Melyik utcán zenélő-kalapozó együttes ne vágyna titkon arra, hogy a városba érkező sztárzenekar meglátja bennük a kivételes tehetséget, és estére már a nagyszínpadon játszhatják dalaikat, mint bemelegítő csapat. A wisconsini Violent Femmes trióval éppen ez történt.
Milwaukee városközpontjában az Oriental Theatre előtti sarkon tolták szövegeiket a kamasz fiúk problémáiról – italozás, csajozás, apa kocsija meg arcokon a pattanás – mindezt feszes dob-gitáros, folk-punkos kísérettel. Jött James Honeyman-Scott az akkoriban menő, népszerűségben a Queent és a Clasht maga mögé utasító Pretendersből, bemutatta őket az énekes-főnökasszony Chrissie Hynde-nak, és estére már játszhattak a sztárcsapat előtt.
A csupa fiúkból álló Violent Femmes (Heves vérmérsékletű hölgyek) karrierje 1983-ban kezdett felfele ívelni, két többmilliós példányszámban fogyó ragyogó nagylemezzel, és olyan életszagú video-slágerekkel, mint a Gone Daddy Gone.
Az 1986-ban már sztárként készített harmadik album sajnos iskolapéldája annak, hogyan kell egy igényes, feltörekvő csapatot taccsra tenni. A korábbi nyers garázsrockos, folk-punkos stílus Mark Van Hecke producerrel együtt távozott. Jött helyette Jerry Harrison, aki dacára zenekara, a Talking Heads csodás hangzásának, elbaltázta a lemezt.
A Femmes nyers erejének úgy kellett ez a tompára suvickolt hangzás mint májnak a cukor… hiába vendéggitározik rajta Fred Frith meg Leo Kotke, a The Blind Leading the Naked album helyenként úgy szól, mintha a Veszprémi Sörfesztiválon játszana valaki Alman Brothers Band-dalokat (Faith), a Good Friend típusú számok pedig elbújhattak volna a korai Talking Heads albumok jobb dalai közé tölteléknek. A lemez csúcspontjának szánt T-Rex átdolgozás, a Children of The Revolution a leggázosabb: tohonya és túlhangszerelt, Marc Bolan forogna a sírjában, ha hallaná. Ez az elfuserált harmadik album hiába hozott rövid távon toplistás sikereket, meg néhány elismerő kritikát, később idegen pályára állította a zenekart, és hosszú távon olyan károkat okozott a fiúknak, amit később sem hevertek ki.
A Violent Femmes ezután többször megszűnt, majd újjáalakult. Próbálkozott a régi hangzás visszahozásával, aztán meg új hangokkal (hozva Michael Beinhornt, pár Red Hot Chili Peppers album producerét), Ausztráliában kiadott koronggal (a Rock! című album még a harmadiknál is gyengébb), majd a 2000-ben megjelent Freak Magnettel befejezték az új lemezek készítését. Megmaradtak vidám koncertbandának: tinédzserálmok forever! Egészen 2016 márciusáig.
A tizenhat év kihagyással készült We Can Do Anything témaváltásáról a csapat vezetője Gordon Gano annyit mondott:
Fura is lenne, ha az új dalok még mindig a kamaszfiúk érzelmeiről szólnának, miközben már mi is az apukák korába léptünk. A koncerteken persze elhangzik egy-két szám a régi Hallowed Groundról…
A We Can Do Anything a csapat minden korszakából merített egy kicsit. Még a folkos elemek is visszatérnek itt-ott. A klasszikus pszichedelikus-folk a Grateful Dead, a Byrds, a Jefferson Airplane és Tim Buckley albumai után nem csak az R.E.M. slágereiben élt tovább a nyolcvanas években, hanem a korai Violent Femmes dalokban is, elsősorban Brian Ritchie basszusjátéka miatt. Ezeket nem a hagyományos punkrockos elektromos gitáron, hanem akusztikus basszusgitáron játszotta. Az új We Can Do Anything lemez középrészén visszatér ez az accoustic-bass hangzás, a Traveling Solves Everything dalra már-már rokizni is lehet.
A dalokban felbukkanó szaxofonfutamok Blaise Garza játékát dícsérik. Néhány számban a billentyűsök dominálnak: sajnos nem sikerült olyan jó érzékkel adagolni búgó hangjukat a trió nyers, egyszerű dallamvilágához, mint Mark Van Heckenek az első két lemezen. Most csak tompítják a dalok rockos élét, energiákat lopnak belőlük, ami miatt a számok pontosan úgy szólnak, mint egy harmincöt éve játszó banda sokadik lemezén… és tényleg majdnem harmincöt éve tolják a fiúk, a We Can Do Anything a kilencedik sorlemezük. Nem is rossz teljesítmény egy bandától, amely már a harmadik lemeze után feloszlott.
Megszeretni a csapatot továbbra is a Violent Femmes (1983 – a sikeresebb) és a Hallowed Ground (1984 – a változatosabb) albumokkal lehet: a rockzene történetében még senki nem énekelte meg ilyen szívfájdító őszinteséggel a kamasz fiúk lányok utáni sóvárgását, szégyenlősségét, csalódásait. Hozzájuk képest a többi Violent Femmes album csak saláta és desszert a két főfogáshoz, ám a mostani We Can Do Anything ez utóbbiak közül a jobbakhoz sorolható.
Violent Femmes – We Can Do Anything
Megjelenés dátuma: 2016. 03. 04.
Kiadó: PIAS America
Lemezborító: Kevin Hearn
GITTEGYLET 
“Violent Femmes – We Can Do Anything” bejegyzéshez egy hozzászólás