Benedek Szabolcs kalandja Paul McCartney müncheni koncertjén, avagy mi mindenből NEM lesz Facebook-poszt.
Huszonkilenc évvel ezelőtt jártam legutóbb Münchenben. Nem sokra emlékszem belőle. A városból jószerivel semmire, csak a kempingre, ahol salak és kavics keveréke alkotta a talajt, a fejünk fölött folyamatosan dübörögtek a szomszédos reptérről induló és oda érkező gépek, valamint ahol az akkor 9 éves öcsém volt az egyetlen, aki vissza merte kérni a nyugatnémet tarajos-láncos-szegecses punk ifjaktól a kölcsönadott, egyébiránt NDK gyártmányú tollasütőinket. Rémlik, hogy voltunk a belvárosban is, ott ettem életemben először chipset – fogalmam se volt persze, hogy az a neve –, és kaptunk valakitől tippet, hogy amennyiben műszaki berendezéseket akarunk hazavinni, egy eldugott mellékutcában, magyar disszidensek által üzemeltetett boltban kell megvenni a Commodore-t, a videót meg a music centert, mert ők olcsóbban adják, lévén, hogy vissza tudják igényelni az adót.
A városból most se látok semmit. Pedig időben elindulunk, korán reggel. Egyik bolondériám, hogy mindenhova a kelleténél hamarébb érkezem, másrészt a hírek hatására, miszerint az osztrákok néha előre nem bejelentve egy-egy napra határellenőrzést vezetnek be, tanácsosnak láttam nem az utolsó pillanatban útra kelni. Szándékom útitársaim körében megértésre talált, és mint kiderül, még jó is, hogy óvatos voltam, ugyanis amint belépünk Németországba, egy útépítés miatt hosszas araszolgatásra kényszerülünk az autópályán.

Szóval, ha a tervezettnél később is, de megérkezünk Münchenbe, az Olympiaparkba, azon belül is az 1972-es olimpiára épült impozáns stadionhoz. Egyik útitársunk koncert előtti időtöltés gyanánt elmegy megnézni egy Star Wars-kiállítást, ketten elemózsiát szerezni, én pedig odabaktatok a stadion hátsó bejáratához, ahol néhány biztonsági őr társaságában pár rajongó álldogál, kezeikben Beatles-lemezeket szorongatva.
Megkérdezem tőlük, itt fog-e bejönni Paul McCartney. Tanácstalanul vállukat vonogatják, valaki azt mondja, hogy reméli. Az őrök nem tudnak semmit. Legalábbis ezt kell mondaniuk. Mindenesetre én is beállok a sorba. Saját könyvemet, a Beatles-tagok föloszlás utáni pályájáról írott Beatles-apokrifet (Scolar, 2012) tartom a kezemben, meg egy filctollat. Régi álmom, hogy dedikáltatom McCartney-val, már az erről hírt adó Facebook-posztot is jó előre megfogalmaztam hozzá. Még évekkel ezelőtt. Állunk a kapunál. Várunk. Az őrök türelmesek, ezredszer is udvarias mosollyal visszaküldenek bennünket a járdára, pedig mi minden közelgő autó zajára lelépünk az úttestre. Egy srác elektromos gitárt szorongat. Nem tudom, aláíratni akarja-e, vagy játszani valamit Sir Paulnak.
Így telik el egy óra.
Aztán amikor az őrök leállítják a stadion körül szorgosan keringő kocogókat és bicikliseket, sejteni lehet, hogy valami történik hamarosan. És valóban. Fölbukkan egy reflektort villogtató Mercedes. Magasra csap bennünk az adrenalin. Ám az autó nem lassít. Az anyósülésen ül Paul McCartney. Annyira kihajol a letekert ablakon, hogy majdnem kiesik, szélesen integet és elkurjantja magát: „Helló!” Majd autóstól eltűnik a még zárt stadionban.
Sajnos mivel kezemben a könyvet és a filctollat szorongatom, az eseményt nem tudom dokumentálni. Erről se születik poszt. És a másik is egyelőre minden jel szerint várat magára. Kissé csalódottan egymásra mosolygunk, aztán szétszéled az alkalmi csapat.
Az elkövetkező órákban a stadion körül lófrálok, kétszer leülök egy büfé padjára müncheni sült virslit enni – mivel vezetek, sörből kénytelen vagyok beérni alkoholmentessel –, nézem a gyülekező nézőket, sokadszor is megállok a koncertcsecsebecséket kínáló pultnál. Végül veszek egy programfüzetet. Azt lapozgatom még mindig a kapun kívül, a fűben. Láthatóan McCartney ebben is követni igyekszik a kor szavát. Nyilván ő is olvasta, mekkora divat lett felnőttek körében a kifestő, az egyébként szép kivitelű füzetbe pár kiszínezhető oldal is bekerült.
Fél hétkor nyitják a kapukat. A tömeg indul befelé. Némi tanakodás után úgy döntök, viszem a könyvemet oda is. Elvégre a koncert végén McCartney föl szokott hívni a színpadra 1-2 nézőt, ott parolázik velük – és mi van, ha most én leszek a kiválasztott, és 50 ezer ember előtt dedikáltathatom Sir Paullal a saját könyvemet. Hátha mégis meglesz az a Facebook-poszt. Úgyhogy a könyvet fölvillanyozódva zsebre vágom.
A büfék és a vécé előtt hatalmas a sor. Megkeresem a helyemet, örömmel konstatálom, hogy közel van a színpadhoz. A hangszórókból Beatles-remixek bömbölnek. A mellettem ülő németek megkérdezik, milyen könyv lóg ki a zsebemből. Nagyon megörülök, hogy végre a külföld érdeklődését is fölkeltette a munkásságom, és egy szuszra elhadarom, hogy én írtam, és a Beatles-tagok föloszlás utáni történetéről szól. Különösebben nem hatja meg őket. Ehelyett „Ki volt több McCartney-koncerten?” versenyt játszunk. Azt legalább megnyerem.
Az egyik német srác mutatja, hogy sikerült nyomtatott setlisteket – azaz a koncerten elhangzó dalok listáját – szereznie. Az egyiket a kezembe nyomja. Onnantól fogva végképp tudom, hogy ma már nem érhet meglepetés.
A nézők fele még mindig büfézik, amikor kiírják a kijelzőre, majd be is mondják, hogy mindenki foglalja el a helyét, mert a koncert a meghirdetett időben, nyolckor el fog kezdődni. Mint kiderül, annál is hamarébb. Két perccel nyolc előtt, még tűző napsütésben McCartney kijön a színpadra és a húrokba csap. Mármint annak a bizonyos 53 éves basszusgitárnak a húrjaiba, amit a Beatles-időkben is használt, és aminek turnékon külön ülőhelye van a repülőgépen. A nézők pánikszerűen rohanni kezdenek a helyükre. Már amennyire a kólával és a sörrel meg a pattogatott kukoricával rohanni lehet.
Onnantól fogva két és fél órán keresztül minden az évek vagy évtizedek óta jól ismert forgatókönyv szerint zajlik, a többször hallott poénokkal és kiszólásokkal. Persze a 74. életév már nem az, amikor az ember föltétlen a megújulásra törekszik. Szóval semmi gond. Rendes koncert amúgy, megkockáztatom, erősebb, mint az általam látott legutóbbi kettő. A hangulat a régi, Sir Paul is, bár a magas hangokat már végképp nem bírja, a hajlításokat se, ennél fogva mindent a szokottnál mélyebben énekel, emiatt viszont időnként bereked vagy elfullad a hangja, ám ezek csak a telefonos felvételek visszahallgatásakor tűnnek föl, a helyszínen nem. Külsőre pedig a tavaly Párizsban látottakhoz képest (én legalábbis akkor láttam legutóbb) még fiatalodott is. A repertoárban sincs különösebb változás. A műsor szokás szerint Beatles-dalokra épül. Mondjuk a Live And Let Die robbantásos effektjeit kihagytam volna, az mostanában nem jó vicc.
Nincs telt ház, itt-ott látni foghíjas sorokat, de a közönség roppant lelkes. Egyetlen változás a régebbiekhez képest, hogy két ráadás helyett csak egy van. Aminek az a következménye, hogy az eddigieknél vagy harminc perccel korábban, fél tizenegykor lemegy a függöny. Aminek kivételesen kifejezetten örülök. Paul McCartney a régi, nem fog rajta az idő, rajtam azonban igen. A korai befejezés azt jelenti, hogy egész korán indulhatunk haza. Reggel fél hatra otthon is vagyunk.