Szex és Beatles

A hatvanas évek megannyi más mellett a szexuális forradalom korszaka is. Az a generáció, amely a háború éveiben, vagy valamivel az után született, gyerekkorát világháborús romok között töltötte, a nyomasztó ötvenes években járt iskolába, a felnőtt kor küszöbére egyszeriben megannyi elfojtás után mindennél jobban vágyott arra, hogy kiengedhesse a hangját és szabadon kifejezhesse érzelmeit. – Benedek Szabolcs írása


A hatvanas évek ifjúsági és antikulturális lázadása ugyanakkor nem csupán generációs ellentétekre épült – ebben különbözött az 1950-es évek, jobbára szexuális töltetű rock and roll boomjától –, hanem nagyrészt rendszerellenes, antikapitalista vonásokat is hordozott. A legkézzelfoghatóbban és a leglátványosabban viszont mégis csak az olyan külsőségekben nyilvánult meg, mint az öltözködés, a hajviselet, a viselkedés, a különféle magatartási és beszédmódok.

Mindaz, ami a mai nemzedékek számára természetesnek számít, a hosszú hajtól kezdve a lezser öltözéken át a megváltozott szexuális attitűdökig és a kötetlen véleménynyilvánításig, ekkor, ezzel a generációval indult el.

BBC Saturday Club, 1963. december 17.
BBC Saturday Club, 1963. december 17.

Félreértés ne essék: nem a Beatles indította el, viszont e nemzedéket jelentős részben a Beatles-lemezek hangvételének mindaddig szokatlanul nyers őszintesége inspirálta. A szabad szexuális megnyilvánulásokkal kapcsolatban ugyanakkor a korszak vonatkozásában nem annyira a Beatles-t, hanem inkább (mások mellett) a Rolling Stones-t szokás emlegetni. Nem csak manapság: már akkor is. Amikor például a Beatles-szel indult „brit invázió” nyomán a Rolling Stones is megérkezett Amerikába, az ottani sajtóban elterjedt a mondás, miszerint

the Beatles want to hold your hand, but the Rolling Stones want to burn down your town.

Ezzel egy időben az angol újságok azt a kérdést tették föl a tinédzsereknek, hogy engednék-e, hogy a húguk egy Stone-nal járjon.

Kétségtelen, hogy az I Can’t Get No Satisfaction a szexuális forradalom egyik himnusza. (A magyar rádióújság még a nyolcvanas években is úgy merte csak lefordítani a dal címét, hogy „Nem kaphatok elégtételt”.) Azt viszont talán kevesen tudják, hogy a nagy vetélytársként emlegetett, valójában a Beatles regnálása idején és még azután is frusztrációval küszködő Rolling Stones voltaképpen imázst cserélt a gombafejűekkel.

Keith Richards és Biran Jones
Keith Richards és Biran Jones

A Stones tagjai eredetileg kellemes modorú londoni főiskolások voltak, kellő számú gyerekszobával a háttérben, és egyik fő gondjukat az jelentette, hogy a blézerhez a megfelelő cipőt húzzák. Menedzserük, Andrew Loog Oldham azonban annak ellenére sem akart egy második Beatlest kreálni, hogy a Rolling Stones első nagy sikere (I Wanna Be Your Man) éppenséggel egy Lennon–McCartney-szerzemény volt, amelyet a két fiú egyenest a Stones számára írt.

Bár Brian Epstein, a Beatles menedzsere felől megvolt a szándék, hogy a Rolling Stonest bevonja abba a csapatba, amely mára elfeledett együttesekből és formációkból állt, akik Lennon–McCartney-szerzeményekkel ideiglenesen fölbukkantak a slágerlistákon, majd pár lemez után már senki nem beszélt róluk, Oldham egy évvel a Beatles színre lépése után pontosan fordítva cselekedett, mint ahogy Epstein tette, amikor kezelésbe vette eredeti megjelenésük szerint bőrszerkóba öltözött, kócos fiait.

Epstein azért fésülte meg a Beatlest, mert tudta, hogy a lemezeket nem a rajongó kölkök, hanem a szüleik fogják a srácok számára megvásárolni. Fontos volt a szalonképesség – hasonló okok miatt tartotta vissza Lennonékat például attól is, hogy politikai ügyekről, mondjuk a vietnámi háborúról beszéljenek, bármennyire is faggatják őket az újságírók. Egy évvel a Beatles berobbanása után viszont Oldhamnek már mindennek az ellenkezőjét kellett meglépnie ahhoz, hogy a Stonest befutassa – elvégre a Beatles által képviselt szerep már foglalt volt. Úgyhogy Oldham leparancsolta Mick Jaggerékről az öltönyt, bőrkabátot adott rájuk, összeborzolta a hajukat, és arra biztatta őket, hogy viselkedjenek minél botrányosabban. A Rolling Stones mind a mai napig őrzi akkor fölvett arculatát, a Beatles pedig csak Epstein tragikus halála után, a hatvanas évtized második felében lépett ki a menedzsment által ráhúzott skatulyából és tért vissza lázadó énjéhez.

De kanyarodjunk vissza a szexuális forradalomhoz.

Ha már a menedzsment tiltotta a nyílt szókimondást, a bújtatott beszéd még megmaradt. A Beatles első nagylemezét egy nap leforgása alatt vették föl, egyetlen nekifutásra, ami frissességében és dinamikájában egyaránt visszaköszön. A kezdődalban, az I Saw Her Standing There-ben a McCartney által írott szövegben („Tizenhét éves volt / És nem egy szépségkirálynő”) a második sort Lennon a két-, vagy nagyon is egyértelmű „Tudod, mire gondolok”-ra cserélte föl. A címadó Please Please Me-vel kapcsolatban már megírtuk, hogy egyesek szerint az orális szexre utal. Nos, ha nem is direkt formában (vagyis a „to please” igének nincs olyan jelentése, hogy „leszopni”), de kétségtelen, hogy a dalszöveg így is értelmezhető. („Múlt éjjel azt mondtam a csajomnak / Tudom, hogy te még nem próbáltad / De most gyerünk / Járj a kedvemben úgy, ahogy én teszem neked”)

Az 1965-ben megjelent Rubber Soul nagylemez Girl című számában Lennon esdeklő éneke mögött Harrison és McCartney negédes hangon azt vokálozza: „tit tit tit tit”. (Értsd: „csöcs”.) Ugyanezen az albumon a gyakran félreértelmezett, lágy tónusokkal operáló Norwegian Wood valóján egy bújtatottan agresszív felvétel. A „Norwegian Wood” egy olcsó lambériafajta volt, a dal pedig azokon a szinglilányokon gúnyolódik, akiknek csak ilyenre tellett. Ráadásul, miután kizavarják az alkalmi szeretőt a fürdőkádba aludni (egyes források szerint Lennon egy megtörtént házasságtörését meséli el), az bosszúból fölgyújtja a lakást lambériástul, mindenestül.

Az ezzel egy időben, kislemezen kiadott Day Tripper című, egyébként listavezető sláger születésének körülményeiről McCartney később azt mesélte, hogy „she’s a big teaser” sor helyett eredetileg „she’s a prick teaser” szerepelt, de azt még azelőtt átírták, mielőtt a menedzsment megcenzúrázta volna. Hogy azért valamit mégis csak meg lehetett már akkor is sejteni a szexuális töltetből, bizonyítja, hogy egy amerikai sajtótájékoztatón egy újságíró egyenest azt a kérdést szegezte a zenekarnak, hogy a Day Tripper tényleg egy prostituáltról szól-e. Lennon válasza:

„Minden dalunk kurvákról szól”.
Újabb kérdés:
„És az Eleanor Rigby?”
Válasz: „Az meg egy buziról”.

Az I Am The Walrus-t már Epstein halála után rögzítették. Amikor Lennon azt énekli a dalban, hogy „rossz fiú voltál, te lány, letoltad a bugyidat”, föltehetően minden szülő fejében megfordult a kérdés, jó ötlet volt-e Beatles-lemezt venni a gyereknek karácsonyra.

Az 1968-as Fehér Albumon fölcsendülő Happiness Is A Warm Gun már nem csupán a címében sugall erotikus felhangokat: Lennon kijelentésére („érzem ujjamat a ravaszodon”) válaszul McCartney és Harrison mielőbbi lövésre biztat („Bang! Bang! Shoot! Shoot!”). Ugyanezen a lemezen a Sexy Sadie eredetileg a Maharishi címet viselte, ám a jogi következményektől tartva ezt megváltoztatták. Így se nehéz rájönni, hogy a dal az indiai csodagururól szól, aki két meditáció között szexre invitálta a megvilágosodni vágyó lányokat.

beatles-india

Még mindig a Fehér Album: a Why Don’t We Do It In The Road? című dalt se kell különösebben magyarázni, a szöveg pusztán annak ismétléséből áll, hogy „Miért nem csináljuk az utcán? Senki nem fog megbámulni”. Ami persze nem teljesen igaz. McCartney például a Beatles indiai megvilágosodó kiruccanása során, 1968 elején megbámulta az utcán párzó majmokat. Az akkor látottak szolgáltak ihlető forrásul ehhez a sem zeneileg, sem lírájában nem különösebben izgalmas számhoz.

És hogy a hang mellett a képeket se feledjük: állítólag a tinilányok azért is nézték meg gyakran a Help! című játékfilmet, mert abban McCartney meztelenül látható. Igaz, hogy csak pár kocka erejéig, ráadásul miniatürizálva.

help

Mint ahogy a Fehér Albumhoz mellékelt poszteren is nyakig merül a habokban. De mégis csak oda lehet képzelni valamit:

white-album-mccartney

Lennon ennél kendőzetlenebbül viselkedett. Még javában létezett a Beatles, amikor első, Yoko Onóval közös szólólemeze, a Two Virgins (egy avantgárdnak csúfolt, jobbára hallgathatatlan, nyögésekből, hörgésekből és sóhajokból álló, produkció) megjelent. A borítón mindketten megmutatták, mekkora az akkora.

two-virgins-album

(Szexuális forradalom ide vagy oda, a kiadványt sokáig barna csomagolópapírban hozták forgalomba.)

Ha tetszett, add tovább másoknak is (gombok a cikk alatt vagy balra fent)! Köszönjük. 🙂

Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

Szex és Beatles” bejegyzéshez egy hozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s