Egyszer valamikor, néhány nappal ezelőtt az út mellett lakott egy ember, aki hatalmas kővel őrölte a falu lakóinak búzáját. De rossz idők jártak, s a molnárnak nem maradt egyebe a nagy malomkövön és a csűr mögött virágzó almafán kívül.
Egy nap, amikor az erdőbe ment, hogy ezüstélű fejszéjével némi száraz fát hasogasson magának, egy fa mögül elébe toppant egy furcsa öregember.
– Semmi szükség fahasogatással gyötörnöd magad – ravaszkodott az öreg. – Elhalmozlak minden gazdagsággal, ha nekem adod azt, ami a malmod mögött áll.
– Nincs a malmom mögött a virágzó almafán kívül egyéb – gondolta a molnár és ráállt az alkura.
– Három év múlva eljövök, s elviszem, ami az enyém – kuncogott az öregember, s elsántikált az erdő sűrűjébe.
Hazafelé a molnár látja ám, hogy felesége szalad felé az ösvényen. A házuktól futott, köténye röpködött, haja kibomlott.
– Férjem uram, hallgasd, mi történt. Amikor az óra ütött, hirtelen megváltozott minden, szebb óra került a falra, régi faszékeink helyett bársonyhuzatosak termettek a szobában, a kamra tele élelemmel, ládáink és szekrényeink kicsordulnak. Hogyan történt mindez?
És abban a percben aranygyűrűk csillogtak ujjain, haját pedig aranypántok fogták össze.
– Ó – mondta molnár, miközben saját zekéje selyemmé változott. Kopott facipői, melyekben már csak hátradőlve tudott járni, a szeme láttára változtak át szépséges cipőkké.
– Egy idegen műve, – mondta álmélkodva. – Egy furcsa, fekete ruhás emberrel találkoztam az erdőben, aki mérhetetlen gazdagságot ígért cserébe azért, ami a malom mögött áll. Ültetünk majd új almafát, asszony.
– Jaj uram, – siránkozott az asszony, s úgy nézett, mintha ütött volna halála órája. – Az ördög volt az a fekete ruhás ember, a malom mögött meg persze ott áll az almafa, de lányunk is ott söpröget fűzfa söprűjével.
Hazabotorkáltak hát, s keservesen siratták gazdagságukat. A lány nem ment férjhez három évig, s olyan szép volt, mint a hamvas alma. Aznap, amikor eljött érte az ördög, megfürdött, fehér ruhát vett fel, krétával kört rajzolt maga köré, s annak közepébe állt. Amikor az ördög kinyújtotta kezét, hogy megragadja, valami láthatatlan erő repítette át az udvar másik sarkába.
– Nem fürödhet többé – toporzékolt –, mert így nem férek a közelébe.
A szülők megrémültek, s a következő hetekben a lány nem fürdött. Haja összecsomósodott, körmei fekete félholdakká váltak, bőre megszürkült, ruhái pedig megsötétedtek és megmerevedtek a kosztól.
Akkor aztán, amikor a lány már egy vadállathoz hasonlított, beállított az ördög. De a lány sírva fakadt, s könnyei lefolytak tenyerén és végig a karján. Kifehéredett, megtisztult mindkét keze és karja. Az ördög haragosan tombolt.
– Vágjátok le a kezeit, mert így nem tudok a közelébe menni.
Az apa elborzadt.
– Azt akarod, hogy gyermekem kezét levágjam?
Az ördög tajtékzott:
– Mindent elpusztítok, téged is, meg a feleségedet is, és minden szántóföldet, ameddig csak a szem ellát.
Az apa úgy megijedt, hogy engedelmeskedett, s leánya megbocsátásáért könyörögve élesíteni kezdte az ezüstélű fejszét. Lánya sem tehetett mást, ezt mondta:
– Tégy, ahogy tenned kell, a gyermeked vagyok.
Meg is tette, s bizony nem lehetett megmondani, ki sírt hangosabban; az apa-e, vagy a lánya. A lány úgy érezte, véget ért az élete.
Amikor az ördög újra megjelent, úgy sírt a lány, hogy a kezei helyén maradt csonkok ismét fehérek lettek, s az ördög megint átrepült az udvar túlsó oldalára, amikor meg akarta ragadni. Úgy káromkodott, hogy apró tüzek gyúltak az erdőben, s az ördög eltűnt örökre, mert elvesztette hatalmát a lány felett.
A molnár és felesége száz évet öregedett. Mint miden becsületes erdőlakó, úgy boldogultak, ahogy tudtak. Az apa felajánlotta leányának, hogy szépséges kastélyt építtet neki, ahol gazdagságban élhet, de a lány azt válaszolta, hogy jobban illene hozzá, ha koldusnak menne, s mások könyörületességére bízná magát. Tiszta kötést tett hát kezeire, s hajnalhasadtával elindult, otthagyva addigi életét.
Mint, mendegélt. A déli tűző naptól úgy megizzadt, hogy verejtékcsíkok szántották piszkos arcát. A szél összekuszálta haját, mígnem úgy nézett ki, mint a gólyafészek, amiben az egyik gally erre, a másik arra áll. Éjszaka elérkezett egy király gyümölcsöskertjéhez. A hold sugara az ágakon lógó gyümölcsökre hullott.
Nem léphetett be, mert a kertet vizesárok övezte. Térdre esett az éhségtől. Ekkor egy fehérbe öltözött szellem jelent meg, elzárta a zsilipet, s a vizesárok kiszáradt.
A lány a körtefák között sétált, s tudta jól, hogy minden egyes körtét számon tartanak, s szigorúan őriznek. Egy ág azonban olyan alacsonyra hajlott, hogy elérte, s a gally ropogni kezdett. Száját a körte aranyos héjához emelte, s enni kezdett. Ott állt a holdfényben bekötött kezeivel, zilált hajával. Sárasszonynak látszott a kéz nélküli lány.
A kertész látta mindezt, de látta a leányt vezető szellemet is, s ezért nem avatkozott közbe. Mikor a lány megette a körtét, visszament a vizesárkon át, s az erdő rejtekében álomra hajtotta a fejét.
Másnap reggel jött a király, hogy megszámolja körtéit. Észrevette, hogy egy hiányzik, de hiába nézett fel, hiába nézett le, a körtét nem lelte. Kérdezte a kertészt is, aki így válaszolt:
– Az éjjel két szellem leeresztette az árokból a vizet, a telihold fényénél beléptek a kertbe, s az egyik, az, amelyiknek nem volt keze, megette a neki felkínált körtét.
A király azt mondta, aznap éjjel ő őrzi a gyümölcsöst. Sötétedés után megjelent a kertésszel és egy varázslóval, aki értett a szellemek nyelvén. Mindhárman letelepedtek egy fa alá és vártak. Éjfélkor jött, ám a lány az erdőn át, ruhái rongyokban lógtak róla, haja csapzott, arca csíkos, keze hiányzik, s mellette a fehér szellem.
Ugyanúgy jutottak be a kertbe, mint az előző éjjel. Egy fa ismét meghajolt, hogy a lány elérhesse szájával az ág végén lógó gyümölcsöt.
A varázsló közelebb jött hozzájuk és azt kérdezte:
– Erről a világról valók vagytok, vagy a másik világról?
A lány így válaszolt:
– Valaha e világban éltem, mégsem tartozom ehhez a világhoz.
A király megkérdezte a varázslót:
– Ember ő, vagy szellem?
A varázsló azt válaszolta, hogy mindkettő. A király szíve nagyot dobbant, odafutott a lányhoz és azt kiáltotta:
– Nem hagylak el soha. Mától fogva gondodat viselem.
Kastélyában ezüstkezeket készíttetett a lánynak, melyeket a karjaihoz erősítettek. Így történt, hogy a király feleségül vette a kéz nélküli leányt.
A királynak nemsokára háborúba kellett vonulnia egy messzi ország ellen, s anyja gondjaira bízta az ifjú királynét, aki teljes szívéből szeretett.
– Ha gyermekünk születik, azonnal küldjetek üzenetet.
Telt, múlt az idő, s a fiatal királyné gyönyörű gyermeket szült. A király anyja hírvivőt küldött a királyhoz. Útközben azonban elfáradt a hírvivő, amint egy folyó mellé ért, szemeire egyre súlyosabb álmosság nehezedett, s el is aludt a folyóparton. Az ördög előbújt a fa mögül, ahol rejtőzködött, s kicserélte az üzenetet egy másikra, amiben az állt, hogy az újszülött félig ember, félig kutya.
A király elborzadt a hír olvastán, de visszaküldte a hírvivőt azzal az üzenettel, hogy ápolják és szeressék az ifjú királynőt ebben a nehéz helyzetben. A küldönc megint elérkezett ugyanannak a folyónak a partjára, s megint olyan álmos lett, hogy nem tudott továbbmenni. Akkor megint előugrott az ördög, s azt az üzenetet adta kezébe, hogy „Öljék meg a királynőt is és a gyermeket is”.
Az öreg királynét megdöbbentette az üzenet, s visszaküldte a hírvivőt, hogy a király megerősítse kívánságát. Futott a fiú, de a folyó mellett most is, mint mindig, álomba zuhant, s az elcserélt üzenet most még rettenetesebben hangzott: „Tartsátok meg a királyné nyelvét és szemeit annak bizonyságául, hogy tényleg halott.”
Az öreg királyné nem bírta elviselni, a fiatalasszony halálának gondolatát. Megölt egy őzet, kivette nyelvét és szemeit, s azokat rejtette el. Aztán a gyermeket anyja mellére kötözte, fátyollal fedte a fiatalasszony arcát és azt mondta neki, fusson, ha kedves az élete. Sírt a két asszony, de el kellett válniuk egymástól.
A fiatal királyné addig bolyongott, míg egy óriási, sűrű erdőhöz nem érkezett. Indult erre, indult arra, hogy ösvényre leljen. Amikor besötétedett, megint megjelent a fehérbe öltözött szellem, s egy szegényes fogadóhoz vezette az asszonyt. A fogadó barátságos erdőlakóké volt. Egy másik fehér ruhás lány nevén szólította, s bevezette a királynét a házba. A gyermeket lefektették.
– Honnan tudod, hogy királyné vagyok? – kérdezte a lányt.
– Mi, erdőlakók, figyelemmel kísérjük ezeket a dolgokat, királyném. De most pihenj.
A királyné hét évet töltött a fogadóban, a boldog volt gyermekével és elégedett életével. Kezei lassan visszanőttek. Először olyanok voltak, mint a kisbaba kezei, rózsaszínűek, mint a gyöngy. Aztán kislánykezekké, majd asszonykezekké váltak. Időközben hazatért a király a háborúból, s öreg anyja sírva fogadta.
– Miért kellett megölni két ártatlant? – kérdezte, s megmutatta a szemeket és a nyelvet.
A történet hallatán a király megtántorodott és vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. Anyja látta mély bánatát, s elmondta neki, hogy a nyelv és a szemek egy őzgidáé voltak, a királynét pedig gyermekével elküldte az erdőbe.
A király megfogadta, hogy addig se nem iszik, se nem eszik, amíg rájuk nem talál, ha kell, addig megy, míg a kék ég szélét el nem éri. Hét éven át kutatott. Kezei megfeketedtek, szakálla olyan dohos barna lett, mint a moha, szemeit vörös karikák és árkok vették körül. Ez alatt az idő alatt se nem evett, se nem ivott, de egy nála hatalmasabb erő életben tartotta.
Végül elérkezett az erdőlakók fogadójába. A fehér ruhás asszony behívta és fekhellyel kínálta, mert látta, milyen fáradt. Fátylat terített arcára, s a király elaludt. Ahogy legmélyebb álmában kilehelte a levegőt, a fátyol felpúposodott és lassan lecsúszott arcáról. Arra ébredt, hogy egy szépséges asszony és egy gyönyörű gyermek tekint arcára.
– A feleséged vagyok, s ez a gyermeked.
A király szívesen elhitte volna, de látta, hogy ennek az asszonynak kezei vannak.
– Nehéz sorsom miatt, és mert ápolgattam őket, visszanőttek a kezeim – mondta. Azzal elővette a ládából az ezüstkezeket, ahol kincsként őrizgette őket. A király felemelkedett és megölelte királynőjét és gyermekét, s nagy volt az öröm az erdőben azon a napon.
Nagy lakomát csapott a fogadó minden szelleme és lakója.
Aztán a király, a királyné és a gyermek visszatértek az öreg királynéhoz, második lakodalmat ültek, s még sok–sok gyermekük született, akik mind elmesélték ezt a történetet száz másiknak, akik újabb száznak beszélték el, s te is egy vagy abból a százból, akinek meg én mesélem el.

Hamarosan érkezik a meseelemzés!

Nézd meg, mi van a címlapon! »