Számtalan olyan művész van világszerte, aki az utcán eldobott szeméttől az újrahasznosítható anyagokon át, a talált kacatokig mindenben alapanyagot lát. Nem viccnek szánják alkotásaikat és nem is polgárpukkasztásnak. Legtöbbször a társadalom problémáira hívják fel a figyelmet, miközben magáról a művészetről vetnek fel kérdéseket.

---

A hulladék akár szép is lehet, ha valakinek van hozzá szeme, hogy meglássa, de mindenképpen értékes és legfőképp érdekes médium…

Művészettörténetileg akár a Marcel Duchamp immár ikonikussá vált Forrásáig is visszanyúlhatunk, ha a nyugaton recycled art-ként ismert irányzat gyökereit keressük. Igaz, a dadaisták célja az úgynevezett ready-made alkotásokkal kifejezetten a művészet funkciójának és értékeinek megkérdőjelezése volt, és ők még egyáltalán nem gondoltak újrahasznosításra. Mindenesetre náluk találkozhattunk legelőször műtárgyakként kiállított használati tárgyakkal.

Az 1960-ban Pierre Restany által alapított Új Realisták (Nouveaux Réalistes) művészcsoport egyik ihletforrását is éppen a dadaisták ready-made objektumai adták, hiszen a csoport tagjai gyakran használták alkotásaikban a hétköznapi tárgyakat, és ezt már Restany így jellemezte:

„a városi, ipari és reklámvalóság költői újrahasznosítása”,

ami viszont még mindig nem a mai értelemben vett környezettudatos attitűdre utal, viszont új életet és értelmet adott a kidobott, pusztulásra ítélt dolgoknak.

Az 1967-ben Germano Celant kritikus által „szegény művészetnek” (arte povera) elnevezett olasz mozgalom az ipar által használt alapanyagokból hozta létre alkotásait. Az arte povera képviselői  szembementek a kor elitista művészetével, de a fogyasztói szemlélet és a tömegtermelés pop-artos ábrázolásával sem értettek egyet. Ez a művészeti irányzat a hagyományokat és a világ megszokott rendjét vonta kétségbe. Az alkotók gyakran használtak talált tárgyakat installációikban, melyekkel elsősorban az anyagok lényegi, valódi minőségét szerették volna előtérbe helyezni.

Nem csak a nyugati világ művészetére volt jellemző a használati tárgyaknak valamint a hulladéknak ez az újfajta megközelítése.
Romuald Hazoumé afrikai művész ARTicle 14 című installációjával az Afrika és Európa között húzódó gazdasági szakadékra hívja fel a figyelmet:

„Mára az európaiak mind elvitték maszkjainkat s helyette szemetet hagytak itt, amit nem is magunk állítunk elő.”

A talált tárgy művészi alkalmazásával Hazoumé a tárgyak és az emberek között fennálló viszonyt is szeretné megjeleníteni munkáiban:

„Minden, amit felhasználunk, árulkodik rólunk… Ezekből a tárgyakból kiolvashatjuk, milyen az emberek élete.”

Tomás Sánchez kubai művész A Kálváriától délre című hiperrealista festményével a modern társadalom anyagias és fogyasztóközpontú szemléletét kritizálja. Ugyanakkor a feszületre emlékeztető és vallásos utalást hordozó, az ég felé emelkedő cölöpök a megváltás lehetőségére utalnak, mely még egy ilyen lerombolt világban is jelen van vagy lehet.

Maradjunk még egy kicsit a dél-amerikai művészetnél, de ugorjunk egyet az időben és lássuk, mit csinálnak kortársaink.

Vik Muniz brazil képzőművész nagyszabású projektjéről Waste Land címmel 2010-ben dokumentumfilm készült. A film végigköveti Munizt, amint a Rio de Janeiro melletti legnagyobb szeméttelepen hulladékgyűjtésből élő emberek egy kis csoportját irányítva segít nekik olyan alkotásokat létrehozni az ott összegyűjtött tárgyakból, amelyek azután London neves aukciós házaiban kerülnek eladásra.

Az így befolyt pénzből, illetve a számtalan neves díjat nyert és Oscar-díjra jelölt film nyomán keletkezett bevételekből komoly támogatás jutott a hulladékgyűjtőknek. Azok közül, akik aktívan részt vettek a projektben, többnek is jelentősen megváltozott az élete azáltal, hogy direkt kapcsolatba került a művészettel és a kreativitással.

Még mindig Rio de Janeiro a helyszín. Az esemény Rio+20 ENSZ Fenntartható Fejlődés Konferencia. A város egyik tengerparti strandján hatalmas, üres műanyag palackokból készült hal formájú installáció áll a következő felirattal:

„Hasznosítsd újra a hozzáállásod”

Vissza Európában, ahol szintén akad jó sok hulladék.
Tim Noble és Sue Webster alkotópáros a London utcáin heverő szemétből állítanak össze olyan szobrokat, melyekre fényt vetítve hihetetlen alakú árnyak születnek.

A holland Enno de Kroon tojásdobozokat használ vászonként, azokra festi rá műveit, melyeket “két és fél”-dimenziós tojás-kubizmusnak nevez.

A nagy vízen túl Tom Deininger is hulladékot használ természetképeihez. Shell című, kagylót idéző alkotása olyan cigarettavégekből jött létre, amelyeket a New Port környéki tengerparti parkolókból szedett össze.

Az ázsiaiak sem tétlenek. A koreai Yong Ho Ji kézzel farag újrahasznosítható gumiabroncsokat, hogy létrehozza mutáns, ember- és állatalakokat formázó szobrait.

Ji Zhou újrahasznosításra ítélt könyvekből és térképekből készült egyedi tájképeiről pedig már mi is írtunk.

Itthon Elekes Károly Munkácsy-díjas képzőművész egy lépéssel tovább ment, és úgy döntött, magát a művészetet hasznosítja újra: régi, kidobott, megrongálódott, rossz minőségű festmények képezik számára azt az anyagot, amiből valami újat alkothat. Az érdekes gondolat Stanisław Lem Summa technologiae könyve nyomán született, melyben éppen arról van szó, hogy az egyre halmozódó műtárgyakat a társadalom nem tünteti el, és ezeket nem hasznosítja újra – az író konkrétan intellektuális szemétnek nevezi a műalkotások nagy részét.

Egyik ember szemete a másik ember kincse – tartja a mondás és nagy valószínűséggel az itt bemutatott művészek is, akik ezt a szokatlan médiumot választottak az önkifejezésre. Talán mostantól mi is másképpen tekintünk majd a lomtalanításra.

Ha tetszett, add tovább másoknak is (gombok a cikk alatt vagy balra fent), köszönjük! 🙂

---

Tarts velünk a Facebookon! »