Nézzenek oda, a derék öreg KÖNYVSKORPIÓ megint csak rábukkant egy veszedelmesen tehetséges ifjú költőnőre (ez nála már, úgy látszik, tendencia) név szerint Murányi Zitára. Zita verseiben emberek nem nagyon szerepelnek, de ezt ne úgy értsük, hogy embertelen líráról lenne szó, sőt! Hát akkor mit ír le a költőnő, ha rólunk, embertársairól nem igazán vesz tudomást? Őt sokkal inkább érdekli a természet örökös hullámzása, vagy az épített világ, a budapesti utcák, a Duna, vagy egy kicserélt vízcsap, a város fölött elhúzó galambraj, a villamosok és trolibuszok. Továbbá egy kődarab, egy régi ház fala, egy piros szatyor, egy szép barna ág, egy apajegy a saját testén, a Szondi utca, a pusztuló pesti káprázat, a reggeli zajok. Fogadjátok szeretettel!
Murányi Zita versei
Tátra u.
két centit csúszik arrébb az este
sárga fejét a hold a vízre fektette
a Tátra utca fölött most az isten
a töredék ég felettese
a Margit-hídon sárga korlát
néhány csillag ezüstös csillója
mintha Budára csimpaszkodna át
hömpölyög a Dunán a csillogás
és a síneken egy sárga korbács
mint halk ostorpattogás a villamosok
teste nyeli el az érkező
szerelvények kerékzaját
pont így töltekezik a hold
csillagsuttogásból öreg
feje a sziget fele csúszik
csak ott búcsúzhat el körvonalától
ebben az aranyszínű lázban
nincs tanúja a hullámok
extázisának a vízben fények cikáznak
ez a pusztuló pesti káprázat
a hold aranyában mos lábat
mintha minden ablakban egyszerre
gyújtanának villanyt egyetlen sötét téglalap
szorít helyet az isten árnyékának
akihez néha fölkiabálnak
és alatta a fák valami harsány
zöld vágyban az ég fölé emelhetik
csillagporos lombkoronájukat.
gramofon
olyan mintha két hold lenne most
két sárga arc amit összefog egy halványkék burok
és körülötte a csillagok fényes imaszőnyegén
sok apró ezüsthurok olyan mintha a hold
magához szorította volna a napot
az éjszaka boldog hogy az istenhez borulhatott
kint állok a hajnal fénye a korláton
fekete hajam az égbe mártom
és a létezést korrodálom
két kezem a kék cérnaszálon
benne a hold mint egy sárga luftballon
fényét szórja szét ezen a szép esti tájon
nem akarom hogy eldurranjon az éjszaka
mint egy hosszú fekete bársony és rajta a hold
hogy esténként az ég az istennel muzsikáljon
csillagok tűjén sikló napsárga gramofon.
vágy
ilyen a vágy amikor a szondi utca
az este derekán rágondol a vörös trolibuszokra
ez az éjszaka himnusza száz utcahossz hurcolja
a csöndet és a fékcsikorgást
talán föltámadnak a reggeli zajok
élek és az utcát övező fasorok
pattanó rügyeivel haldoklok
kerek az ég vagy félköríves
odafentről ólmos esőmalter potyog
talán egyedül vagy de az isten kezét fogod
míg az utcafrontnál mélyebbre nem térdel
néhány sarok a szíved csupa szirom
reggel kinyílik egy sárga virág
és a szondi utcát körbenyalják
a sugárboronák az isten kezét fölsérti
egy nyaláb mész és fény csurog tenyeredbe
élét ejti el ez a tűzforró sárga gereblye
minek a mennybe
dél lesz és egyetlen szobor
homlokán kezd izzadni a hősök tere.
bombtölcsér
petrinek van egy verse úgy végződik
hogy ágyúszóra ébredt
néha idegen szirénahangokat hallok
és szagát érzem egy eldugott légó-
pincének mintha nem alattam
a nyakam fölött tornyosulna az a négy
emelet ahányszor elhelyezek
egy újabb almacsutkát a szemetesvödörben
nem a csöpögő csap alatt
nem a beázott fal nem a penész
nem a doh szaga az élet rajong-
ana az enyészetért
nézem a két kezem megint
összekentem az almából csurgó
színtelen lének nincs szaga
ahogy a verejtéknek
de olyan ragacsos minden fruktóz molekula
most este van nem ébredek föl
a szirénahangra nem is alszom
az utcákon zokog az eső és azt gondolom
a szomszéd szobából léptek nélkül
is áthallatszom
tegnap kicserélték a csapot
meglehet a telihold is összement
a szerelő arcán fölfedeztem
egy forintos nagyságú
rozsdafoltot
emlékszem apa nyakán volt ilyen
amikor kicsi voltam az én hasamon
nem ez volt az egyetlen apajegy a testemen
tegnap ott láttam viszont egy idegen
emberen kezében a szivárgó telep
és egy régi nyár az emlékezet
üledékeinek
amikor sikerült végre
elvakarnom azóta nincsen
egy szép fehér folt a köldököm mellett
és körülötte éjszaka van éjszakája a bőrnek és
egymásra csúsznak
a bombatölcsérek.
legyen
egy szép barna ág
simítsa meg az ablakfélfát
mint egy esti zsoltár
hulljon erre a kora tavaszi nyíllalásra
a zsönge gallyban pattogás
legyen zöld a levél
és a friss szél ebből a delejes
suttogásból szője meg
a lombok körmellényét
minden fa mint egy istenivadék
ejtse az égre zöld tenyerét
amin szelíd megváltásként
lobog át a napfény
és egyetlen sugár tüskéjén utat vághat
a koronák sűrűjén az üdvözülés.
felhőáramlás
pedig úgy látszott vért izzad a nap
a sugarak tövisei az ég közepébe fúródnak
az esőcseppek körforgalmában
egy darabka istent a földdel összekulcsoltak
ebben a tömött burokban milliárd isten van
állok egy narancssárga kuka előtt
és a fejem odahajtom egy felhőhuroknak
ez az ég szélére nőtt nem láttam még ilyen esendőt
talán lennie kell valamilyen oknak
amiért szürke arcán minden rovátkában mintha
varjúk hunyorognának és összecsukja szemét
valami felsőbb rend ami magát nevezi mindenhatónak
most nem látnak így megigazítom magamban
a szálkákat két kezem merőelegest állít a test
tartóoszlopának nem tudom melyik buszra várjak
melyik megállót nevezzem a lélek golgotájának
már nem számolom a stációkat csak hogy a piros
szatyor ötödször ütközik egy vadidegen nő lábának
és vádlijában az izomkötegek úgy rándulnak össze
mintha ez lenne az utolsó hogy talpon maradt
aztán helyette is én esek el leszálláskor még arcomba
húzom a hajam két csöpp eső koppan a pupillákban
az utcák összemosódnak mintha csak ebben az
átmeneti vakságban kaphatna tejhatalmat
ezt az esőáztatta belső tájat az isten csak
most fedezi föl magának állok egy
narancssárga kuka előtt
és hálás maradhatok a felhőáramlásnak.
még belerúgtam
hazafelé még belerúgtam egy kőbe
a lábfej miért nem szorulhat ökölbe
a barna csizmám orrán egy galamb csőre
mintha az elmúlást ütné el és a kopogás indult el körbe
körbe pedig csak egyet ütött
mintha súlyos magot törne föl
szürke teste alatt a járda majdnem fehér
vagy inkább mint amin szétömlött a tejföl
így őszült bele az időbe és minden napsugárba
oldalán csak a ház fala maradt sárga
és fölötte az ég amin a jószerencse úszott
belezsákolta magát a felhők kosarába
már a trolin ültem de még visszhangzott a zaj
fülemre egy megperzselt szénaboglya
ömlött a haj még szőke volt tavaly
most néhány tincs kokszos mint a bazalt
és a galamb ott maradt kívül súlynak a téren
tollazatán a szürke a szín vergődése
megőrződik a szemlencsében
míg belül a pusztulás indul fejlődésnek
még megyünk két kört mondom
nem tudom kinek aztán le kéne
szedni a sötét áramszedőket
és eszembe jut nagyi asztalán az a fekete széndarab
amit szivárványszínűre nyaltak a kommunizmusban
nem tudtuk miért szép de olyan jó volt nézni
mint most nyakig süllyedni a zajban
amit kitöltenek a lélek istentelen szárnyrebbenései
GITTEGYLET 