Üdítő újra megtapasztalni PJ Harvey rockos oldalát. Igaz, eltűntek a dalokból az olyan felkiáltások, mint a „Nyald végig a lábam, forró vagyok!” (Rid of Me, 1993), de Polly Jane sem 24 éves már. Szexuális energiák helyett most politikai élek és szociális érzékenység tölti fel villámokkal a dalokat, amelyek a komor White Chalk (2007) meg a lagymatag hangszerelésű Let England Shake (2011) után végre ismét mennydörögnek. A sovány, csúnyácska énekes-zenész-költőnő karrierjére végig jellemző nyers őszinteség is ott forrong a dalokban, csontos alkata és költői vénája mellett leginkább emiatt szokták őt Patti Smith-hez hasonlítani.
A The Hope Six Demolition Project album készítésében szerepet vállalt néhány régi ismerős: Mick Harvey gitáros, komponista (Birthday Party, Crime and the City Solution, Bad Seeds), Mark Ellis „Flood” punk-rock és alterrock lemezek producere meg természetesen John Parish, aki a kezdetektől egyengette PJ Harvey karrierjét. Polly Jane az ő zenekarában, az Automatic Dlaminiben játszott 1988-tól mint gitáros-énekes. Harvey szólókarrierjéhez a To Bring You My Love (1995) albumnál kapcsolódott. Később nemcsak producerként jeleskedett, hanem két albumot (Dance Hall at Louse Point, 1996 és A Woman a Man Walked By, 2009) is közösen készítettek: PJ írta a szövegeket, Parish a zenét.
Kapcsolatuk tisztán munkajellegű maradt, Polly Jane Harvey a kilencvenes évek elején a fotográfus Joe Dilworthba volt szerelmes, majd a Murder Ballads album készítésekor Nick Cave-vel gabalyodtak össze. Közös daluk a Henry Lee igazi sláger lett:
A kapcsolat 1997-ig tartott, a szakítás inspirálta az ausztrál énekes addigi legcsendesebb albumát, a fájdamas, zongorás The Boatman’s Call-t. Három dal – a West Country Girl, a Black Hair és az Into My Arms kislemez – konkrétan Polly Jane-ről/-hez szól.
PJ Harvey csak annyira erős nő, amennyire erős az, aki tisztában van önnön sebezhetőségével: nem úgy akar a csúcsra jutni, hogy beszáll valaki luxusterepjárójába, hanem olyan emberekkel veszi magát körül, akik nem döfik a hátába a kést, akikkel – mint az évek során már kiderült – lehet együtt dolgozni. A The Hope Six Demolition Projectet a Parish-Flood-Harvey triászon kívül még Jean-Marc Butty dobos segítette, meg kilenc vendégzenész, köztük Terry Edwards és James Johnston. Ők ketten részt vettek abban a projektben is, ami tavaly január-februárban az új lemez készítésének külső megfigyelését tette lehetővé a londoni Somerset House-ban. Létrehoztak egy lezárt stúdiót, belül tükrös, kívül átlátszó üveggel, és napi 45 percben a látogatók PJ Harvey-t és a csapatot kukkolhatták , amint a lemezt készítik. A Sommerset House-ban lefilmezett stúdiómunkát, a bámészkodó-táncoló közönséget, és néhány kinti helyszínen forgatott képkockát vágták össze a lemez felvezető videoclipjéhez:
A filmes-fotós Seamus Murphy kamerázott. Az ő fényképeivel illusztrálta Harvey a tavaly megjelent verseskötetét (The Hollow of the Hand), a filmtekercseiből pedig az idei első videó, a The Wheel képkockái lettek összerakva. A helyszíneket Koszovóban, Afganisztánban és Washington DC-ben forgatták 2011 és 2014 között.
A lemez címében szereplő Hope Six egy amerikai program, mely a leszakadt, elnéptelenedett, vagy aggasztó bűnözési statisztikákat mutató környékek felzárkóztatására már évek óta több milliárd dollárt emészt fel. Mondanom sem kell, hogy a Harvey-dalokban megénekelt állapotokat az USA politikusai nem fogadták kitörő örömmel. Polly Jane zenei munkásságát ahhoz a Piers Morgan-hoz hasonlították, akinek tévés újságírói karrierjét beárnyékolta Paul McCartney telefonjának lehallgatása, és az onnan szerzett hírek kiszivárogtatása a sajtóban.
A politikusok csak dühöngjenek, mi pedig dőljünk szépen hátra, és hallgassuk meg ezt a zeneileg izgalmas, ízig vérig PJ Harvey albumot. Az első néhány szám dallamosságát kemény gitárok karcolják, az énekesnő szaxofonon és hegedűn is játszik. A jól ismert Polly Jane féle piszkos blues riffek mellett pár helyen azért becsúszott egy kis melosz. A háttérvokál dús rezgései itt-ott a mainstream felé tolják a kemény hangzást, vagy afféle Chumbawambás agitprop hangulat kúszik be ilyenkor, ám jól ellenpontozzák őket az énekesnő opusának legjobb pillanatait idéző The Ministry Of Defence illetve a meghökkentő The Ministry Of Social Affairs számok. Ezeket a szaggatott riffeket nagyon hiányoltam az utóbbi két Harvey-lemezről. Az albumon néhány sajátos hangulatú dal is helyet kapott. Az április 7-én kislemezen megjelent The Orange Monkey például ritmikailag egy külön világ:
Hat év szünet után jelentkezett PJ Harvey ezzel az új zeneanyaggal. Hangzása visszakanyarodik a régi keményebb albumok világához, mégis alaposan kidolgozott lemez: a technikai személyzet lajstroma (producerek, mixelők, hangmérnökök) majdnem olyan hosszú, mint a zenészeké. A The Hope Six Demolition Project, ha a dalok szövegét figyeljük, a 2011-ben kiadott Let England Shake eszmeiségét gondolja tovább, zeneileg azonban sokkal inkább a 2000-ben kiadott és méltán magasztalt Stories from the City, Stories from the Sea egyenesági leszármazottja. Nagyszerű élmény végighallgatni.
Album címe: The Hope Six Demolition Project
Megjelenés dátuma: 2016. 04. 15.
Kiadó: Island Vagrant
Producerek: Flood, John Parish, PJ Harvey
Zenészek: PJ Harvey – ének, gitár (2, 5, 6, 8–10), tenor szaxofon (2 & 9), alt szaxofon (7 & 8), hegedű (6), harmonika (9), taps (10); John Parish – háttérvokál, gitár (1, 3, 6, 7, 10), ütősök (2–11), billentyűsök (2), harmonika (6), Mellotron (6, 11), Bariton, gitár és szintetizátoros basszus (8), taps (10); Flood – háttérvokál (1, 2, 4–6, 8–10), szintetizátoros basszus (3); Mick Harvey – háttérvokál (2, 5, 7, 10), ütősök (2, 7, 8, 10), Taurus pedál (2, 7, 9), slide gitár (3), billentyűsok (3, 7, 10, 11), basszusgitár és taps; Jean-Marc Butty – háttérvokál (2, 5, 7), ütősök (7, 8, 11)
GITTEGYLET 
“PJ Harvey: The Hope Six Demolition Project” bejegyzéshez egy hozzászólás