Mert én úgy élek, mintha az egész életemet eddig csak álmodtam volna.
Reggel is, ahogy nem lehet már nem felébrednem, de még fekszem az ágyon, és nézem a gödrös plafont, a fehér falakat, és számolom az árnyékokat, hogy aztán fölkeljek, és az utcai ablakon át bámuljak ki a Pannóniára, ahol a fény csillogó mázzal ken össze mindent, a hentesbolt kirakatát és a rácsokat a földszinten, a pöfögő, füstölő autókat és a zöldséges vízzel permetezett ládáit, a hálóval borított almákat és a hervadt zöldségeket, aztán meg átmegyek a gang felé, hogy a konyhából ott is kinézzek, le az udvar kútjába, ahol még szinte mozdulatlan a sötét, csak a szemközti ablakok tükrei mögül szitál valami zene, induló, amiből tompán, akárha szőnyeget porolnának, puffog a dob.
Nézem, nézem ezt a sötétséget, az összesűrűsödő foltokat, mintha víz gyűlne a kövek fölé.
Nézem, miközben tudom, hogy az élet, ami bennem van, az már nem én vagyok.
És ahogy hallom, hogy a Pannónián eldübörög a busz, összecsörrennek a poharak a konyhai kredencben, mintha a dobütésekre moccannának, és az udvari árnyékokkal a túloldali fénytől káprázik a szemem, igen, így van bennem együtt minden, amit éltem, minden, minden, ami eddig volt, s az, ami csak most történik velem.
Ó, és ahogy közben odakint, az utcán egymásba nőnek a tülkölések, a búgások és zörömbölések, és már nem csak a zaj, de a langyosodó levegő is besodródik a kapualj felől az udvarra, hogy lassan söpörje körbe a sárga keramitkockákat, egyre följebb tekeredve az ablakok előtt, bennem, igen, bennem is éppen így kavarodnak egymásba az emlékek, foszladozott hálóból alácsorgó árnyékok, így, így, így, ahányszor csak látom a Beát, látom őt a meggypiros dzsekijében, látom, nyílik az ajtó, mindig sokáig matat a kulcsokkal, a tolókocsival jön végig a gangon, ki a liftig, le az udvarra, de onnan felnéz a konyhaablakomra, tudja, ott vagyok, hát megáll, és a villámhárító rozsdás drótjába kapaszkodva felhúzza magát, feláll, lassan a kocsi mögé kerül, és mire kiér a Pannóniára, már én is az utcánál figyelem, ahogy döcög, kihúzza magát, egyenes háttal tolja azt a kerekes széket.
Mintha nem is ő ülne vissza a sarkon túl, ott, ahol a patikánál elfordul az út.
Micsoda reggel! Éppen, mint a többi.
Kitárom az ablakot, hogy fényhasáb vágtasson végig a túloldali házsoron, ragyogó kis fényrakéta, ami olyan, mint a tűzijáték, az én egyszemélyes ünnepem, az én mindennapi augusztushuszadikám, de legalábbis, ami abból nekem megmaradt.
Ünnep.
Durranásokkal és puffanásokkal, szikrákkal és tűzcsóvákkal, diadalmasan, éppen úgy, mint a Duna-parton volt. Volt, volt, volt.
Körömcipőben és húzott szoknyában a tömegben, lábujjhegyen.
Lélegzetvisszafojtva lesni a Gellérthegy felé, miközben tudtam, egyre jobban tudtam, hogy ott áll mögöttem valaki, s mintha csak a tömeg szorítaná, mindinkább hozzám simul. De mégis, egészen a Körútig meg sem mert szólítani. Lassan sétáltam, hallgattam, kipp, kopp, kippi, kopp, hogyan kopognak mögöttem a spiccvasak, ó, de szép, néztem a kirakatokban a fehér blúzomat.
Czabánferi, rögtön így mondta a nevét, miközben mosolygott.
Ezek a rakéták, ugye látta, igazán, mint a csillagok! Kisasszony, micsoda szépség! Mondja, mondja kisasszony, magát nem ejti bámulatba, hogy ennyi szépséget lát, és a szíve meg csak ver tovább?
A szívem?, hajtottam le a fejem. Hogy a szívem csak ver tovább?
És én láttam, hogy a tarkóján egészen felnyírt a haj, mint egy kisfiúé, elöl mégis a homlokába lóg, és a szája fölött, mintha póklábacskák sorakoznának, keskenyre vágott a bajusz.
Meggylevet ittunk üvegből a Nyugatinál, hallgattam, miket beszél.
Kisasszony, szokott maga sírni?, hajolt közel hozzám. Tudja-e, azt mondják, hogy Isten számolja a nők könnyeit?
Isten?, ráztam meg a fejem. Miféle Isten volna az, aki számol?
Nekünk való, kisasszony, nekünk való.
Néztem a szeme kékségét, a bogár körül kicsi sárga nyilak, a nyakáról kölnifelhő szállt le rám.
Fehér atlétatrikó, hanyatt feküdt az ágyon, úgy cigarettázott.
Sötétkék öltöny, fekete zokni, fekete cipő, szürke nyakkendő.
Kis meggypiros notesz, ceruzával valami nevek, számok és szavak, a zakó belső zsebében, éppen a szíve fölött.
Figyelj te Czabánferi, mondtam neki, mutassak valamit? tudod-e, hogy itt állt régebben a kis vaskályhám, itt van még a kéményajtó is, látod? Mert ebben a házban kéményjáratok hálóznak a falak mögött, s ha ide leülsz, egyszerre szavakat és kiáltásokat hallhatsz, de mindent ám, ami körülötted, a falakon túl történik, alul is, fölül is, az egész házban. tudod, tudod, te Czabánferi, néha már arra gondolok, mintha nem is tűntek volna el, bizony, mintha itt lapulna a sok lakó a tapéta alatt, hogy onnan beszéljenek ki váratlanul.
Nevettem rá, és ahogy előrehajolt, hogy ő is hallgatózzon, megsimogattam a tarkóját, ott, ahol mint a fekete borosta, szinte szúrtak a rövidre vágott hajszálak.
Ősszel kivitt még a Megyeri útra is, futballmeccsre. Persze nem a Dózsához, hátrébb, az egyik edzőpályára. Azt mondta, régebben volt, de idejárt ő is, a főiskola csapatába, és láttam, igen, ismer itt mindenkit, mint ahogy neki is köszönnek már messziről. Felemelt kézzel integetnek, és nevetnek rá, vagy összekulcsolják a kezüket a fejük fölött, és úgy rázzák, mintha valami béketüntetésen állnának fent a tribünön, de ha meg egymáshoz érnek, rögtön halkan kezdenek, még a hangjukat sem hallom, az egyik mindig fogja a másik könyökét, és még a fejüket is összedugják, mint akik titkos dolgokról beszélnek, igen, mintha én ott sem lennék. Együtt mentünk és együtt is jöttünk el, de ott, mintha nem is ismernénk egymást. Én meg ültem a padon, a hajam és a szoknyám fújta a szél, hátradőltem, hogy süthesse az arcomat a nap. Süsse csak, süsse csak, és a pálya mellől és a fűből frissen kihordott trágya szaga párállt, és az öltözőtől meg, attól a hosszúkás, földszintes háztól, aminek a hátsó felében a pályagondnok kolbászfüstölőt tartott, és egész idő alatt hordta csak befelé a salakról, abból a hatalmas nagy, összegabalyodott halom fából a tuskókat és ágakat, a két kéményből a húsfüstölés csípős füstje tekeredett a pálya fölé, hogy aztán onnan a magasból, a trágya szagával összekavarodva a fénnyel együtt zuhanjon vissza rám, süss fel Nap, süss fel Nap, megfagynak a kertek alatt a kislibák, csíp a füst.
Csakhogy én olyan voltam, hogy tudtam hallgatni, tudtam, talán jobban, mint bárki más.
Még később sem, amikor már annyian mondták, hogy a szemközti Beához is feljár, még akkor sem kérdeztem tőle semmit. Hallgattam, ahogy a Wartburgja megáll a kapu előtt, ismertem jól a motor pöfögését, a csapódást, és aztán vártam, melyik lépcsőn dobognak a léptei, nálam, itt elöl, vagy a másikon, a hátsón. Nem nyitottam ki az ajtót, de a konyhaablakba álltam, lásson ő is, ha akar, lásson, többet jelent a szavaknál.
Most is: milyen erős már ez a májusi napsütés!
Nézem a sárga keramitkockák rácsát, és szinte érzem is, ahogy az udvarra, a ház ölére, akár egy nemtörődöm, lomha test, ráfekszik a meleg, süss rám, nap, süss rám, nap, és eszembe jut az tavasz, amikor kirándulni mentünk, a földútig az autóval, onnan gyalog, végig a szántás szélén, be a ritkás erdőbe.
Még a bokrok előtt eldobta a cigarettát, ide, ide ez nem kell, ugye?
Kék füst folyt ki a szájából, ahogy nevetett.
Ezt szeretem a legjobban, mutatott körbe, a zöld füvet, és rajta a fényt és az árnyékfoltokat. Aztán megállt, fülelni kezdett, az ujját a szája elé téve mutatta, csend legyen, maradjak csendben.
És akkor már én is hallottam a nyávogást és miákolást, közelről, de mintha valami üregből, vagy éppen párnák mögül jött volna a hang. Az egyik fa alsó ágára akasztva lógott a zsák, koszosfehér vászon.
Nézd csak, nézd, nyitotta szét, és kényszerített, hogy egészen közel hajoljak.
Vak macskakölykök, szürkésfekete kicsi cirmosok, hat vagy hét, megszámolni sem lehetett, mert már egymást marták az éhségtől és fájdalomtól, ahogy a saját testük súlyával préselődtek össze, miközben egyre csak ki akarták kaparni magukat abból a burokból.
Ilyenek ezek, nézett rám Czabánferi. Ilyenek ezek mind, kiakasztják ide ezeket az ártatlanokat, ezeket az állatokat, akik semmiről, de semmiről nem tehetnek, és aztán elmennek. Mintha nem is ők tennék, elmennek, és elfelejtik. Hagyják, hogy lassan pusztuljanak el, pedig ölni, igen ölni is tudni kell, mondta, és visszaindult a Wartburg felé. Mindjárt jövök, szólt hátra, várj meg itt!
Álltam csak, mert ahogy hallgatni sem bírtam azt a nyivákolást, de elmenni sem tudtam akár egy lépést, vártam hát, míg ő húzott a nyakamat fogva hátrébb. Pisztollyal a kezében állt meg mellettem, kinyújtott karral, sokáig célzott, és aztán gyorsan, egymás után ötször, vagy hatszor lőtt. Hallottam, ahogy mellettem csattannak azok a lövések, de előttem, a fa ágán rándul meg újra és újra az a kupac, az a koszosfehér vászonzsák, hogy végre elcsendesedjen, és mint a sűrű, szirupos meggylé, barnássötét folyadék nedvesítse át.
Honnan, honnan van neked pisztolyod?, kérdeztem végül, lassan félrehajtva a fejem. Néztem, ahogy felém fordul, nem szól, csak mosolyog, a szája fölött finoman meg-megrándulnak azok a vékonyka póklábak.
Nem is akartam igazán, hogy válaszoljon.
Dél van, dél, bimm-bamm, brummog az idő, a Lehel felől ideér a harangozás, dél, ilyenkor fordul át a nap a ház felett.
A Pannónián egyre több az árnyék, és ide ahol ülök, ide a konyhába ömlik be a fény. Lehunyom a szemem, persze nem alszom, csak valahogy egyre messzebb lesz minden, mint a vörösfekete foltok a szemhéjam mögött, míg végül néha hallom, igen, megint egészen tisztán hallom, ahogy bent, a szobában beszélgetnek. Egy férfi és egy nő, kevés szóval, inkább csak néha-néha mondanak valamit, mint akik már olyannyira ismernék egymást, hogy még a szavak is fölöslegesek, hallgatom őket, még ha nem is értem, hallgatom csak, mert tudom, ha felállok, és a szobába megyek, újra nem találok már ott senkit, eltűnnek előlem, mintha sohasem is lettek volna.
Akkor már mindig bejárt az autójával az udvarra, egészen a hátsó lépcső előtt állt meg, hogy rögtön fölmehessen.
Sok a dolgom, valami ilyesmit mondott utoljára.
Hallgattam, ahogy a fürdőszobában matat, a tükör előtt, a tükör!, hiszen azt is ő szerelte fel, aztán, alighogy befejezte, fáradtan elaludt, a kis fekete komódon nyitva feküdt a meggypiros notesze, Czabán F. főhdgy, ez volt a belső lap bal sarkába írva, gömbölyű tintabetűkkel.
Czabánferi, mondtam magamnak halkan. Czabánferi, fel-le kapcsolgattam az előszobai villanyt, és aztán a konyhaablakból néztem végig, ahogy az udvarról a hátsó lépcsőn a másodikig felér, nem kellett csengetnie, a Bea rögtön ajtót nyitott.
Volt már egy szürke öltönye is, világoskék nejloning, vörös nyakkendőt hordott hozzá. Reggelente ő jött ki elsőnek, krákogva le a lépcsőn, túráztatta a motort, mielőtt a pincelejáró mögötti sarokból kitolatott.
Esténként, ha otthon maradnak, zenét hallgatnak egészen sokáig, mondta a házmester, de csak sötétben, a lámpa nélkül, lemezeket egymás után, vagy a rádiót, órákig is.
De én nem kérdeztem semmit, semmit, mintha nem is hallanám.
Öntözni kellene rendesen azokat a muskátlikat, mutattam a téglával körberakott ágyásokra. Egészen elszáradnak itt az udvaron.
Ott van a csap, meg a slaug, rántotta meg a vállát kelletlenül, maga is adhat nekik vizet, ha akar.
Adok is, adok, ha akarok.
Nyitotta éppen a Wartburg ajtaját, reggel, korán, amikor a korláton kihajolva lekiáltott utána a Bea, a papírokat, a jelentéseket viszed?, de egészen hangosan, tudtam, csak azért, hogy én ne tudjam nem hallani, ő már, ha akar, erről is beszél.
Akkor délután, még meleg volt, és az udvarra zubogott a fény, a mutatóujjammal befogtam egy kicsit a slaug torkát, szinte permetezve engedjem a muskátlikra a vizet, néztem a párát, mintha apró felhők volnának, s ha följebb szálltak, szivárvánnyá bomlott rajtuk a csillogás, az ujjatlan kék ingem volt rajtam, szandál és húzott szoknya, elképzeltem, milyen jó volna most megfürödni, csak így, itt, a sárga keramitkockákon állva, elképzeltem, ahogy az átlangyosodott vízcseppek visszazuhognak rám, és a kék vászon a mellemre, a szoknya a combomra tapad, a hajam pedig egészen sötét lesz, és a fejemhez simul, akár egy szorosra kötött kendő, egy fényes sisak.
Tartottam a hűvös gumicsövet, amikor meghallottam a motor pöfögését a kapu felől.
A Wartburg, ismertem meg rögtön, és figyeltem az ajtócsapódást.
A Czabánferi nyitja a kapuszárnyat, de már csak ahogy indulna vissza, csak akkor néz fel, egyenesen rám. Megáll, mert nem csupán engem lát, nem csak azt, ahogy a slauggal a muskátlikat öntözöm, de tudja ő is, hogyan csillognak a párában a szivárványszínek, mert ebben a napsütésben minden egyes vízcsepp olyan, mintha szerterobbanva aláhulló tűzijáték-rakéta volna, és láttam, tudja ő is, hogyan tapadna a bőrömre jobban és jobban az átnedvesedett ruha, megállt hát, és bámult a kapuátjáró árnyékából a fénybe, miközben zakatolt mögötte az autó motorja, mint valami csikorgó, hatalmas óraszerkezet, ami hirtelen nem tudja tovább forgatni a rossz időt jósoló, fából faragott bábut, a mereven álló, nyírott bajuszkás férfialakot. Így néztük egymást, a Czabánferi és én, míg végül a domború szélvédő üveg mögött kiabálni kezdett az a nő, kiabálni kezdett a Bea, és megnyomta a Wartburg dudáját is, ha netán a hangját elnyomná a motor zaja, hosszan tülkölt, a másik kezével pedig sürgetően integetett, és nem is hiába, mert a Czabánferi, mint aki parancsot teljesít, felemelte a kezét és visszaintett, és már indult, beült a kormány mögé, felpörgette a motort és behajtott az udvarra. Mereven előre szegezte a tekintetét, ahogy lépésben elgurultak mellettem, egészen a hátsó sarokig, a pincelejáró mögé, ahová úgy szokott beállni, hogy csak az autó egyik oldalán lehetett kinyitni az ajtót, a kormány felől, és a Beának is mindig arra kellett keresztülmásznia.
Néztem a Czabánferi arcát, de akármennyire is nem akartam, közben mindegyre a Bea diadalmas mosolyát láttam, a győztesét, akinek elég, ha dudál és integet, és miközben szorítottam a fekete gumicsövet, láttam azt is, hogyan csillog a napfény a Wartburg domború tetején, a motorháztetőn és a csomagtartó fedelén, és láttam, hogyan változnak meggyszínűvé a piros muskátlik a világoskék autó oldalán tükröződve.
Közelebb mentem hát, egészen közel, s mire Czabánferi egy utolsót taposva a gázpedálon elfordította az indítókulcsot és leállította a motort, kétütemű, ugyebár, én már ott álltam mellette, és az egész testem súlyával a Wartburg ajtajának dőltem, hogy se kinyitni, se elmozdítani ne lehessen, a slaugot pedig benyújtottam a lehúzott ablak fölött, be a Czabánferi szürke öltönye, a világoskék inge, a vörös nyakkendője fölé, a Bea fehér blúzára, a sovány karjaihoz, miközben még mindig ott tartottam a mutatóujjam a hideg gumicső torkán, hogy a víz, mintha csak egy apró szökőkútból törne fel, spriccelve és párállva terüljön szét odabenn, feketére színezze a Wartburg üléseit, lassan legördülő, szivárványos karikákat szórjon az ablakokra, és tükrös tócsába gyűljön a gumipadlón, egyre növekedve a Czabánferi fekete félcipője, a Bea fehér szandálja körül, a testükre tapadjon a ruha, éppen úgy, ahogyan azt én képzeltem még a napsütésbe bámulva.
Kertek alatt a kicsi libák.
És amikor eltűnik már előlem a Pannónián a Bea meggypiros dzsekije, az egyenes válla, az ezüstmákos haja, az utcán, a járda fölött csak a kékes füst lebeg, hát visszajövök ide, az árnyékba.
Mindig a tükör elé állok először, nézem magam, nézem az arcomat, a hajamat, keresem benne az ősz szálakat. Van úgy, hogy leveszem még az ingem is, és arra gondolok, miért van, hogy ez a test, a testem nem akar tudomást venni arról, hogy itt belül én még ugyanaz vagyok. Bámulok a tükörbe, de nap mint nap egy ismeretlen vénasszony néz vissza rám.
Ráncos az arca, a szeme fakó.
Megfésülködöm, a tenyerembe gyűjthetem a kihullott hajszálakat.
Persze, tudom, akkor mindenki azt hitte, én a temetésre már el sem megyek, félek, vagy a szégyen. Hihettek felőlem bármit is.
A Bea még gipszben feküdt, újsághír lett belőlük, Lepsénynél, mint a viccben, a gömbölyű orrú Wartburgot meg egyenesen az ócskavas-telepre vitték, én álltam csak ott a gödör, a földhányás mellett. Fekete harisnyát, fekete szoknyát, fekete blúzt vettem fel, egészen, mint egy igazi özvegy, és az is voltam, a második sorban ugyan, a sok idegen mögött, de huszonöt rózsából csináltattam a koszorút, mélyvörös, meggyszín bimbókból, fenyőágakkal, hogy virítson még napok múltán is. Ömlött a fény és sütött a nap, hallgattam a hangszórókból recsegő zenét, a lassú, nyekergő fúvósokat, és a trüszkölő cintányért. Sötétkék öltönyös férfi állt a mikrofon mögött, hogy beszédet mondjon, amikor átmenet nélkül esni kezdett az eső, apró cseppekben hullott, de olyan sűrűn, mintha valami hatalmas slaugból permetezne, és közben csak sütött tovább a nap, és nem mozdult semmiféle felhő, és mégis, a föld egy pillanat alatt nyálkás, csúszós lett. Ilyen lehetett az aszfalt is ott Lepsénynél, gondoltam, és felfelé tartottam az arcomat, had mossa a víz, folyjon végig az arcomon, mit számít a festék, mintha sírnék.
Igen, hallgatni mindig tudtam, de sírni soha.
Behunyom a szemem, persze nem alszom, csak valahogy egyre messzebb lesz minden, felcserélődne az idő, de bennem, itt belül mozdulatlan marad.
Vörösfekete foltok a szemhéjam mögött.
Süt benne a nap.
És hallom, egészen tisztán hallom, ahogy bent, a szobában beszélgetnek, egy férfi és egy nő, kevés szóval, inkább csak néha-néha mondanak valamit, mint akik már olyannyira ismerik egymást, hogy még a szavak is fölöslegesek. Elharapják a mondatokat, vagy talán nincs is értelme annak, amit mondanak, elég az, hogy együtt vannak ketten, a hangjuk, a testük, elválaszthatatlanul.
És amikor estefelé a kémények és a tűzfalak között megint idesüt a nap, ferdén, hogy szinte csak horzsolja a Pannónia házait, és vörös a fénye, mintha sűrű, ragadós meggyszirup ömlene végig a fekete ablakok körül, én megint kikönyökölök az utca felé, nézem a kirakatokat, ahol már égnek a villanyok, a lámpákat, ahogy felélednek körülöttük a bogarak, a szúnyogok, mintha eleven fátylak lengedeznének a fények körül, és nézem az autókat, a tizenötös buszt, ahogy kiönti magából és beszippantja az embereket, igen, legfőképpen az embereket nézem, sietnek, egymásba karolnak, össze-összeütköznek, kerülgetik egymást, milyen sokan vannak!, jut mindig az eszembe, de csak úgy, mintha már ezt nem is én gondolnám, én, aki úgy élek, mintha az egész életemet eddig csak álmodtam volna, zakatolnak a napok, mint egy wartburgmotor, zakatolnak, kétütemű, ugyebár, és tudom, hogy az élet, ami bennem van, az már nem, az már nem, az már nem én vagyok.
Kötetben: Hentesek kézikönyve, Palatinus, 1999
GITTEGYLET 