Lemmy Kilmisterrel kezdődött. Aztán a zeneszerző-karmester Pierre Boulez jött, majd David Bowie, pár nap múlva a Hotel Californiás Glenn Frey (Eagles), a hó végén pedig a Jefferson Airplane-ből Signe Toly Anderson énekesnő és Paul Kantner gitáros-zenekarvezető. Mindketten ugyanazon a napon, 2016. január 28-án haltak meg, Anderson hosszú betegség után, Kantner egy infarktus következtében. Nekik állít emléket ez az írás, amely egyben választ próbál adni a kérdésre: mi kellett ahhoz, hogy a Jefferson Airplane a magasba repüljön? Sokszereplős történet ez Janis Joplinnal, Allen Ginsberggel, és egy villanásra a Rolling Stones-szal (ami a Görgő kövek életrajzából rendszerint kimarad). A Jefferson Airplane mellett főszereplővé válik maga a város is: San Francisco.

---

Először 1848-ban hallott a nagyvilág Friscóról, az aranyláz kapcsán. A Mexikótól frissen csatolt területet ellepték a kincskeresők, és Palou atya egykori missziós telepének lakossága egyetlen év alatt ezerről huszonötezerre nőtt. Írek, németek, mexikóiak, indiánok és kínaiak túrták a földet, hogy a gazdagság fénylő morzsáit végül százdolláros sonkás omlettekre és más méregdrága szolgáltatásokra költsék. A kikötőben megjelentek a piroslámpás vendéglők, a táncklubok és az ópiumbarlangok, kialakult a rosszhírű Barbary Coast, melyet még az 1906-os földrengés sem tudott lemosni, pedig elpusztította San Francisco kétharmadát. A zsebesek, hamiskártyások, tonga-főnökök, kurvák és korrupt zsaruk paradicsoma esténként részeg matrózok verekedésétől és kuplé- meg dzsesszzenétől volt hangos, odavonzva a társadalmon kívüli figurákat.

Itt vert tanyát egy időre Oofty Goofty is, a borneói majomember, aki — karján és testén állati szőrzettel —egy ketrecben alakított ki lakhelyet magának. Mivel nem érzett fájdalmat, úgy keresett pénzt, hogy bárki megüthette az öklével 5 centért, sétapálcájával 15-ért, baseball ütővel pedig 25-ért.

A város sokszínűsége, szabad levegője számos művészt megihletett, köztük Mark Twain írót, és egy ideig Charlie Chaplin is itt működtette ingyen-színházát a Chutes vidámparkban a Haight Streeten.

Az első igazi kulturális löketet a beat költők adták San Franciscónak. Legjelentősebb estjük az 1955. október 7-én rendezett Six Gallery Reading volt a Fillmore Streeten. Allen Ginsberg itt olvasta fel először Üvöltés című költeményét. Az átütő siker után a város évekre a beatnikek központjává vált.

A hatvanas évek elején új szelek fújtak, a reflektorfény a csinos Carol Doda miatt vetült a városra. A San Francisco Art Institute huszonhat éves hallgatója a Condor clubban pincérkedett és tánccal szórakoztatta a vendégeket. 1964. június 19-én a mulató reklámjáért felelős Davy Rosenberg únszolására egy Rudi Gernreich tervezésű monokini fürdőruhában jelent meg a közönség előtt. A félmeztelenül skim-táncot lejtő Doda démoni erővel ejtette rabul a közönséget. Az eseménynek híre ment, először Kaliforniában koppintották a bárok a műsort, majd pár hét múlva Amerika szerte… San Franciscóban még az utcai cipőtisztítókban is megjelentek a félmeztelenül dolgozó lányok. Nem sok embert érdekelt, hogy a vicces divatsikoly így már kényszerré alacsonyodik, hamarosan Európa is behódolt a toplessnek.

Bármennyire fogékonyak voltak a san franciscóiak az új dolgokra, 1960 körül a zenében még mindig a folk uralkodott. A néger negyedben fellépett ugyan Ray Charles és James Brown, sok helyütt szólt a jazz is, ám ha valaki rock’n’rollban gondolkodott, a friscói öbölnél rosszabb helyet nem is találhatott volna magának.
Ebbe a punnyadó zenei légkörbe érkezett két dj, Tom “Big Daddy” Donahue és Bobby Mitchell. A keleti parti rádiók rock’n’roll műsorain galoppozó profi lemezlovászok egy hatalmas bundabotrány elől menekültek Kaliforniába, és a csőd felé tartó KYA Rádiót szemelték ki maguknak San Franciscóban. 

Pár hét alatt lázba hozták a várost, megadták az első lökést, ami fél évtizeddel később a nagy pszichedelikus robbanáshoz vezetett, majd a virággyermekek (flower-power) fővárosává tette San Franciscót. Tom Donahue előszöl a folkos-country-s toplistákat hackkelte meg forró rhythm & blues-zal, és rock’n’roll dalokkal, miközben ilyen szövegeket tolt a mikrofonba: „Azért vagyok itt, hogy megtisztítsam az agyatokat és felnyissam a szemeteket.”

Bob Mitchell a városban zajló élő fellépésekre koncentrált, rendszeresen figyelmeztetve a tinédzser közönséget az alapvető higiéniára: „Addig nehogy elinduljatok az esti táncmulatságra, amíg meg nem fürödtetek!”
A két nagy arc 1963-ra már koncerteket is szervezett. Az ő ténykedésüknek köszönve játszott a városban a csodakölyök Stevie Wonder, a Beach Boys, Marvin Gaye, a The Ronettes… az egyik koncert szünetében Cassius Clay szavalt verseket.

Mikor a Condor klubban Carol Doda megmutatta a melleit, Big Daddyéknek már lemezkiadója volt: az Autumn Records. 1965-ben azon fáradoztak, hogy a Beatlest San Franciscóba hozzák, később azonban a Rolling Stones mellett döntöttek. A Görgő kövek The Last Time című slágere egyre feljebb kúszott a toplistákon, ezért Donahue-ék úgy gondolták, nagyot fognak kaszálni, ám elszámították magukat.

A Stones Amerika nyugati partján mutatta be először a Satisfaction-t, utána a lábuk előtt hevert az egész világ, ez azonban egy héttel később történt a Shindig nevű tévéműsoban az ABC csatornán. San Franciscóba hatvanöt májusának közepén Jaggerék csak egy erős-közepes bulit hoztak, ami leginkább arról lett emlékezetes, hogy Charlie Watts dobolás közben leesett a székéről.

Az eladott jegyek alapján a koncert bukás lett, alig ötszáz ember lézengett a hatalmas Civic Auditoriumban, többségük azonban zenész volt, vagy zenével foglalkozó szervező, ezért a vegyes sikerű esemény legendás bulisorozatot indított San Franciscóban. Először a Primalon Ballroom falai között. A két szervező, George Hunter (az amerikai The Charlattans) és Ron Nagle (Terazzo Brothers, The Mistery Trend)  a Rolling Stones műsorától lelkesülve hozták össze ezt az estet. A Primalon jó választásnak bizonyult, az egykori korcsolyapálya öltözői és irodái kis műtermekre osztva adtak helyet a kor újdonságaira fogékony művészeknek, ők a bulira mind hozták a maguk társaságát. Nem a zene volt itt a fontos, hanem a fesztelen-féktelen hangulat; elmosódtak a határok a fellépők és a táncolók között.

A városban működő állandó klubok kicsik voltak, ezért a nagyobb eseményekre legalább ezer-ezerötszáz férőhelyes helyiségeket béreltek a szervezők. A San Franciscói acid-folk és rock bulikat főként két csoport irányította. Ezek hol szövetkeztek, hol pedig rivalizáltak egymással. Egyikük, a Family Dog hippikommuna volt. Nevét a sok kóbor kutyáról kapta, akik mindenhová elkísérték a négytagú – gyakran inkább mozgó állatmenhelynek tűnő – csapatot. Hamarosan hozzájuk csatlakozott Chet Helms is, a későbbi Big Brother & the Holding Company menedzsere, Janis Joplin felfedezője.

A másik tábort a The San Francisco Mime Troupe mozgásszínházi csoport és főként annak könyvelője, jegypénztárosa és raktárosa képviselte. Bill Graham (eredeti nevén: Wulf Wolodia Grajonca) Berlinben született 1931-ben és egyike volt annak a kb. ezer kisgyermeknek, akiket a náci Németországból – szüleiket hátrahagyva – Franciaországon keresztül menekítettek Amerikába. Graham kishúga meghalt a hajóúton, szüleit koncentrációs táborban ölték meg, és amikor megtudta, hogy az egyetlen még élő családtagja, a nővére, San Franciscóban él, feladta hivatalnoki állását a New York-i Market Streeten és 1965-ben Kaliforniába költözött. Ronnie Davis Mime Troupe-jának mindenese lett, eleinte lakása sem volt, egy lerobbant bogárhátú Volkswagenben aludt.

Ronnie Davisék a város nyílt terein adtak elő politikától és szexualitástól fűtött performance-okat. Rendszeresen letartóztatták őket (obszcenitás vádjával),  ezért Graham azt javasolta, szervezzenek fizetős bulikat, hogy a bevételből kompenzálják a sok bírságot.

Az első eseményt a gyártelepen húzódó Calliope Ballroomban rendezték. A helyi zenekarokon kívül (Mistery Trend, Jefferson Airplane) meghívták a keleti partról a The Fugs zenekart, amely azt jelentette New Yorknak, amit Frank Zappa és a Mothers Los Angelesnek. A „piszkos öregek” furcsa dalokat játszottak: Amphetamine Shriek, Kill For Peace (Gyilkolni a békéért):

Bill Graham nem csak szervezője volt az estnek, a jegypénztárban is ő csücsült. A hatalmas sor láttán az egyik koncertplakátra a következőket írta:

HA ÁLLANDÓ MUNKÁD VAN ÉS ÉVENTE 100000 $ FÖLÖTT KERESEL, FIZESS 48 DOLLÁRT A BELÉPŐÉRT.

HA ALKALMI MUNKÁKBÓL ÉLSZ ÉS HETI 20 DOLLÁRNÁL KISEBB A BEVÉTELED, GYERE BE INGYEN.

A Calliope óriási siker volt, Bill Graham ettől kezdve koncertek szervezésére fókuszált, egy időre társult Chet Helmsszékkel is, akik a Longshoremen’s Hallban szervett happeninggel komoly tekintélyre tettek szert.

Chet Helms egy rideg légkörű evangélikus családban nőtt fel Texasban. Otthon nem hallgathatott zenét, nem nézhetett tévét, még a tánc is tiltva volt. Az erkölcsi béklyóból az austini University of Texas hallgatójaként szabadult meg. Kerouac Úton című regényén fellelkesülve hamarosan otthagyta az iskolát és keresztül-kasul stoppolta Amerikát. Amikor 1962-ben San Franciscóba érkezett, húszéves volt: hórihorgas fiatalember gyűrött nadrágban, kecskeszakállal. Az első estét hálózsákban töltötte, egy anti-nukleáris tüntetés résztvevői között. Később a Family Dog kommunával zenés-költői-színházi eseményeket szerveztek. Helmsnek eszébe jutott egy Austinban látott fiatal énekesnő, aki nagyszerűen adott elő folkot és bluest. Úgy érezte, meg kell őt mutatnia a friscói közönségnek. Austinba utazott, megkereste a lányt, és minden lelkesedését beadva rábeszélte, menjen vele a csendes óceánhoz. Stoppal ötven órát utaztak San Franciscóig, de megérte, mert 1963-ban az öböl klubjai megnyíltak az új folktehetség, Janis Joplin előtt. A Coffe & Confusion színpadán  Jorma Kaukonen kísérte gitáron, ő később a Jefferson Airplane szólógitárosa lett.

Akkoriban minden művész használt valamilyen drogot San Franciscóban. Ken Kesey Száll a Kakukk fészkére c. regényének sikere után a városban telepedett le, zenés előadásain a közönséggel együtt programszerűen fogyasztott LSD-t.

Janis Joplin a methedrine nevű amfetaminra kapott rá, amit Chet Helms annyira nehezményezett, hogy 1963 őszén búcsúbulit szervezett Janisnek, aztán másnap a kábítószer-adagját eltüntetve a poggyászából felrakta az első Austinba tartó buszra.

1965-ben David Crosby személyesen hozta be a KYA rádióba Tom Donahue-nak a legújabb Los Angelesben felvett kislemezét, Bob Dylan Mr. Tambourine Man-jének The Byrds féle átdolgozását. A sláger a folkofil friscói rockerek nagy kedvence lett.

Az addig country zenekarokban éneklő Marty Balin a Byrds hatására döntött úgy, más féle zenét akar. Még nem tudta mit, ezért 1000 dollárért vásárolt a városban egy pizzériát, amit Matrix-nak nevezett el, és zenés klubbá alakított. Folyton váltogatta a tagokat, és a zenekarokat, senki sem volt igazán jó. Néha átjárt a konkurens Drinking Gourdba ötletekért.

Itt hallotta gitározni és énekelni Paul Kantnert. A szótlan szemüveges srác tősgyökeres San Franciscó-i volt, jó kapcsolatokkal, megfelelő hangszeres tudással, úgyhogy odament hozzá a fellépés után: „Akarsz egy zenekarban játszani?” Kantner a maga szűkszavúságával csak ennyit mondott: „Persze.” Így alakult meg a Jefferson Airplane.

Balin ezután Signe Toly Anderson-t találta meg a Drinking Guard szinpadán. Megteszett neki az ártatlan kinézetű copfos folkpacsirta. Signe hangja jól harmozizált Balin tenorjával, ezért a lány a zenekar második énekese lett.

Kantner Jorma Kaukonent hozta a csapatba. Rég óta együtt lógtak a friscói félsziget többi kultikus figurájával, jól ismerték Jerry Garciát és a Big Brother & the Holding Company tagjait is. Kaukonentől ered a zenekar neve, Paul Kantner szerin “Jorma egyik haverjának a kutyáját úgy hívták:  Blind Thomas Jefferson Airplane” (Gene Sculatti and David Seay: San Francisco Nights, St. Martin Press Inc. USA, 1985) Más forrás szerint magát Kaukonent nevezte így viccesen Steve Talbot, az öreg bluesman Blind Lemon Jefferson után, ezért, amikor az 1965. augusztus 13-i bemutatkozó koncertjükhöz kerestek nevet, Jorma ennyit mondott:

„Valami elszálltan őrült nevet kerestek a zenekarnak? Van egy hülye nevem a számotokra: Blind Thomas Jefferson Airplane.”

Léteznek más magyarázatok is. Jefferson airplane-nek hívják a szlengben azt a félbetört gyufaszálat, amivel az ujjak megégetése nélkül lehet fogni a túl rövidre szívott marihuánás cigarettát… legvalószínűbb mégis az, hogy a név a finn származású gitárostól ered.

Jorma Kaukonen Washingtonból érkezett San Franciscóba a hatvanas évek elején. Mindene a gitár volt, játszott bluest, country-t, később Ken Kesey zenés-kábítószeres előadásainak nyomán elektromos gitárral kísérletezett. Kedvence a delay nevű effekt volt, azt mondta Kantnernek, csak akkor hajlandó a zenekarában játszani, ha használhatja ezt az echo-szerű késleltetett szalagos technikát. A delay később több neves gitáros nélkülözhetetlen eszköze lett, ezt használta Brian May, Jimmy Page, a Pink Floydból Syd Barrett…

Jerry Peloquin dobossal és Bob Harvey basszusgitárossal végül együtt volt a csapat. A fehér öltönyöket és széles karimájú kalapokat kedvelő, Jaguár kabrióval furikázó Matthew Katz kezdte menedzselni őket, így a fellépések szép summát hoztak, amikor pedig aláírták a lemezszerződést az RCA Victor kiadóval, Balinnak is, Kantnernek is leesett az álla a 25000 dolláros előlegtől.
A Jefferson Airplane Takes Off sikeres induló lemez volt 1965-ben, a hangzása átmenet a folkból a pszichedelikus rockba, olyan balladákkal, mint a Come Up the Years.

Az akusztikus gitárral kísért többszólamú ének (Balin és Kantner hangja plusz női vokál) a Jefferson Airplane védjegye lett. A magyar zenekarok közül leginkább az Illés dalainak (Keresem a szót – itt hallgathatod) hangulata közelít az első Airplane-lemezhez.

Signe gyermekének születése 1966-ban megváltoztatta a viszonyokat a zenekarban. Nehézkessé vált számára minden fellépés, Matthew Katz azonban hajthatatlan volt. Ő azért adta fel a sikeres iparművészi állását Bostonban, hogy menedzserként sok pénzt keressen. Amerika szerte egyre több fellépést szervezett a csapatnak, megragadott minden lehetőséget, csakhogy Anderson egyre nehezebben viselte a babázós, szoptatós, pelenkázós repülőutakat. Férje, Jerry a zenekar világosítójaként dolgozott, és ultimátumot adott Katznak: ha nem csökkenti a fellépések számát, akkor ők Signe-nel kilépnek a csapatból.
1966 októberében a Fillmore Auditoriumban búcsúzott el Signe Toly Anderson közönségtől.

Később szülővárosába Oregonba költözött és a helyi Carl Smith and the Natural Gas Company-ban énekelt. A Jefferson Airplane tagjaival  jó kapcsolatot ápolt, a csapat néhány későbbi felvételén vendégként szerepelt.

Balin és Kantner Signe Andersont a Great Society énekesnőjére, Grace Slickre váltotta, az egyre jobban fejükre növő Katz menedzsert pedig Bill Grahamra, azután meg Bill Thompsonra cserélte. A Jefferson Airplane stílusa, felállása gyökeresen megváltozott. A háttérben megbúvó, bájos hangú szende macska, Signe, után megjelent a zenekarban a női tigris, Grace Slick, aki lenyomta Balin tenorját, attraktív volt, tele ötletekkel, és férfiakat evett vacsorára (megvolt neki Jim Morrison is egy európai turnén). Vagy azt gondoltátok Madonna volt az első sztár, aki fotomodelből lett popdíva? Grace Slick mindenkit beelőzött, Louise Cicconet is, Debbie Harry-t is. A San Franciscói hippivilág ikonja, szex-szimbóluma két világvilághírű slágert hozott a Jefferson Airplanebe. A Somebody to Love és a White Rabbit eredetileg a Great Society zenekar dalai lettek volna, csakhogy a csapatban mindenki amatőr volt. Darby Slick (Grace sógora) bevallása szerint azért játszottak élőben többnyire saját számokat, hogy a közönség ne vegye észre, mennyit tévesztenek. Az Alice csodaországát Ravel Bolerójával keresztező White Rabbitet fel is vették stúdióban, ám a kompozíció több heti bénázás után is széteső maradt. Amikor fél év múlva a Jefferson Surrealistic Pillow című albumán megjelent, Kantner, Kaukonen és az újonnan érkezett Jack Casady gitárjai feszes kíséretet adtak Grace Slick különös hangjához, és a White Rabbit a korszak egyik himnusza lett, elhozva az Airplane-nek a világhírt.

A kislemezslágereket (White Rabbit, Somebody to Love) tartalmazó Surrealistic Pillow album 1967-ben jelent meg, ám azóta is a világ egyik legfontosabb rock albumának tartják. A lemezen Jerry Garcia segített a dalok keverésében. Az ő ténykedése, akár James Murphy boszorkánykodása az utolsó Bowie-lemezen, névtelenül mégis nagy súllyal nyomja rá a bélyegét a felvételek minőségére, hangzására. A Jefferson Airplane második albuma a tökéletes nagylemez, a korszak zenei szimbóluma. Sikerét a csapat később csak megközelíteni tudta az After Bathing At Baxter’s-szel, a Crown of Creation-nel és a Volunteers-szel.

Az Airplane a hatvanas évek második felére az egyik legjobban fizetett zenekarrá vált, részt vett minden fontosabb zenei rendezvényen. A színpadon ragyogó Grace Slick miatt döntött úgy a Big Brother & the Holding Company, hogy nekik is énekesnő kell. Amikor Chet Helms Joplint ajánlotta, először ódzkottak a kis őrült csajtól, akinek arcán itt-ott még  virítottak a gyerekkori bárányhimlő nyomai. Miután nem találtak jobbat, Austinbe utaztak Janisért. Megvolt végre az énekesnő, erre  a Big Brother közönsége ilyeneket kiabált be a koncerteken: “Szabaduljatok meg a csajtól, lehúz benneteket!” Ahogy azonban Janis alakította a Big Brothert, úgy változtatta meg a zenekar is az egykor folkot éneklő Joplin regisztereit. A hangszál-gyulladás csak utolsó csepp volt a pohárban, Janis hangja a legendával ellentétben nem egycsapásra, hanem lépésről lépésre változott karcosan rockosra. Sikere hamarosan túlszárnyalta Grace Slicket.

Janis Joplin korai halála miatt Marty Balin mély apátiába zuhant. Közeli barátja volt az énekesnőnek, gyászában és félelmében, hogy ugyanez vele is megtörténhet, leállt a drogokkal, és hamarosan a kábítószert és alkoholt intenzíven fogyasztó Jefferson Airplaneből is kilépett. Paul Kantner ekkor vált a csapat vezetőjévé. Összeköltözött a férjétől nemrég vált Grace Slickkel. Balin hiányát az idős jazzhegedűs Papa John Creach-el pótolták. Elkészítették a zenekar egyik legjobb albumát, a Bark-ot. A lemez meghatározó dalát, a Pretty as You Feel-t Carlos Santana gitárszólója ékesíti.

Miután Jack Casady és Jorma Kaukonen a delta blueshoz térő Hot Tuna zenekarával kívánt foglalkozni, az 1972-ben megjelent Long John Silver albumot követően kiléptek a Jefferson Airplaneből. Az állandó tagcserék közepette Kantner és Slick szólólemezeket adtak ki, majd 1974-től Jefferson Starshipként folytatták tovább. Később lett belőle Starship, majd 1989-ben újra Jefferson Airplane. Az utolsó Jefferson Starship album a 2008-ban megjelent Jefferson’s Tree of Liberty folk és country átdolgozásokat tartalmaz Woody Guthrietól Bob Dylanig. Az Airplane utáni mindenféle formációk vegyes minőségű lemezei közt az 1975-ös Red Octopus mellett ez az egyik legjobb Jefferson-album. A Jefferson’s Tree egyben a nemrég elhúnyt Paul Kantner utolsó lemeze.

A Jefferson Airplane/Starship különféle formációinak diszkográfiáját itt találhatjátok meg.

Ürmös Attila

---

Tarts velünk a Facebookon! »