Részlet Benedek Szabolcs készülő regényéből.
Antonio a Dóm mellett nőtt föl, mégis csak sokára fedezte föl, hogy annak itáliai stílus szerint különálló tornya az évszázadok során elferdült. Pedig jószerivel egész gyerekkorát ezen a téren töltötte. Iskola után napszálltáig a macskaköveken golyóztak, vagy rugdosták, esetleg bottal lökdösték a rongylabdát. Csupán akkor hagyták abba, amikor kezdődött a mise, és a felnőttek őket is berángatták a templom belsejébe. Ott aztán azonnal átragadt rájuk is az áhítat. Arcukon és kezükön még ott volt az egész napi játék kosza, de ez nem zavart senkit. Se őket, se a felnőtteket. Tátott szájjal hallgatták a szertartás latin és olasz nyelvből kikeveredett szövegét, gondosan ügyelve, nehogy bármit is elmulasszanak belőle, figyelték a pap mozdulatait, irigyelték a ministránsfiúkat, és türelmetlenül várták, mikor kerül reájuk is sor.
A templomot övező megkérdőjelezhetetlen tiszteletből hamar világossá vált számukra, hogy ez az épület a Fiumében élő olasz közösség egyik legfőbb büszkesége. Ha úgy tetszik – magyarázta később, már felnőtt fejjel barátainak és unokafivéreinek Antonio –, identitásának egyik fontos eleme. Közvetlenül a Gomila szélén állt, és afféle határkőként is szolgált. A térről három irányba lehetett elindulni: nyugatnak, az olaszok lakta Gomilába, keletnek, a horvátok lakta Suṧak felé, vagy délnek, a magyarok által épített újvárosba. Ennek megfelelően mindhárom náció használta a templomot. Egy híres magyar író, Jókai Mór például ebben a Dómban adta hozzá leányát egy neves magyar festőhöz. Esténként pedig a Suṧakba hazatartó, Fiumében dolgozó horvát munkások, mielőtt átkeltek volna a határhídon, betértek ide egy imára. A misék azonban leginkább latinból és olaszból szőtt keveréknyelven hangoztak el.
Miután Antonio fölfedezte, hogy a campanile, vagyis a Dóm épületétől, a bejárattól néhány méternyire épített torony ferde – nem annyira szembetűnően, különben bizonyára jóval hamarébb leesett volna neki –, próbált kérdezősködni a család öregjeitől – elsősorban Vincenzo bácsitól –, hogy mit lehet tudni, mikor kezdett el dőlni, és vajon nem fog-e egyszer leomlani. Azt a választ kapta, hogy pontos dátum nem ismeretes, ám a torony időtlen idők óta így áll, generációkra visszamenően mindenki ferdeként emlékezik rá, föltehetően nem sokkal az építése után elkezdett dőlni, az pedig vagy ötszáz évvel ezelőttre esett, azokra az időkre, amikor Fiuméért Velence és a Habsburgok verekedtek. De nem kell félni, Itáliában van egy Pisa nevű város, abban is egy dóm, és az ottani campanile is elferdült, sokkal jobban, mint az övék, mégse fog leomlani soha. Az építészet nehéz, nagy figyelmet igénylő szakma, elég egy helyütt rossz helyre tenni a tizedes vesszőt, és máris a szó szoros értelemben dől az egész. Ami persze viszont jelen esetben nem szó szerint értendő. Egyébiránt a Dóm korábban épült a tornyánál, mégpedig egy velencei templom pontos másolataként, mint ahogy az oltárkép is egy Tiziano nevű híres itáliai festő festményének hajszálpontos kopírja. Úgyhogy meg kell becsülniük magukat, amiért ilyen templomot adtak nekik az égiek. Ráadásként a Camponette család tagjainak külön örülniük is kell annak, hogy eme nagyszerű és fontos épület mellett lakhatnak és dolgozhatnak, és ily módon egyszerre tarthatják szemmel a város múltját és jelenét.
A szolgálatot teljesítő papokat és a környéken lakókat soha nem zavarta Antonióék hangos játéka. Egész nap kiabálhattak, pattogtathatták a labdát, lökdöshették a golyókat, senki nem tette szóvá, még akkor se, ha miután elfáradtak, letelepedtek a macskakövekre, szemben a campanilével, hátukat a Dóm falának vetették, és úgy nevetgéltek. Egyedül a magyar gimnáziumból jött ki időről időre a pedellus, és dühösen rájuk szólt, amiért lármájukkal zavarták a tanítást. Évekkel később, amikor Antonio társaival egyetemben ugyanebbe a gimnáziumba járt, a pedellus még javában ott dolgozott. Hajlott hátú, nagy bajuszú, mindig mérges öregember volt. Szerette hangoztatni, hogy ő nem ama bevándorlók közé tartozik, akik 1868 után érkeztek a városba, családja már jóval azelőtt itt lakott. Az apja Kossuth Lajost kalauzolta végig Fiumén, aki aztán annyira belelkesült az itt látottakon, hogy azonnal kiadta a jelszót a magyaroknak a tenger birtokba vételéről.
A pedellus családjának múltja persze vajmi kevéssé érdekelte Antonióékat. Azt viszont megállapították, hogy noha akkor is rendre gyerekek labdáztak és játszottak a Piazza del Duomón, hangjuk alig hallatszott be. Igazából csak úgy lehetett őket erősebben hallani, ha kinyitották a Dómhoz legközelebb eső ablakokat és kihajoltak. A gimnázium épülete azonban megkérdőjelezhetetlenül impozáns volt, tiszteletet ébresztett bennük is, úgyhogy végeredményben meg tudták érteni a dühtől folyton vörös arcú ősz pedellust, amiért védelmezni akarta akkor is, amikor nem volt erre különösebb oka. Az órák szüneteiben lementek az udvarra, ahol hatalmas platánfa magasodott, és vagy annak tövében álldogálva beszélték meg az élet dolgait, vagy az árkádok alatt sétáltak, és kerülgették az oszlopokat, ahogyan hajdan a jezsuiták, az épület eredeti lakói. Az ő idejükből maradtak fenn az udvara néző, félköríves, rácsokkal fedett ablakok is, amelyek afféle zárdajelleget kölcsönöztek a gimnáziumnak. De ez csak növelte az Antonióékban lévő tiszteletet. Minden alkalommal, még az utolsó években is ugyanavval a megszeppentséggel lépték át az iskola küszöbét, mint amit akkor éreztek, amikor gyerekkorukban szüleik berángatták őket a térről a Dómba.
Egyszóval, a Camponette család a Piazza del Duomón lakott, egy kívülről kopottas, de azért jó állapotban lévő épületben, amelynek nem csak több lakását birtokolták, hanem a ház aljában működő és természetesen ebből a házból sem hiányozható, kötelező ostériát is. És persze az errefelé mindenütt kötelező italkimérés melletti, a család elsődleges megélhetését biztosító műhelyt és üzletet. Amikor Antonio gyerek volt, és amikor gimnáziumba járt, még élt és alkotott Vincenzo bácsi, a családi vállalkozás csillaga pedig folyamatosan emelkedett. Amiből mindenki részesedett: apraja és nagyja, nagyszülők, szülők, gyerekek, nagynénik és nagybácsik, testvérek és unokatestvérek – mindenki, aki vér szerinti jogból, avagy házasság révén viselte a Camponette nevet.
A morettit nem Vincenzo bácsi találta ki, de ő fejlesztette tökélyre. Nélküle föltehetően eltűnt volna az idő feneketlen mocsarában. Így viszont azt viselte boldog-boldogtalan, a Gomilán, a Korzón, a rakparton és a Corsio Deákon egyaránt, de még az ipari negyedben is. Sőt, a folyó másik oldalán, a suṧaki utcákon is lehetett találkozni vele. Leginkább fülönfüggő formájában, de olykor nyakláncra akasztva, Szűz Mária képmása helyett (vagy a mellett), esetleg kőbe foglalva, pecsétgyűrűn, netán tabákos dobozon. Helyenként ablakokat és épületeket is díszítettek vele. A moretti volt a közös nevező a városban – függetlenül attól, ki milyen nációhoz éstársadalmi réteghez tartozott, ha bármilyen formában rajta volt a moretti, az azt jelentette, hogy mindenekelőtt leginkább fiumei. De, hála Vincenzo bácsi ténykedésének, a sok-sok reklámbefektetésnek és a világkiállításokon elnyert díjaknak, immáron a városon kívül, szerte a világban ismerik, az idelátogatók elsőként ezt keresik hazavihető szuvenír gyanánt. És azt is tudják, hogy ha igazán eredetit és szépet akarnak vásárolni, akkor a Camponette család ékszerüzletét kell keresni a Piazza del Duomón, a Dóm közelében.
Antoniónak hosszú évek és évtizedek múltán is a fülében csengtek Vincenzo bácsi szavai, amelyekkel elbeszélte a moretti történetét. Idővel hagyománnyá vált a famílián belül, hogy pár évente a család feje egybehívta a legkisebbeket, akik még nem hallották a históriát – vagy ha hallották, akkor nem autentikus módon, ahogy hallaniuk kellett volna –, leültette őket, és elbeszélte nekik, ki és mi ez a zománcozott aranyból készült turbános szerecsen, akinek ékszerdísz formájában a megélhetésüket köszönhetik.
– Sok évszázaddal ezelőtt – kezdte a mesét bársonyos hangján Vincenzo bácsi, miközben szakállát simogatta –, amikor a mi bátor őseink a törökökkel harcoltak, Fiumétől nem messze, Grobnik mezején megszorultak a küzdelemben a túlerővel szemben. Teljesen reménytelennek tűnt a helyzetük, ha nem érkezik gyors segítség, elvesznek menthetetlenül. De nem féltek, hanem bátran készültek szembenézni a halállal. Ám mielőtt az a pogányok képében eljött volna értük, egyszerre fölhasadt az ég kárpitja, és az angyalok fentről kőzáport zúdítottak az oszmánokra. Akik ettől fejvesztve menekülni kezdtek. Már aki tudott persze. A többség azonban otthagyta a fogát. Nem csak azt, hanem a turbánját is, amelyeket a fiumeiek a csata végén összeszedtek, és behozták őket a városba megmutatni az övéiknek. Aztán hamarosan, az isteni segítség iránti hála jeléül, a diadal emlékeként olyan jelvényeket kezdtek viselni, amelyek ezeket a turbánokat ábrázolták.
– Ostobaság – jelentette ki a gimnáziumi történelemórán Fest Aladár tanár úr, aki nem csak a históriát okította, de igazgatta is az iskolát. – Csacska gyerekmese. A történet eredetije nem az oszmán időkből, hanem évszázadokkal korábbról, a tatárjárás idejéből való. Azt beszéli el, hogy a megszorult keresztény hadakat miként szabadították ki a tatárok gyilkos öleléséből a Frangepánoknak az utolsó pillanatban megérkezett csapatai. Ráadásul nem is fiumeiek voltak a megszorultak, hiszen a város neve első ízben csak 1260-ban bukkan elő IV. Béla magyar király oklevelében. Hanem minden bizonnyal velenceiek. A morettit amúgy is Velencében készítették hosszú ideig, és karneváli álarcként használták. Mostanra azonban teljes egészében Fiuméhez kötik.
De hogy mennyire nem létezett erről közös álláspont a tudós koponyák között, azt mi sem bizonyít jobban, minthogy Kőrösi Sándor, a magyar nyelv és irodalom tanára, ugyanebben a gimnáziumban, ugyanebben az épületben és ugyanebben az időben azt mondta Antonióéknak, hogy a grobniki ütközet történelmi tény, a fiumeiek vívták, valóban a törökök ellen, ám nem isteni segítség és kőzápor szabadította meg őket, hanem az, hogy időközben megérkezett a csatamezőre Zrínyi serege.
Akárhogy is, a moretti olyan volt a Camponette család számára, akár a kenyér. Vagy inkább mennyei manna. Alfa és ómega, a kezdet és a vég. A legkisebb csemete hamarébb tudott turbánt és szerecsenfejet festeni, mint leírni az ábécé betűit. A fölvirágzás pedig egyértelműen Vincenzo bácsinak volt köszönhető. Más ékszerészek és ötvösök is próbálkoztak a moretti elkészítésével, de egyik se jutott ilyen messzire. Vincenzo bácsi nem csak hogy élete utolsó pillanatáig – abban az életkorban, amikor másoknak már reszket a keze és hályog van a szeme előtt – ugyanazzal a boszorkányos ügyességgel készítette ezt az aprócska ékszert, ahogyan fiatal éveiben, és nem csupán a munkát szervezte meg roppant hatékonysággal az arany beszerzésétől kezdve az értékesítésig, hanem azt is pontosan tudta, mikor kihez kell fordulnia, kit kell megajándékoznia ahhoz, hogy üzlet előbbre haladjon. Morettit viselt nem csak Fiume egész elöljárósága, hanem József főherceg is, akinek a kormányzói palota mellett magasodó, varázslatos, délszaki,buja növényekkel teli kerttel övezett pompás villájába Vincenzo bácsi minden alkalommal saját kezűleg vitte föl a legújabb típusokat. De ilyet kapott a párizsi világkiállítás után – ahol a turbános szerecsenfej az első jelentős külföldi babért aratta le – esküvői ajándék gyanánt szegény megboldogult Rudolf trónörökös, valamint Stefánia hercegnő is. A sorozatot az koronázta meg, amikor erőfeszítései elismeréseként Bécsből megérkezett a császártól a medál.
GITTEGYLET 