Mindnyájunknak vannak titkaink, amiket gondosan elzárunk a külvilág elől és sokszor ez pontosan jól van így. Nem kell minden titkot megfejteni. De nemcsak személyes rejtegetni valóink vannak, léteznek nagy közös titkok is, amikről egyszerűen nem beszélünk, vagy ha igen, akkor se nyitjuk ki a dobozt, amibe kapkodva elcsomagoltuk őket magunk elől. Ezek a közös titkok addig lebegnek a közös semmiben, amíg mítosszá válnak vagy szétfoszlanak, sok tévedést, tisztázatlanságot, dühöt vagy közönyt hagyva maguk után – közöttünk.

A Katona József Színház egy ilyen dobozt tart a Sufniban, és mi kinyithatjuk, ha merjük.

Nem árulok el titkot – mindjárt kettőt -, ha elmondom, Tar Sándor ennek a doboznak a lakója, az író, akiről kiderült. A darab szerzőjét, Ménes Attilát pedig a Gittegylet olvasói jól ismerik, KÖNYVSKORPIÓ néven ő a kortárs irodalom fáradhatatlan kutatója minálunk.

A Bihari című egyfelvonásos cselekményét követni lehet anélkül is, hogy ismernénk Tar életrajzát, de egy vázlatos nézet nem árt hozzá: Tar Sándor a debreceni munkás a hetvenes években dolgozott az NDK-ban, magyar munkásszállón, nevelőként. Jó, és megbízható kis fogaskereke volt a rendszernek, rendes munkás, megfelelő nevelő, aki munkája részeként teljesítette a rendszeres jelentést, megírta főnökeinek, mi a helyzet a fiatalokkal idegenben. Semmi olyat nem tett egészen sokáig, ami később vállalhatatlan lett volna. Pontosabban, végig olyat tett, ami akkor vállalhatatlan volt: homoszexuális volt. A legnagyobb titokban, a lebukás örök rettegésével együttélve. Hiába minden, a hatalom arról ismeretes, hogy mindent tud, és mindent felhasznál. Ez történt vele is, amikor már publikált, szakmai kapcsolatai voltak irodalmi körökben, amikor már ki is alakulhatott volna egy nehéz, de mégiscsak egyensúlyban lévő élet a gyári munka és az írás között, akkor lecsaptak rá, beszervezték.

A Bihari ugyanakkor nem csak az ő története, nem kizárólag egy életrajzi feldolgozás. A szereplők – miközben egy szűk helyen játszanak – kitágítják a történetet jóval az életrajzon túlra, archetípusokat jelenítenek meg, minden ott van ebből a rendszerből, amiről vagy olvastunk vagy hallottunk olyanoktól, akik emlékeznek rá, akik valószínűleg most láthatják megelevenedni saját emlékeiket.

Sokat lehet azon vitatkozni, hogy miként kellett volna cselekednie annak, akit beszerveztek, egy dolog azonban tény: egy diktatórikus, sötét rendszerben, ahol az állampolgár kartoték-adat, esélytelen minden ellenállás, ha életben akarunk maradni. És mindenkinek van valamije vagy valakije, amivel zsarolható.

Van tehát ez a dobozunk, amibe a történeteket eldugtuk, valódi dobozok a leváltárakban és képletesek, amikbe bezártuk azokat a figurákat, akikről kiderült, hogy. Hogy benne voltak, hogy jelentettek, hogy kettős életet éltek, hogy hazudtak. Nem nyitjuk fel a dobozaikat (habár időnként vannak próbálkozások), mert ahhoz mindent ki kéne nyitni. A levéltárak dossziéit tartalmazókat is, amiket most, 2016-ban sem lapozhatunk fel szabadon (akár az interneten), ki tudja, miért. Miért?

A Sufni színpadán az igazán ötletes, dobozszerű díszletben (Kálmán Eszter) elevenedik meg a közelmúlt, annak is a legmocskosabb, legszégyenteljesebb, nem véletlenül rejtegetett része – ez a doboz nyitva a néző felé, kérdés, mit kezd vele.

Tisztázzuk: nem tisztázunk semmit. A Bihari legnagyobb erénye számomra, hogy megmutat és nem ítélkezik. Nehéz dolog, hiszen a szerzőt valódi barátság fűzte a főszereplőhöz. Nem is szépít, nem ment fel senkit, nagyon is azt adja, amit a dobozba nézve muszáj látni: nincsenek hősök, a rendszer kegyetlen, senki sem számít, bárki bármikor lehet halott ember, a félelem igenis működtethet egy társadalmat úgy, hogy belülről képtelenség szembemenni vele.

Máté Gábor rendező kitűnő szereplőket válogatott a Biharihoz. A főszerepben Mészáros Bélát látjuk, ő az egyetlen karakter, aki végig a saját szerepében marad.  Sándor végig ő maga – miközben a szemünk előtt alakul át rettegő homoszexuális kisemberből alázatos szolgává, aki végül persze nem bírja. Hogy mit nem bír elviselni, azt, hogy kiderült vagy az egészet, saját magát, hogy benne volt, a nézőre bízza a darab. Ennél többet nem is tudhatunk, ennél több már belemagyarázás lenne. A zárójelenet megrázó ereje Mészáros játékának köszönhető.

Ragyogóan undorító Kovács Lehel alakítása, akár büdöslábú munkásgyerekként látjuk az NDK-ban a szállón, akár mint magasrangú (és szépen feljebb lépegető) rendőrtisztet. Kovács Lehel egyébként is azon színészek egyike, akik a legérdektelenebb kis mellékszerepekben is valami igazit muatnak, mindent elhiszünk nekik. Pelsőczy Réka is egyformán jól hozza a szerencsétlen titkárnő és az agresszív, buta rendőrnőt, hol nevetünk rajta, hol leköpnénk. Takátsy Péter szintén nagy átalakulóművész, megjelenik mint barát és mint ellenség, a zagyvabeszédű párttitkárja felejthetetlen. A friss és energikus Dér Zsoltra (e.h.) érdemes odafigyelni, a szabadszellemű meleg fiú és a kőbunkó vidéki srác figurája egyaránt működik vele.

Megvan tehát a „híres ember”, akiről kiderült. Végignézzük a gyötrődését, gyűlöljük azokat ott, néha őt is, néha szégyelljük magunkat, meg röhögünk, hogy mekkora bukók ezek, te! Már csak az a kérdés, hogy hol vannak, mi van azokkal, akik akkor is a láthatatlan oldalon éltek, akik sosem kerültek újságok szalagcímeibe vagy éppen azokkal, akikről egyszerűen csak nem derült ki? Vannak dobozok.

A darabról a Katona honlapján lehet tájékozódni.

---

Szólj hozzá itt lent, vagy tarts velünk a Facebookon! »