véget ért a legújabb kori magyar futball-láz, mikor is egy ország trikolórba öltözött, tömegek vonultak az utcára, és olyanok is elkezdtek odafigyelni a piros-fehér-zöldben feszítő játékosokra, akiknek alig pár héttel ezelőtt talán két arc ha rémlett a nemzeti tizenegyből. (Közülük is az egyik az a srác volt, akinek, tudják, régebben egy modell meg celeblány volt a barátnője. A másik meg az a szürke macinacis.) – Benedek Szabolcs könyvajánlója

Félreértés ne essék, mindez nem valamiféle szemrehányás akarna lenni: teljesen természetes, hogy amikor egy korábban sehol nem jegyzett csapat elkezd eredményeket elérni, akkor arra többen is fölkapják a fejüket. Olyanok is, akik addig jobb híján inkább másfelé tekintgettek. Ez nagyjából így van a világ számos pontján. Elvégre a futball fontos dolog: már nem sport, már nem is föltétlen játék, és még csak nem is kizárólag show-business, hanem törzsi rítus, amelyben a pénzen, a szórakoztatáson és a látványosságon kívül az identitás játszik kiemelkedő szerepet. Nem csak Aronson óta tudjuk, hogy az ember társas lény, mi több, közösségi figura, szeret tartozni valahova, és a futball nem mellesleg az együvé tartozást élményét adja meg. Aki valamelyik söröző kerthelyiségében, több négyzetméteres kivetítőről követi a mérkőzéseket, az is ugyanúgy az esemény részesének érzi magát, mint az, aki a stadionban van – akár a lelátón, akár a zöld gyepen.

A magyar labdarúgó-válogatott kétségkívül jobb eredményt ért el az előzetesen vártnál a 2016. évi Európa-bajnokságon.

magyarvalogatott

A szigorú statisztikát tekintve 50%-os teljesítmény (annál talán egy hangyányival gyengébb a –2-es gólkülönbség miatt) a rideg számoknál jóval messzebb mutat: az évtizedeken át joggal lesajnált magyar futball – nagymértékben a professzionális német szakvezetésnek, leginkább Bernd Storck szövetségi kapitánynak köszönhetően – visszakerült Európa térképére, és körülbelül ott kezdhetik mostantól jegyezni, ahol a szomszédos, velünk többé-kevésbé egyforma nagyságú országok futballját. A klubcsapatok küzdelmeiben több a pénz, ám a kirakatot és az igazi fílinget a válogatottak nagy tornái jelentik. Ugyanakkor aki korábban is odafigyelt a magyar válogatottra, és nem csak az Eb hatására lett a nemzeti tizenegy – remélhetően nem átmeneti – elkötelezettje, a torna előtt is tudhatta, hogy az elmúlt szűk két év szisztematikus munkájának köszönhetően ebben a csapatban benne volt a jó szereplés lehetősége.

Ezúttal a külső körülmények is bennünket segítettek: az Eb mezőnyének bővítésével lejjebb került a bejutási léc, és az előzetes kalkulációk alapján a csoportból való továbbjutás sem tűnt lehetetlennek. Más kérdés, hogy a korábban optimistaként számon tartott jóslatok kevesebb (de a továbbjutáshoz még mindig elegendő) ponttal számoltak, arra pedig föltehetően végképp senki nem számított, hogy a csoportkört az élen zárjuk. (Jelen sorok szerzője egyébként a torna kezdete előtt 4 pontban reménykedett, mondván, Izlandot verjük, illetve ha hozzuk a pótselejtezős formát, az osztrákok ellen meglehet az iksz, és a portugálok elleni vereség dacára is mehetünk még egy kört. A labda, tudjuk, gömbölyű, hálistennek ez se teljesen így alakult…)

Ám ez az Európa-bajnokság számunkra nem csak a magyar csapat teljesítményéről szólt. Hanem nagyban arról is, hogy a futball, egész pontosan a magyar futball még mindig, a sokszor hét szűk esztendő után is képes tömegeket lázba hozni, amennyiben úgy jön ki a lépés. Az elmúlt időszak közbeszéde a magyar labdarúgással kapcsolatban alapvetően a múltba révedésről és a nosztalgiáról szólt – könnyen lehet, hogy Storckéknak ezt sikerül végre fölülírniuk (a kapitány egyik kimondott szándéka éppenséggel pont ez volt).

Ugyanakkor természetesen a múlt vizsgálata is fontos dolog. Nem csak azon, elcsépeltnek ható, mégis fontos axióma okán, miszerint a történelem az élet tanítómestere. Hanem azért is, mert a magyar futballnak valóban regényes, tanítani, tanulni és tanulmányozni való története van – mégpedig a számtalanszor hivatkozott Puskásékon túl is. A közelmúltban (föltehetően az Eb-re időzítve) két olyan kötet is megjelent, amelyek föltárják a múlt eme szeletét és egyúttal ráébresztenek arra, hogy a magyar labdarúgás históriája nem csupán az Aranycsapatot jelenti. A véletlen úgy hozta, hogy bár más aspektusból figyelik a futball hazai történelmét, különösen egymás után olvasva őket tökéletesen kiegészítik egymást.

aranykorSzegedi Péter Az első aranykor. A magyar foci 1945-ig című munkája az Akadémiai Kiadó Kanári Könyvek nevű, a labdarúgást úgymond intellektuálisan, történeti és elméleti szempontok szerint feldolgozó sorozatában jelent meg. Az impozáns kivitelű, vaskos kötet témája a címében van: a kezdetektől, azaz onnantól fogva, hogy az első, akkor még meglehetős idegenkedéssel fogadott futball-labda megérkezett Magyarországra, meséli el a játék hazai recepciójának történetét a második világháború végéig. Az átlagolvasó meglehetősen keveset tud erről az időszakról. Az talán homályosan dereng neki, hogy ekkor is volt egy világbajnoki ezüstérmünk – a járatosabbak már azzal is tisztában vannak, hogy első elveszített vb-döntőnk 1938-ra esett, és az olaszoktól kaptunk ki 4:2-re, ám föltehetően roppant kevesen vannak, akik olyan mélységekbe mentek bele az úgynevezett polgári (más klisé szerint: úri) Magyarország futballtörténetének vizsgálatába, ahogyan azt Szegedi Péter tette. Akinek többéves alapos kutatómunkája van ebben a remekül megírt, olvasmányos, avatott és hiteles könyvben, amely lebilincselő olvasmány lehet nem csak a labdarúgás fanatikusainak, hanem azoknak is, akik érdeklődnek eme korszak, vagy csak úgy általában a történeti munkák iránt.

Az emberben ugyanakkor óhatatlanul fölmerül a kérdés a végén, hogy mitől is volt ez igazából „első aranykor”? (Az „első” jelző nyilván az Aranycsapathoz viszonyítva értendő.) Hiszen a vb-ezüstön túl – ahogy Szegedi Péter megállapítja – a magyar válogatott eredményei az 1910-es években voltak a legjobbak (némit árnyal ezen, hogy a világháború alatt jószerivel csak Ausztriával játszottunk, igaz, egy nagyon erős osztrák csapattal), ugyanakkor a korszakot erőszakos megnyilvánulások, a pályán történt ütközések következményeiként jelentkező tragikus halálesetek, komoly ellenségeskedések, hivatalos szintre emelkedett antiszemita kilengések, tiltások és egyéb botrányok és visszásságok is fémjelezték. Nem beszélve arról, hogy az időről időre újra meg újra fölemlegetett ún. közép-európai stílust mennyire elavultnak és meghaladni kívántnak tartották már annak a korszaknak a végén is. Manapság persze hajlamosak vagyunk minden tekintetben aranykornak tekinteni a boldog békeidők kedélyes és kackiás időszakát, mint ahogy az is igaz, hogy ezekben az évtizedekben – amikor is hihetetlen mennyiségű magyar játékos és edző tevékenykedett Nyugat-Európában, jócskán formálva és máig élő hatást gyakorolva a nemzetközi futballra – Magyarország (Szegedi Péter megfogalmazása szerint) futballkishatalommá emelkedett.

legendakLakat T. Károly Legendák legendáriuma. Velünk élő futballtörténelem című – ugyancsak szép kivitelű, és az előbbihez hasonlóan fotókkal gazdagon illusztrált, a Kossuth Kiadónál megjelent – szintén roppant lebilincselő könyve időrendet tekintve majdnem ott folytatódik, ahol Szegedi Péter műve véget ért. Némi, kizárólag az idősíkokat érintő átfedés mindazonáltal mégis van, hiszen Lakat T. Károly nagyapjának (aki azzal aratott jól megérdemelt, időtálló megbecsülést a Fradi-táborban, hogy a mérkőzések alatt ő tartott az FTC zászlaját) legkedvesebb futballistája az a Blum Zoltán volt, aki 1912 és 1925 között 38 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, később pedig hét éven át irányította edzőként a Ferencvárost – és akinek nevével az 1945 előtti korszak egyik jelentős figurájaként természetesen többször is találkozhatunk Szegedi Péter munkájában. Blum edzői ténykedéséhez fűződik például a 100%-os teljesítménnyel, azaz maximális pontszámmal megnyert 1931/32-es bajnokság.

blum-zoltanLakat T. Károly több kötetben és számtalan cikkben foglalkozott már mélyrehatóan a magyar futball közelmúltbeli történetével (közelmúlt alatt az elmúlt kb. 60–70 év értendő), húsz évvel ezelőtt megjelent Apám regénye című könyvében pedig édesapja, a Tanár úr, azaz Lakat Károly (a Ferencváros legendás játékosa, később az FTC-n kívül a Szeged, a Tatabánya, az MTK-VM, a Honvéd, a Salgótarján, a Volán és a Debrecen edzője, illetőleg a magyar válogatott szövetségi kapitánya) pályáját áttekintve, mintegy az ő szemüvegén keresztül mesélt labdarúgásunk míves históriájáról. A Legendák legendáriuma mindazonáltal legszemélyesebb és egyben legmélyebb, legemberközelibb munkája: elsősorban lírai korrajz és családtörténet, a futball ezúttal a háttérben marad, ugyanakkor mivel a család életében meghatározó szerepet játszott, mégse lehet tőle eltekinteni. De nem is szabad, nem is akarunk. Végigsuhanunk a magyar labdarúgás második világháború utáni történetének legjelentősebb eseményein, ám a futball amolyan aláfestő zeneként van jelen, ráadásul Lakat T. Károly nagyon ügyel arra, hogy olyan „focis történeteket” meséljen el, amelyek másutt még nem hangoztak el – vagy legalábbis nem ebből a szemszögből.

Így lehet, hogy miközben a mindmáig viszonyítási pontnak tekintett Aranycsapatot pusztán érintjük, a kötet legemlékezetesebb epizódjai egyben a család história legszemélyesebb és a magyar történelmi közelmúlt sorsfordulóit tekintve legjellegzetesebb pillanatai. Például amikor 1956-ban szétlövik a nagyszülők, így „a vén zászlótartó” nagypapa lakhelyeként is szolgáló Rákóczi úti házat, amit követően a nagyapa többet nem is megy meccsre. Vagy amikor szenteste előtt Lakat Tanár Úr elindult karácsonyfáért, ám belebotlik játékostársába, Rudas Ferencbe, akivel aztán végigjárják a környék összes presszóját boldog karácsonyt kívánni, aminek következménye az lesz, hogy fa nélkül térnek haza. Nem beszélve azokról az erősen vizuális betétekről, amelyekből kiderül, hogyan zajlottak a mozitól kezdve a cukrászdákon át a kalauz nélküli villamoskocsikig az átlagos hétköznapok azokban az években, amikor az események és az enteriőrök hátterében ha a magyar labdarúgó-válogatott már nem is volt Aranycsapat, de azért labdarúgásunk még a világ élmezőnyébe tartozott – legalábbis olyan szinten állt, hogy senki nem lehetett biztosra ellenünk és velünk minden nemzetközi tornán valamilyen szinten számolni kellett.

Reálisan nézve eme futballkishatalomság lehet az a státus, amelyet a nem is olyan távoli jövőben megcélozhatunk – bízván abban, hogy az elmúlt hetek futball-láza semmilyen tekintetben nem volt átmeneti szalmaláng. A közép-európai játékstílus kora lejárt. Munka van és elhivatottság. Célok és professzionális eszközök. A múltat azért kell többek között ilyen, a fentiekhez hasonló könyveken keresztül megvizsgálnunk, hogy tudjunk, mikor mit hibáztunk, és hogy merre kell menni tovább. Kennedy elnök szavainak parafrázisával mondva „Ich bin ein Bernd Storck”. Az éjjel véget ért, most már süssön a Nap.

Könyvadatok:

Az első aranykor

Legendák legendáriuma


Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s