Februárban Az aranymadár című Grimm-mesére esett a választás. Nem véletlen ez. A február hónap történéseit a Vízöntő csillagjegy szimbolizálja, s az évkörnek ehhez a hónapjához jól illik a madár képe, főleg, ha az egy aranymadár. Az évkör figyelembevétele a meseválasztáskor azért lehet fontos szempont, mivel a természetben zajló változások akarva, akaratlanul hatással vannak életünkre, lelki és gyakorlati értelemben egyaránt. – Barcza Katalin meseelemzése
Az emberek valaha megfigyelték a természetben s önmagukban zajló szabályszerűségeket, s ezeknek egy közös nevet adtak. Így szimbolizálja például az augusztus hónap energiáit az oroszlán, mint a fény, az erő és energikusság, a szív útjának képi megfogalmazása.
Ezt az asztrálmítoszi megközelítést veszi alapul több meseértelmezés is, s részben ezen alapul a dr. Antalfai Márta által kidolgozott Kincskereső Meseterápia Módszer.
A mesék jelentős többsége nem egyetlen hónap szimbolikájához kötődik, kevert történetek. A madár a Vízöntő állata szabadsága, könnyedsége miatt, s mert a világot föntről, kívülálló megfigyelőként képes látni.
Az aranymadár című mese itt olvasható »
A történet kezdete megfelel a mesekezdés leggyakoribb fajtájának. Egy megbomlott renddel, az egyensúly megbillenésével találkozunk. Ezúttal a kertben, ami szintén nem ritkaság. A kert a világegyetem kicsinyített mása, maga a földi életünk. Ebben a kertben zavar áll be. Minden éjjel eltűnik egy aranyalma a fáról, vagyis a királynak, a földi birodalom uralkodójának fogynak az értékei. Tudja, hogy ez így tovább nem mehet, s a megoldást erős, fiatal fiaitól, utódaitól várja.
Három fiútestvér van. Az első kettő elalszik őrködése során, s a király nem is akarja engedni, hogy ezek után a harmadik is vigyázzon a fára. Valós életünkben is hányszor fordul elő, hogy nem méltányoljuk kellőképpen azt, aki szerényen, a háttérbe húzódva vár, nem bízunk benne, hogy ő is képes végrehajtani egy feladatot! Erre figyelmeztet a király magatartása. Az előítéletek könnyen becsaphatnak, egy lehetőség a bizonyításra mindenkinek jár.
A legkisebb királyfi ereje abban rejlik, hogy nem engedi befolyásolni magát. Hiába nem bízik benne az apja, hiába nevetik ki a testvérei és nem veszi komolyan senki, ő akkor is tudja, hogy képes elvégezni a feladatát. E nélkül a hit nélkül nem vinné többre fivéreinél.
Ezek a testvérek ugyanakkor nem csak kívül, hanem belül is megtalálhatóak, mégpedig rajtunk belül, személyiségünk részeiként. Elkövethetjük a hibát egyszer, kétszer, de aztán már tanulunk belőle, fejlődünk a tapasztalás közben, új személyiségrészünk lépműködésbe, és meg tudjuk oldani a feladatot. Módunkban áll bármikor, bármit újrakezdeni.
A fiú őrködés közben egy aranymadarat lát a kertben, s rálő a nyilával. A madár aranytollat ejt a földre, melynek látványától a király az egész madárért kezd el sóvárogni. Az arany szín a szellemi világosság jelképezője, s a madár szimbóluma ezt még erősebbé teszi. A király tehát egyfajta szellemi megújulásra, igaz bölcsességre vágyik.
A két idősebb fiú indul el egymás után a madárért. Az erdőszélen egy róka kerül eléjük, hogy tanácsot adjon. A két fiú azonban nem hallgat egy oktondinak vélt állat szavára. Gyakori, hogy a mesékben állatok jönnek segíteni a szereplők útját. Ha ők hallgatnak rájuk, jól járnak. Ha nem, biztosan bajba kerülnek. Az állat saját, ösztönös lényünk tanácsát hivatott megjeleníteni, amire jobb esetben odafigyelünk. A két idősebb fiú nem hallgat a segítő állat szavára, el is akadnak egy fényes fogadóban. A könnyebb út gyakran térít el az eredeti, igaz szándéktól.
A legkisebb királyfi ezzel szemben odafigyel a rókára, s hasznát veszi a segítségnek. A róka vad, a természetben élő, furfangos állat, az új világok, szokatlan lehetőségek képviselője. Ugyanakkor ellentmondásokkal teli is a jelkép, mert éppen ébersége, okossága miatt sokan álnoknak tartják. A legkisebb királyfi azonban nem az előítéletek rabja, már ebben is meghaladta a régi rendet, apja gondolkodásmódját. Ő tud bízni saját ösztöneiben, s hitelt ad a róka szavának. Azonban valamiben mégis felülbírálja. Nem tudja elképzelni, hogy a csodálatos aranymadarat valóban egy hitvány fakalitkában kellene elvinnie.
Még ő sem látja azt, hogy a tiszta bölcsességnek nincs szüksége külsőségekre, az önmagában a legnagyobb érték. A csomagolás még túl sokat jelent neki. Elköveti ezt a hibát az aranyló esetében is, majd legvégül akkor, amikor a királylánnyal találkozik. Engedi, hogy a királylány elköszönjön a szüleitől, azaz visszalépjen a múlt, a régi, elavult dolgok irányába ahelyett, hogy tétovázás nélkül megszabadulna tőlük.
Februári, Vízöntő-mese ez a történetnek ezen a pontján is. El kell hagyni a régi utakat, régi megoldásokat, hogy újakat találjunk és teremtsünk, ez a belső fejlődés és szabadság útja.
Egy mesében a baj sosem várat magára a hibák elkövetése után. A királyfi azonban kész rá, hogy rendbehozzon mindent, s ebben a hűséges róka ismét segítségére lesz. Valahányszor nyitottak vagyunk a megoldások keresésére, a segítség nem várat magára. És a hős most már kész rá, hogy a róka szavait pontról pontra megfogadja.
Itt akár vége is lehetne a mesének. A hősünk elindult, vállalta a kihívásokat, okult hibájából, megszerzett mindent, amiért elindult, sőt még annál is többet. Ám még haza kell érnie. Rátalált egy értékre, valami újra, de ezt nem odahaza, a megszokott környezetében tette. Haza kell vele térnie, hogy ott is, eredeti életében, a mindennapjaiban működtetni tudja. Ez nagyon nehéz. Régi, rossz szokásaink helyszínére visszatérve a szokások hatalma ismét működésbe lép. Ha elindulunk egy utazásra, hogy önmagunkra találjunk, s az út során ezt szerencsésen meg is tettük, még mindig hátra van a neheze: átmenteni a valós életébe is ezeket az új impulzusokat. Hazafelé közeledve nő a régi rendszer hatalma. Erre figyelmeztet a róka búcsúszavaival:
„…akasztófáról sose végy húst!”
Ám a királyfi nem érti a tanács lényegét. Miért nem fogalmaz úgy az állat, hogy ő is megértse? Ez a mozzanat is az életet mintázza. Saját, mélyről jövő tanácsainkat, jelzéseinket sem értjük meg mindig. Megérzéseinket sokszor csak akkor tudjuk mire vélni, ha a következő történések figyelmében átlátjuk az értelmüket. Idő kell hozzá, hogy megtanuljuk ösztöneink, tudattalanunk jelzéseit, s képesek legyünk tanácsaik alapján cselekedni. Idő és tapasztalat. Ezt a tapasztalatot szerzi meg a mese során a királyfi.
Húst vesz az akasztófáról, azaz megszabadítja az éppen kötélre váró testvéreit. Sok hálát nem remélhet érte. A testvérek még mindig önmagunkon belüli jelentést is hordoznak, nem csak kívül lévő testvéreket. Kívül a környezetet jelentik, amely mindig nehezen fogadja el az újat, nem tetszik neki, ha valaki a régi szabályok elvetésére készül. De ott vannak bennünk mint belénk nevelt elvárások, minták, amelyeket szüleinktől s még az ő szüleiktől vettünk, s nem merjük elengedni. Mindezek ott leselkednek ránk a hazafelé vivő úton.
A két fivér belöki öccsét egy kútba, fogja az aranymadarat, s hazatérve várja apjuk köszönetét.
A madár azonban nem énekel, az aranyló nem eszik, a királylány pedig csak sírdogál. Ha a bölcsességet nem magad érdemelted ki, nem a saját utadat jártad végig érte, hanem a másét vetted el, akkor az még nem való neked.
A királyfit a róka kisegíti a mélyből, kút fenekéről, és végre hazatérhet. A birodalomban a hazaérkezése pillanatában helyre kerül minden, és a királylány is azonnal ráismer kedvesére. A két álnok testvért kivégzik, ezzel megszilárdul, életbe lép az új belső rend. Ám hiba volna azt gondolni, hogy ami egyszer előfordult, az nem eshet meg többé. Életünk során számtalanszor el kell indulnunk önmagunk, belső szabadságunk felé, az aranymadár bölcsessége nem változatlan, és nem szól örök időkre. Újra és újra el kell hagynunk régi birodalmunkat, ismeretlen helyekre, területekre kell merészkednünk, hogy közelebb kerüljünk saját belső törvényeinkhez.
GITTEGYLET 