Jézus, a Vatikán, a Ku-Klux-Klan, na meg John Lennon

Kereken ötven éve, 1966. március 4-én terjedelmes Lennon-riport jelent meg a nagy múltú regionális napilapban, a London Evening Standardban. Ebben önmagában véve még nem volt semmi különös: a Beatles, dacára annak, hogy az elmúlt években erőteljesen megszaporodtak vetélytársai, változatlanul a popvilág csúcsán trónolt, és a rajongók kiéhezetten lestek minden, róluk érkező híradást. Föltehetően senkinek, akinek a brit főváros sokmilliós népéből ezen a napon elolvasta eme friss írást, meg nem fordult a fejében, hogy a lap időzített bombát helyezett el, és hamarosan lavina fog elindulni. – Benedek Szabolcs írása


Gyaníthatóan a riportot jegyző Maureen Cleave se gondolt ilyesmire. A tehetséges újságírólány három évvel korábban találkozott először a Beatlesszel, és azonnal megérezte bennük a spirituszt. Hiába fitymálta le az ötletet szerkesztője, Maureen 1964 elején New Yorkba utazott, hogy első kézből tudósítsa lapját a Beatles első amerikai útjáról.

ujsag

Amikor a banda visszatért Angliába, a világ a lábaik előtt hevert. A rajongás és az érdeklődés kölcsönös volt: a Beatles díjazta a velük egy idős lány egyéni stílusát, ruhájának rojtjait és piros cipőit. Különösen Lennonnal lett jóban, akit egyszer például Maureen szállított taxival az Abbey Road-i stúdióba, és Lennon közben arról beszélt, hogy írt egy új dalt, most készül megmutatni a többieknek. El is dünnyögte az első strófát, majd Maureen javaslatára a taxiban azon melegében ki is cserélt pár sort. Állítólag így született meg az A Hard Day’s Night.

Egyesek tudni vélik, hogy az összemelegedés annyira mélyre sikeredett, hogy a Norwegian Wood című dalban (amelyről a Szex és Beatles c. epizódban írtunk) elbeszélt házasságtörés alanya Maureen. Akárhogy is, a lány számos interjút készített a Beatlesszel, rengetegszer találkozott velük, sok kolumnát megírt róluk. Ezek közé tartozott a London Evening Standardban 1966 márciusában lefutott Hogyan él egy Beatle? című sorozat is, amelynek darabjai a négy fiú magánéletébe igyekeztek a rajongók számára betekintést nyújtani. A riportok egyazon sablon szerint készültek: Maureen ellátogatott a bandatagokhoz, elbeszélgetett velük, aztán megírta, amit látott és hallott a lakásukban.

Maureen Clave és a Beatles
Maureen Claeve és a Beatles

Az első epizód természetesen a vezérről szól. Maureen plasztikus képet fest Lennon otthonáról a versenyautó-modellekkel teli szobával („Egy hétig ez volt a hobbim” – mondja Lennon), a gorillajelmezzel, a karácsonyi ajándéknak szánt, végül megtartott villogó dobozokkal, a háttérben festegető hároméves Juliannal, valamint a feleséggel, Cynnel, aki nem akar gyümölcsturmixoló gépétől megszabadulni. Szóba kerül a Rolls-Royce is, amellyel Lennon London melletti, Tudor stílusú rezidenciájáról a fővárosba szokott menni, de az autót nem ő, hanem a walesi születésű sofőr, Anthony hajtja. (Lennon hírhedten rossz sofőr volt, 1969-ben komoly autóbalesetet is okozott.)

lennon-car

Egy pillantást vethetünk a Beatles-vezér gazdag könyvespolcára is („Millió könyvet elolvastam, ezért tudok egy csomó dolgot”). Az is kiderül, hogy rajong a keltákért, és George Harrisontól kapott ajándékba egy pár mankót. A számunkra talán legérdekesebb rész azonban az, amikor arról van szó, hogy Lennon érdeklődik a vallások iránt. Az ilyen tárgyú könyvek mellett ezt jelzi a lakásban elhelyezett hatalmas római katolikus oltár az ember nagyságú feszülettel, valamint az ugyancsak méretes Biblia.

A kereszténység el fog tűnni – jelenti ki a riportban Lennon. – Összezsugorodik. Nem kell bizonygatnom, hogy igazam van, mi máris népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál. Nem tudom, melyik fog hamarabb eltűnni, a rock and roll vagy a kereszténység. Jézus rendben volt, de a tanítványok közönségesek. Az, ahogy kifacsarták az egészet, engem lelomboz.”

A sorozat simán lement. Lennon március 4-én nyilvánosságra került szavai sem keltettek különösebb visszhangot az anglikán Angliában, ahol amúgy is évek óta napirenden volt az egyház modernizálása és a fiatalok számára vonzóbbá tétele. A Guardianben ugyan megjelent egy enyhén rosszalló publicisztika, a lavina azonban akkor indult el, amikor a megjelenést követően a Beatles sajtófőnöke, Tony Barrow eladta a riport jogait egy amerikai tinimagazinnak, a Datebooknak. Ezzel ugyanis – tudtán kívül – hatalmas lavinát indított el.

A cikk a Datebook magazinban, 1966
A cikk a Datebook magazinban, 1966

A Datebook 1966 júliusára, a Beatles közelgő (akkor még nem lehetett tudni: utolsó) amerikai turnéja előttre időzítette az újraközlést. Az ottani szerkesztők londoni kollégáikkal ellentétben azonnal kiszagolták a szenzációt, és Lennonnak a kereszténység eltűnéséről szóló kijelentéseit külön kiemelték a riportból. Innentől fogva nem volt megállás. Különösen azután nem, hogy a Datebook ominózus számának megjelenése után szinte azonnal az egyik alabamai rádióállomás DJ-je közölte, hogy ezek után többet nem fog Beatles-dalokat játszani, és arra kérte a hallgatókat, telefonáljanak be a műsorba, és nyilvánítsanak véleményt Lennon szavairól.

A visszhangok egyértelműen negatívak és elítélőek voltak. A Beatles pechjére az adást hallotta egy New York-i újságíró is, úgyhogy augusztus 5-én már a NY Times is közölte Lennon gondolatait a kereszténység végéről. A lavina egyre csak nőtt. A sajtó rákapott a témára, egyes rádióállomások és szervezetek pedig (különösen az Egyesült Államok déli részén) tiltakozó megmozdulásokat szerveztek, amelyeken magukat korábban rajongónak valló fiatalok elégethették Beatles-lemezeiket.

jesuslovesyou

A közhangulat annyira a Beatles ellen fordult, hogy Brian Epstein, az együttes menedzsere New Yorkba repült, és egy sajtótájékoztatón előbb elítélte az amerikai sajtót, amiért szövegkörnyezetéből kiragadva idézte Lennon szavait, majd elnézést kért, amennyiben bárki vallási érzéseit megsértették. Szavai annyit értek, akár a falra hányt borsó. A tiltakozások átlépték az USA határait, a világ számos pontján szerveztek Beatles-ellenes tüntetéseket és lemezégetéseket, még a Vatikán is elítélő nyilatkozatot tett közzé. Mindezek után komolyan szóba került, hogy lefújják az amerikai turnét.

A Beatles amúgy se volt jó passzban. Egyrészt tele volt a tökük az évek óta tartó állandó turnézástól, új zenei utakat kerestek, az ezekben a napokban megjelent Revolver című nagylemezük például már olyan dalokat tartalmazott, amelyeket a kor technikai szintjén nemigen lehetett élőben előadni. Nem sokkal korábban a Fülöp-szigetekről csak súlyos inzultusok árán bírtak elmenekülni, miután lemondták az elnöki pár vacsoráját, és a hatóságok mind a médiát, mind a közvéleményt ellenük hergelték. Ráadásul még le se csengett hetekkel korábbi amerikai botrányuk, amikor a Capitol visszavonta a Yesterday And Today című lemezüket annak meglehetősen rebellisre (egyesek szemében kétségtelenül gyomorforgatóra) sikeredett borítója miatt, amellyel a menedzsment és a sajtó által reájuk húzott imázs ellen igyekeztek tiltakozni.

A visszavont lemez - Yesterday And Today
A visszavont lemez – Yesterday And Today

Az amerikai turné végül mégis elindult. Mégpedig azzal, hogy 1966. augusztus 11-én a Beatles a chicagói Astor Tower Hotelban a helyi és az országos sajtó jelenlétében sajtótájékoztatót tartott, amelyen Lennon először is megpróbálta megmagyarázni kijelentéseit:

„Ha úgy fogalmazok, hogy a televízió népszerűbb, mint Jézus, lehet, hogy megúszom. Mindössze annyi történt, hogy egy barátommal beszélgettem, és úgy beszéltem a Beatlesről, mint valami távoli dologról, amelyhez nekem nincs is közöm – mint amikor más emberek beszélnek róla. Azt mondtam, hogy nagyobb hatást gyakorolnak a srácokra és a dolgokra, mint bármi más, beleértve Jézust is. De ez egy rossz megfogalmazás volt.”

„Néhány tinédzser – hangzott az újságírói kérdés – oly módon ismételte meg az ön szavait, hogy ’Jobban szeretem a Beatlest, mint Jézust’. Mit gondol erről?”
Lennon: „Akkor, amikor ezt mondtam, Angliára gondoltam, hogy ott többet jelentünk a srácoknak, mint Jézus vagy a vallás. Nem akartam a mellemet döngetni, egyszerűen ez tény. Elsősorban Angliára vonatkozik, nem az itteni helyzetre. És nem azt mondom, hogy jobbak vagy nagyobbak vagyunk Jézusnál vagy akár egyenesen Istennél vagy bármi hasonlónál, eszem ágában sincs ilyen összehasonlítást tenni. Ennyit mondtam, és ez rossz volt és rossz lett belőle.”

„Lemezeket égettek és letiltották dalaikat a rádióban. Ez aggasztja önöket?”
Lennon: „Igen, aggaszt.”
McCartney: „Természetesen zavar.”

„Mit gondol, akár keresztre is feszíthetik?”
Lennon: „Ezt azért nem gondolnám.”

„Hogyan vélekednek az amerikai lemezégetésekről?”
McCartney: „Szerintem ez butaság. Kicsit úgy tűnik, mintha publicitást keresnének az effélével. De ez nem vezet sehova.”
Lennon: „Ha csak annyi lenne, hogy nem veszik meg a lemezeket, vagy eldobálják őket, de hogy el is égetik…”
Harrison: „Ez az a bizonyos régi mocsok. Rossz irányt vesznek a dolgok, nagy kár. Nem kellene ennyire félreérteni.”

„Mr. Starr, Ön még nem mondott semmit.”
Ringo: „Én csak azt remélem, hogy most már vége van, egyenesbe jönnek a dolgok.”

Azért természetesen bocsánatkérés is elhangzott:

„Sajnálja, hogy ezt mondta?”
Lennon: „Sajnálom. Még úgy is, hogy nem úgy értettem, ahogyan azt az emberek gondolják. Sajnálom, hogy kinyitottam a számat.”

„Úgy értette, hogy a Beatles népszerűbb Jézusnál?”
Lennon: „Egy olyan személynek mondtam ezt, akivel közeli viszonyban vagyok, és történetesen egy riporter. Olyan kifejezéseket használtam, amelyeket akkor épp a kereszténységről olvastam. És oly módon beszéltem róla, ahogyan beszélni szoktam. Az, akivel beszéltem, fogta, miről van szó, és azok is fogták, akik ismernek. Mert tudják, hogy én így beszélek.”

A sajtótájékoztatón még több dologról szó esett, ám az újságírók újra meg újra a botrányt okozó tematikát vették elő.

Lennon a szállodai szobájában a sajtótájékoztató után
Lennon a szállodai szobájában a sajtótájékoztató után

Másnap a Beatles megtartotta chicagói koncertjét, és az utána következő hetekben a többi amerikai fellépést is. A turné mindazonáltal roppant feszült hangulatban zajlott. A média továbbra se kattant le a témáról, a Ku-Klux-Klan tagjai pedig Beatles-lemezeket szögeztek fakeresztekre. A memphisi elöljáróság határozatot hozott arról, hogy nem szívesen látják az együttest a városban. A koncert ott se maradt el, azonban nem kis pánikot okozott, amikor a nézőtéren petárda robbant. Mindenki számára nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor a Beatles 1966. augusztus 29-én a turné utolsó állomásán, San Franciscóban lejött a színpadról. A pokoli hangulat nagyban befolyásolta, hogy az együttes többé nem vállalt nyilvános fellépéseket.

go-home-beatles

A történtek utóhatásaként Lennon három évvel később a The Ballad of John And Yoko című Beatles-dalban a refrént egyenesen Jézushoz intézte, nem zárván ki, hogy ahogyan a dolgok állnak, még őt is keresztre feszítik. És föltehetően a vélt tiltakozások miatt mondta le a Jesus Christ Superstar című musical címszerepét, amelyet pedig Andrew Lloyd Webber és Tim Rice eredetileg neki szántak.

Ki tudja, szándékosan-e vagy véletlenül, de úgy alakult, hogy Maureen Cleave, aki talán a legkevésbé tehet az egészről, az után a bizonyos családlátogatás után soha többet nem találkozott John Lennonnal.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is (gombok a cikk alatt vagy balra fent), köszönjük! 🙂

Nézd meg, mi van a címlapon! »

Reklámok

Jézus, a Vatikán, a Ku-Klux-Klan, na meg John Lennon” bejegyzéshez egy hozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s