A hivatalosan március 18-án megjelenő Pop utáni depresszió Iggy pályafutásának különböző stációira rezonál, mégsem pusztán zenei kvalitásai miatt kapta fel a sajtó már a megjelenése előtt. Az ősz rocklegenda ugyanis néhány interjúban meglebegtette, hogy a Post Pop Depression lesz a végső: az albumot kísérő turné után visszavonul, és konyec filma. Szépen meghal, csöndben, magányban, vagy elköltözik Paraguay-ba, és maradék életét a gyűlölt-civilizált emberi közösségektől távol éli le őserdőben, vadállatok között.
Mielőtt hátradőlve várnánk a hosszú, felemelő nekrológokat, ne feledjük, Iggy Popról van szó, a rock’n’roll fenegyerekéről, az élő bombáról, a vas és dinamitemberről. A halállal való játék szerves része az életének, karrierjének. A csonttörő Iggy & the Stooges koncertek őrületéhez képest az aktuál-popsztárok összes műbalhéja, a legvadabb tévében látott valóságshow-kal együtt is legfeljebb kínai makkoscipő. Mert olyan számokat mint az I Wanna Be Your Dog nem lehet félgőzzel énekelni, csak szívet tiporva, belepusztulva, különben az egész „bébi, a kutyád akarok lenni” dolog nevetséges:
Hogyan lesz a sokat olvasó eszes-matekos mintagyerek James Ostenberg-ből a rock’n’roll fenevad Iggy Pop?
Amikor Jamie-t a szülei kiváló tanulmányi eredményei miatt a város elit gimnáziumába íratták, először találkozott gazdag családok gyermekeivel (osztálytársai között volt a Ford autógyár egyik igazgatójának fia), akik puccos villákban laktak, miközben ő a szüleivel egy trailer-parkolóban élt, autóval vontatható lakókocsiban. “Úgy éreztem, különbözöm a többiektől. Mindenki előbb, vagy utóbb megtalálja a saját útját, az ékszert az életében. Az enyém a zene lett.” (D. Dabović: Iggy Pop, KIZ 1991) Első zenekaraiban (Iguanas, Prime Movers) dobolt, méghozzá nem is akárhogy: a Motown kiadó detroiti stúdiójába rendszeresen hívták soul-bandák lemezfelvételeihez: The Velvelettes, The Shangri-Las, The Four Tops… Egyik-másik zenekart koncertre is elkísérte, hogy tökéletesítse tudását, miközben a dobok mögül a közönség reakcióit figyelte.
Sok zenész lett ekkoriban a barátja. Példaképe, Sam Lay, a később Woodstockot is megjárt Paul Butterfield Blues Band ütőse Chicagóba hívta, hogy dobolni tanítsa. A megélhetéshez fellépéseket szervezett neki a South Side-on olyan fekete blues zenészek társaságában, mint Johnny Young és Big Walter Horton. Nyolc hónap után James Ostenberg rájött, hogy soha nem lesz tökéletes dobos, mert ezeknek a néger srácoknak úgy csorog a blues az ujjukból, mint a méz, és ez nem tanulható; erre születni kell.
1967-ben hazatér a Detroit melletti Ann Arborba. Ekkor már ott a fejében az új koncepció: a Psychedelic Stooges. Barátai, az Asheton fivérek gitároznak és dobolnak, ő pedig rockzenéhez simuló különleges effektekkel borzolja a közönséget. Kelléktárában szerepel torzítós hawaii gitár, porszívó, vízet köpülő mixer és mikrofonnal bélelt üres olajoshordó… ezeket ütögetve, kapcsolgatva, a mikrofont hol közelebb, hol távolabb tolva nyer szokatlan zajokat.
Később a Doors ann arbori koncertjén a féktelen, elragadó Jim Morrison extrém színpadi viselkedése mutatja meg számára az utat. Dave Alexandert basszusgitározni hívja a csapatba, ő pedig énekes lesz:
„A színpad megszabadít a gátlásoktól, ott megtehetsz bármit. Akármit!”
A Stooges hamarosan bajkeverő zenekar hírében állt. James Ostenberg új személyisége Iggy Pop hergelte, sértegette, köpködte a közönséget, miközben James Brown tánclépéseit akrobatikus mozgásokkal továbbfejlesztve ropta a színpadon. A közönség pedig imádta az ezüstruhás, hidrogénezett hajú őrültet, aki hol sörösüvegekkel dobálta őket, hol pedig a vállukra ugrott a színpadról. Iggy-t 1969-ben nem lehetett páholyból nézni, és megúszni sértetlenül. Az ezüstember pillanatok alatt a vendégek asztalára ugrott, lerugdosta a tányérokat, felkapta a poharakat és körbelocsolta az italokat, aztán — mint 1970-ben a Los Angeles-i Whisky A Go Go klubban, ahol először adta elő ezt a számot — felkapta az asztali dekorációként égő gyertyát és a forró viaszt a saját mellére csorgatta. Pár hónappal később úgy érezte, már ez sem elég, a közönségnek egyre több kell. 1970-71 körül kezdte a Stooges koncertjein véresre vagdosni a testét törött üvegekkel és dobverőkkel.
Az eredeti Stooges egyetlen angliai fellépéséről (1972. jún. 15-én, a londoni King’s Cross Cinema-ban) Nick Kent a New Musical Expressből a következőket írta: “Iggy a szokásos táncos-ugrálós-közönségprovokálós műsorral kezdett. Fellökött egy lányt, és majdnem megvert egy szerencsétlent, aki beszólt neki valamit, végső ütésként megforgatta a feje fölött a mikrofont, mint Roger Daltrey, csakhogy – a Who énekesével ellentétben – ő nem húzta vissza a kábelt, hagyta hogy a nyakára tekeredjen. Ez durvább volt Alice Cooper minden show-jánál, ezen a fazonon látszott, hogy nem viccel.” Az arcán csattanó mikrofonos szám a műsorok végén Iggy több fogát is kiütötte. A vérző szájjal befejezett koncertek, illetve a közönség verbális és fizikai bántalmazása nagy hatással volt később a punkra, a Sex Pistols a No Fun átdolgozásával rótta le tiszteletét 1977-ben. Az eredeti Stooges szám az első 1969 című albumon található (producere John Cale volt a Velvet Undergroundból). A felvételek alatt a Stooges járt Andy Warhol legendás Factory-jában is, Iggy itt ismerte meg Nicót, a germán akcentusú, komor hangú énekesnőt. “Egy ideig együtt lógtunk, jött velünk a próbákra is, úgy figyelt rám, ahogy mindig is szerettem volna, hogy a munkámat figyeljék.” —olvasható a rocksztár nyilatkozata a Dabović által szerkesztett Iggy Pop könyvben.
A Stooges tagjai tehetetlenül nézték Iggy önpusztító életét, heroinfüggőségét, színpadi dühkitöréseit. Per Nilsen és Dorothy Sherman róla szóló könyvében olvasható, hogyan emlékszik Iggy ezekre az időkre: ” Az öltözőben ültem és azon ügyködtem, hogy beszúrjam a vénámba az injekciót. Ők pedig rinyáltak, hogy végem van, meg fogok halni, bla, bla, bla… Később a koncerten estem és keltem, a végén hánytam is a színpadon, mindenki szeme láttára…”
A sors iróniája, hogy a Stooges első négyes formációjából e sorok írásakor már csak Iggy él. Dave Alexander 1975-ben, Ron Asheton 2009-ben, Scott Asheton pedig 2014-ben halt meg.
A zenekari fellépésekre képtelen, elvonókúrákban szenvedő Iggy-t David Bowie karolta fel a hetvenes években.
Közös stúdiómunkáikkal indult Iggy Pop szólókarrierje, ragyogó albumokkal, mint a Lust For Life (1977) és a Brick by Brick (1990), szokatlan kitérőkkel, mint az Arizonai álmodozók film néhány betétdala Goran Bregović-tyal (1991), vagy a Don Was (Was Not Was) társaságában készített Avenue B (1999), és persze mélypontokkal is, mint a Soldier (1980) és a Zombie Birdhouse (1982).
Iggy Pop Bowie-val nyert egy második életet. A színpadi show elemei közül az akrobatikát és a fergeteges táncot megtartotta, az agresszió verbálisan él tovább a dalszövegekben, a közönség provokálásában, és a rock-riporterekkel való gyakori szemétkedésben, ám a korai Stooges-bulikra jellemző öncsonkítást, üvegek dobálását végleg elhagyta.
Legutóbb 2012-ben tűnt úgy, hogy már nem húzza sokáig. Az Aprés nagylemez borítójáról egy holtsápadt, fáradt öregember nézett vissza ránk, bő fehér öltözékében úgy festett, mint aki (már megint) a halálra készül.
Az albumon végig örökzöld feldolgozások hallhatók Serge Gainsbourg La Javanaise-től a Beatles Michelle-jéig, ami eleve gyanús, szóval okkal aggódhattunk érte… erre mit tesz ő? A következő évben James Williamsonnal újraéleszti a Stooges zenekart. Elkészítik a Ready to Die (Felkészülve a halálra) című albumot, amely meg sem közelíti a rock hőskorában készült első három Stooges remekművet, azonban ad egy fricskát a körülötte ólálkodó kaszásnak, mellesleg a 2007-es reunion-próbálkozást (The Weirdness) is túlszárnyalta. Az ős-Stooges tag Scott Asheton, majd Steve Mackay halála miatt azonban ez a formáció megszűnt. 
Iggy a Post Pop Depression albumhoz új zenészeket keresett. 2015 januárjában felhívta a Queens of the Stone Age vezetőjét, Josh Homme-t, hogy készítsenek közös lemezt. Stúdióba bújtak, hamarosan csatlakozott hozzájuk az Arctic Monkeys dobos-énekese Matt Helders, és Dean Fertita, a Queens of the Stone Age gitárosa, billentyűse. Az így készült Post Pop Depression elegáns, értékes anyag. Hangulatában, igényességben visszarepít bennünket 1976-ba, a David Bowie-val közösen készülő The Idiot album hangulatához (a szintén Bowie-val készült Lust For Life már egy külön világ). A lemez nyitó balladáját, a Break Into Your Heart-ot pár hete tették fel a netre:
A lemezt végighallgatva úgy tűnik, hogy a Break Into Your Heart-ot szánták slágernek, bár a Post Pop Depression többi dala cseppet sem halványabb nála, és a fentebb párhuzamba hozott The Idiot No. 1-étől, a China Girl-től mérföldekkel elmarad (Bowie a nyolcvanas években készült Let’s Dance albumához újra felvette, a dal kislemez-változatából diszkósikert csinált). Mielőtt górcső alá vesszük az új albumot, lépjünk vissza egy kicsit 1977-be és hallgassuk meg a China Girl eredetijét :
A Post Pop Depression Bowie-s hangulata nem holmi ördöngösség, vagy régi nagy korszakok lehúzása a siker morzsáiért. Nem is pusztán tiszteletadás a januárban elhunyt nagy barát emlékének (amikor Iggy-ék a dalokat rögzítették, még David is nagyban a Blackstart készítette). A kulcs az irányzatban rejlik, melyet Josh Homme és Dean Fertita hozott. Csapatuk, a Queens of the Stone Age az egyik legfontosabb képviselője a pszichedélikus rockból, doom metálból és glam-rockból gyúrt stílusnak, amelyet a kilencvenes évek óta stoner rocknak neveznek. Nemcsak az évekig glamben utazó Bowie, hanem Iggy Pop szólólemezei is hatottak az irányzatra, ezért a Post Pop Depression afféle mester és tanítványok album (ahol a tanítványok egyenrangúak a mesterrel, sőt igazából Josh Homme-é a főszerep).
A közös munka jeles pillanata a második szám, a Gardenia. A New Musical Express munkatársa Matt Wilkinson rajongva üdvözölte, kiemelve a Bowie-val töltött berlini korszak (1976-77) hatását. Szerinte könnyen lehet belőle akár 2016 legjobb rockslágere, más kritikusok nehezményezték, hogy a Gardenia nem elég kemény:
A harmadik American Valhalla vibrafonja a China Girl ütőseit idézi, a későbbi szaggatott ritmus és Iggy mormogása a szám vége felé a Death in Vegas együttessel 1999-ben közösen készített Aishá-ra vajaz. Iggy Pop számos előadóval kollaborált az elmúlt 25 évben, érdekes a Debbie Harry-val közösen felvett Cole Porter szám, a Well, Did You Evah!, vagy a Mars Volta elődjének számító At The Drive Innel készült kőkemény Rolodex Proaganda. A sok név mögött egymástól különböző stílusok lapulnak (a Blondie-poptól a pszichedélikus metálig) és ha ehhez hozzá vesszük a Bregović féle balkáni popot, az Iggy Pophoz tapadt kemény rockercsávó imázsnál jóval árnyaltabb képet kapunk. A Death in Vegas trip-hopos pszichedelikus The Contino Sessions albumához énekelt Aisha pedig egy igazi remekmű:
A negyedik In The Lobby Josh Homme munkájának jegyeit viseli, ez a leginkább stoner rockos szám a lemezen.
Az ötödik Sunday lüktető ritmusai Matt Helderst dícsérik, általa az Arctic Monkeys hangulata ötvöződik Iggy Pop hangregisztereivel. A hosszú szám végén mintha Fellini filmzenéinek akkordjai csendülnének fel.
A hatodik Vulture olyan mint egy westernfilm: a vakító napfényben álló revolverhős csak a jelre vár, hogy meghúzza a ravaszt. A háttérvokál, mely helyenként a Specials ska-kommandójának Ghost Town slágerét idézi, új dimenziókat ad a többszöri hallgatásra érdemes dalnak.
A hetedik German Days megint egy ízig-vérig stoner rock szám, német gyorséttermek és jégbe hűtött pezsgők berlini pillanatképeivel.
A nyolcadik Chocolate Drops a Pink Floyd Another Brick on the Wall-os ritmusának bűvöletében kissé furcsán hat, ám ezt is elnézzük a nagyszerű, lehengerlő (kilencedik) Paraguay miatt. A szám méltán indulhat a minden idők legjobb Iggy Pop albumzáró dala címért. Az elején a kórus a következőt énekli:
„A vadállatok nem gondolkodnak a miért-ről, úgy tesznek és viselkednek, amilyennek Isten alkotta őket”
Ezután Iggy megjósolja, hogyan lép majd ki a megszokott hétköznapokból. Összepakolja bőröndjét és Dél-Amerikába megy, hogy maradék életét békében töltse az esőerdők magányában. Elege van a tudományból, civilizációból, kritikából, és legfőképpen belőlünk zenehallgatókból, rajongókból:
„I’m tired of it
And I dream about getting away
To a new life
Where there’s not so much fucking knowledge
I don’t want any of this information
I don’t want YOU
No
Not anymore
I’ve had enough of you
Yeah, I’m talking to you
I’m gonna go to Paraguay,
To live in a compound under the trees
With servants and bodyguards who love me
Free of criticism
Free of manners and mores
I wanna be your basic clod „
Egy 47 éves karrier válik végre kerek egésszé ebben a dalban. Eljutottunk az I wanna be Your dog-tól a I wanna be your basic clod-ig. A “Kutyád szeretnék lenni!” a függőségről szól, a magyarra nem igazán fordítható “basic clod” pedig ezek feloldásáról, szabadulásról és búcsúzásról. A több jelentésű szókapcsolat egyszerre jelent rögöt, szerencsétlen pasit, alapot amire építhetünk, vagy ez esetben akár eggyé válást az anyafölddel. A következő interjúban Iggy azt nyilatkozta, hogy egy új album készítése teljes erőbedobást igényel, és már nem érez magában annyi energiát, hogy folytassa (“I feel like I’m closin’ up after this”). A Post Pop Depressionnal vélhetően befejezi a pályafutását.
pitchfork.com/…/63380-iggy-pop-says-post-pop-depr…
Úgy tűnik hatalmas utazásra készül, ám bármi fog vele történni a jövőben, ne feledjük, Iggy Pop a soha meg nem állapodó, az örök utazó:
- Album címe: Post Pop Depression
- Hivatalos megjelenés: 2016. 03. 18.
- Kiadó: Loma Vista Recordings, Concord Records
- Producer: Josh Homme
- Zenészek: Iggy Pop (The Stooges) – ének; Josh Homme (Queens of the Stone Age, Kyuss, Them Crooked Vultures) – ének, gitár, basszusgitár, billentyűsök, ütősök; Dean Fertita (Queens of the Stone Age) – gitár, billentyűsök; Matt Helders (Arctic Monkeys) – dob, ütősök, vokál
- Ürmös Attila
GITTEGYLET 
“Ez a harc lesz a végső: Iggy Pop és a Post Pop Depression” bejegyzéshez egy hozzászólás
Hozzászólások lezárva