Semmi sem menthette már meg: a harmadik szélütés érte. Éjszakáról éjszakára a ház előtt kódorogtam (szünidő volt), és az ablak világos négyszögét lestem, és éjszakáról éjszakára ugyanolyan volt a világítás: egyenletes és erőtlen. Ha már meghalt volna, gondoltam, látnám a sötét redőnyön átszűrődő gyertyafényeket, mert annyit már tudtam, hogy a holttest fejéhez két gyertyát szoktak állítani. Gyakran hallottam tőle ilyesmit: – Nem sokáig leszek vendég ezen a világon -, de szavait akkor nem vettem komolyra. Ma már tudom, hogy igazat mondott. Éjjelente, amint felnéztem az ablakra, ezt a szót ismételgettem suttogva: paralízis. Különös hangzású szó, akár a gnómon Euklidészben vagy a simónia a katekizmusban. Most pedig éppenséggel valami gonosz és bűnös lény nevét jelentette. Félelemmel töltött el, mégis vágytam rá, hogy a közelébe férkőzzem, és szemügyre vegyem halálos munkáját.
Cotter apó a tűz mellett ült, és fújta a füstöt, mikor lejöttem a vacsorához. És míg nagynéném a zabkását merte a tányéromba, ő, mintha előbbi gondolatait fűzné tovább, így beszélt:
– Nem, hát azért nem mondanám, hogy éppenséggel… de mégis: volt valami furcsa benne… valami hátborzongatóan furcsa… Véleményem szerint…
Hatalmas füstfelhőt fújt ki pipájából, kétségkívül azért, hogy közben megfogalmazza véleményét. Fárasztó vén bolond! Mikor megismerkedtünk vele, még nagyon szórakoztatónak tartottam, hogy szeszgőzökről meg hűtőcsövekről beszél; de aztán hamar meguntam szeszfőzdékről szóló végtelen történeteit.
– Én, kérem alássan, másképp látom – folytatta. – Azt hiszem, egyike volt a… különleges eseteknek… De hát nehéz erről beszélni…
Újabb füstfelhők jöttek a pipából, anélkül, hogy részletesebben kifejtette volna, hogy látja. Nagybátyám, látva bámész mozdulatlanságomat, így szólt hozzám:
– Nos, öreg barátod itt hagyott. Szomorú, mi?
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Flynn atya.
– Meghalt?
– Éppen most mondta Mr. Cotter. Arra járt.
Tudtam, hogy most figyelnek, s ezért nyugodtan ettem tovább, mintha a hír egyáltalán nem érdekelne. Nagybátyám Cotter apóhoz fordult.
– A kölyök igen jó barátságban volt vele. Tudja, sokat tanult az öregtől; azt mondják, még a végén is nagyon látni akarta.
– Isten legyen irgalmas lelkének – mondta nagynéném ájtatosan.
Cotter apó egy darabig rajtam pihentette a szemét. Éreztem, hogy apró, mozgékony madárszeme valamit fürkész bennem, de azért sem szereztem meg neki azt az örömet, hogy tányéromról föltekintsek. Visszatért pipájához, és végül nagyot köpött a rostélyra.
– Nem örülnék, ha az én gyerekeim nagyon összemelegednének egy ilyen emberrel.
– Hogy érti ezt, Cotter úr? – kérdezte nagynéném.
– Úgy értem – mondta Cotter apó -, hogy ez nem tesz jót a gyereknek. Az én elvem az: fiatal gyerkőc rohangáljon és játsszon hasonló korú fiatal gyerkőcökkel, ne pedig… Igazam van, Jack?
– Nekem is ez az elképzelésem – bólogatott a nagybátyám. – Tanulja meg, hogy az élet küzdelem! Mindig ezt hajtom ennek a rózsakeresztesnek: verekedj! Kérem, amikor én siheder voltam, minden áldott reggel hideg vízben fürödtem, télen-nyáron. Meg is látszik rajtam, még a mai napig is! A művelődés nagyon szép, nagyon komoly dolog… Talán egy falatot Mr. Cotternek abból az ürücombból – szólt oda nagynénémnek.
– Nem, köszönöm, nem kérek – mondta Cotter apó.
Nagynéném levette a tálat az ételszekrényről, és az asztalra tette.
– De miért gondolja, hogy nem tesz jót a gyereknek, Mr. Cotter? – kérdezte.
– Nem tesz jót – hangzott a válasz -, mert a gyermekagy nagyon fogékony. Ha a gyermekek olyasmit látnak… tudja… feltétlenül hatással van…
Teletömtem a számat zabkásával, mert attól féltem, kitör belőlem a düh. Unalmas, vén, vörös orrú hülye!
Nagyon későn aludtam el. Habár dühös voltam Cotter apóra, amiért gyereknek címzett, mégis törtem a fejem, hogy befejezetlen mondataiból némi értelmet hámozzak ki. Szobám sötétjében megjelent előttem a paralítikus ember elkínzott, szürke arca. Fejemre húztam a takarót, és karácsonyra próbáltam gondolni. De a szürke arc újra megjelent. Mormogott valamit; s én megértettem, hogy vallani akar. Úgy éreztem, a lelkem borzongva süllyed alá egy kellemes és bűnös világba; és ott újra megtaláltam az arcot: rám várt. Mormogó hangján gyónni kezdett, és én csodálkoztam, miért mosolyog folyton, és ajka miért oly nedves a nyáltól. De aztán eszembe jutott, hogy paralízisben halt meg, s éreztem, én is gyengén mosolygok, jeléül annak, hogy feloldozom a simónia bűne alól.
Másnap reggeli után elindultam, hogy megnézzem a kicsi házat a Great Britain utcában. Az igénytelen kis üzlet felett most is kint lógott a jellegtelen felírás: Szövetbolt. A szövetboltban főként gyerekcipőt és esernyőt árultak, és hétköznapokon az ablakra függesztett táblácska ezt hirdette: Esernyők javítása vállaltatik. Most fatáblák fedték az ablakot, a feliratot is eltakarták. Az ajtókoppantóra valaki művirágcsokrot erősített, fekete gyászszalaggal átkötve. Két szegényesen öltözött asszony és egy kis sürgönypostás ácsorgott előtte, és betűzték a szalagra gombostűzött kártya szövegét. Én is odamentem. Ez állt rajta:
1895. július 1.
James Flynn Tisztelendő Úr
(korábban a Meath utcai Szent Katalin-templom plébánosa),
élt hatvanöt évet.
NYUGODJÉK BÉKÉBEN!
Ezek a szavak végre elhitették velem, hogy meghalt. Felkavart ez a hír. Ha nem halt volna meg, most bemehetnék az üzlet mögötti sötét kis szobába, és megint ott találnám, mint rendesen, a tűz mellett üldögélve karosszékében, szinte beléfúlva nagykabátjába. Talán nagynéném egy csomag finom tubákot küldött volna, s ez az ajándék felserkentené őt bamba szendergéséből. Mindig én öntöttem a csomag tartalmát a fekete burnótos szelencébe, mert az ő keze túlságosan reszketett, és a tubák felét a padlóra szórta volna. Amikor nagy, reszkető kezét az orrához emelte, apró porfelhők röppentek szét ujjai közül, le a kabátjára. Valószínűleg az állandó tubák-zuhatagok alatt zöldült meg végleg ódon papi köntöse, hogy örökösen piszkos, vörös zsebkendőjével is hiába próbálgatta a hulló dohányport lesöpörni.
Szerettem volna bemenni és megnézni őt, de nem volt bátorságom kopogtatni. Lassan végigsétáltam hát az utca napsütötte oldalán, és elolvastam minden cirkalmas hirdetést a kirakatokban, ahány csak elém került. Furcsállottam, hogy nincs gyászhangulat sem bennem, sem a világban, sőt, bosszankodva fedeztem fel magamban a szabadságnak egy bizonyos érzését, mintha a halála valami alól felszabadított volna. Csodálkoztam ezen, mert, mint nagybátyám is megállapította előző este, nagyon sokat tanultam tőle. A Római Ír Kollégiumban végzett, és megtanított engem a helyes latin kiejtésre. Történeteket tudott a katakombákról, Bonaparte Napóleonról, megmagyarázta a különböző miseszertartások és miseruhák jelentőségét. Néha azzal szórakozott, hogy nehéz kérdéseket tett fel, hogy például mit kell az embernek tennie ilyen és ilyen körülmények közt, vagy hogy ez és ez a bűn halálos, esetleg bocsánatos véteknek tekintendő-e, vagy csupán tökéletlenségnek. Kérdései megmutatták, milyen szövevényesek és titokzatosak az egyház bizonyos intézményei, melyeket én azelőtt olyan egyszerűeknek gondoltam. Az oltáriszentség és a gyónási titok papi kötelezettségei nekem olyan súlyosaknak tűntek, hogy csodálkoznom kellett: honnan veszi hozzá a bátorságot az öreg? Az pedig már meg sem lepett, hogy – az ő szavai szerint – az egyházatyák majd olyan vaskos könyveket írtak össze, mint a Postahivatal Címtára, s hogy ezekben a sorok olyan sűrűn sorakoztak egymás alá, mint a lapokban a törvényszéki közlemények, megvilágosítva mindezeket a bonyolult kérdéseket. Ha ilyesmi jutott az eszembe, legtöbbször nem is tudtam felelni, vagy ha igen, csak nagyon bután és akadozva, ő pedig csupán mosolygott és bólintott kétszer-háromszor. Néha vizsgáztatott a katekizmusból, és megkövetelte, hogy soronként bevágjam, magoló mormogásomat pedig töprengő mosolyokkal és fejbólintásokkal kísérte, újra meg újra hatalmas tubák-csipeteket nyomva hol az egyik, hol a másik orrlyukába. Mikor mosolygott, előmeredtek nagy, megsárgult fogai, és nyelve az alsó ajkára csüngött. Ismeretségünk elején, míg nem szoktam hozzá, ez a mosoly mindig kényelmetlen érzéseket ébresztett bennem.
Ahogy baktattam a napfényben, eszembe jutottak Cotter apó szavai, és megpróbáltam felidézni, mi is történt azután az álomban. Emlékeztem, hogy hosszú bársonyfüggönyöket láttam és egy ódivatú függőlámpát. Valahol nagyon messze voltam, ezt világosan éreztem, különös szokások távoli országában – talán Perzsiában… De az álom végére nem emlékeztem.
Este nagynéném elvitt magával a gyászoló házba. A nap már lement, de a házak nyugatra néző ablaktábláin még ott villódzott egy nagy csapat felhő homokszín aranya. A hallban Nannie fogadott bennünket; és nagynéném, mint aki a hangos beszédet itt nem találja helyénvalónak, szótlanul kezet fogott vele. Az öreg hölgy kérdőn mutatott fölfelé, aztán nagynéném bólintására megindult a lépcsőn, és fölvonszolta magát előttünk; lehajtott feje alig ért feljebb a lépcsőkarfánál. Az első fordulónál megállt, és szemével bátorítóan intett a halottas szoba nyitott ajtaja felé. Nagynéném belépett, és az öreg hölgy, látva, hogy tétovázom, biztató kézmozdulattal intett ismét az ajtó felé.
Lábujjhegyen léptem be. A redőny töredezett résein át a szobát elöntötte a bágyadt aranyfény, amelyben a gyertyák nyúlánk, halvány lángokként magasodtak. Már a koporsóban volt. Nannie után mindketten letérdeltünk az ágy lábánál. Imádkozást színleltem, de nem tudtam összpontosítani gondolataimat, mert az öreg hölgy morgása zavart. Azt figyeltem, hátul milyen esetlenül kap fel a szoknyája, és posztómamusza milyen letaposott. Úgy láttam, mintha az öreg pap mosolyogna, amint ott fekszik a koporsóban.
De nem. Mikor felálltunk és az ágy fejéhez léptünk, láttam, hogy nem mosolyog. Ott feküdt, sokatmondón és ünnepélyesen, miseruhában, kezében lazán tartva egy kelyhet. Arca szinte kiáltott, szürke volt és erőteljes, orrlyukai fekete üregekként tátongtak, fehér pihével szegve. Nehéz illat ülte meg a szobát – a virágoké.
Keresztet vetettünk, és kifordultunk a szobából. Odalent a kis szobában Elizát pillantottuk meg, amint az ő tekintélyes karosszékében ült. Ösztönösen szokott székem felé tapogatóztam, a sarok felé, míg Nannie a tálalóhoz ment, és egy üveg sherryvel meg néhány borospohárral tért vissza. Az üvegeket az asztalra tette, és biztatott, kóstoljuk meg az italt. Aztán, nővére parancsára, a poharakba töltötte a sherryt, és végigkínált bennünket. Erőnek erejével belém akart tömni néhány puszedlit is, de szabadkoztam, mert tartottam tőle, hogy a rágással nagy zajt találok csapni. Visszautasításom láthatólag kiábrándította, csöndesen a díványhoz surrant, és leült a nővére háta mögött. Senki sem beszélt: mindnyájan az üres kandallót bámultuk.
Nagynéném megvárta, amíg Eliza felsóhajt. Akkor így szólt:
– Hát igen, elment tőlünk egy jobb világba. – Eliza megint sóhajtott, és megadóan hajtotta le fejét. Nagynéném kissé megpöckölte borospohara talpát, mielőtt kortyintott.
– És… hogy is mondjam… békésen…?
– Ó, nagyon békésen, asszonyom – mondta Eliza. – Észre sem vettük, mikor lehelte ki a lelkét. Gyönyörű halála volt, Istennek hála.
– És minden…?
– O’Rourke atya volt nála kedden, feladta az utolsó kenetet, előkészítette, meg miegyéb.
– Szóval már tudta?
– Teljesen belenyugodott.
– Teljesen nyugodtnak is látszik – mondta nagynéném.
– Ugyanezt mondta az asszony is, akit a lemosáshoz fogadtunk. Egészen olyan, mondta, mintha aludna, olyan nyugodt és békés. Senki sem hitte volna, hogy ilyen szép halott lesz belőle.
– Valóban – helyeselt nagynéném.
Még egy kicsit kortyintott poharából, aztán így szólt:
– Nos, Flynn kisasszony, mindenesetre önnek tiszta lehet a lelkiismerete, ön mindent megtett érte, ami egyáltalán lehetséges. Önök mindketten nagyon gyengédek voltak hozzá, meg kell mondanom.
Eliza lesimította a térdén ruháját.
– Ó, szegény James! – susogta. – Isten az tanúnk, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt, szegénységünkhöz képest – sosem látott szükséget mellettünk ezekben a nehéz időkben.
Nannie fejét a díványpárnára ejtette, s bóbiskolni látszott.
– Itt van ez a szegény Nannie – folytatta Eliza, rápillantva -, teljesen kimerült. Mindent mi csináltunk, az asszonyt elhívtuk, hogy lemossa, kiterítse… és azután a koporsó, meg elintézni a misét a kápolnában. Nem is tudom, mit csináltunk volna O’Rourke atya nélkül. Ő hozta az összes virágot és a két gyertyát a kápolnából, ő írta meg a közleményt a Freeman’s Generalnak, elintézte a temetési irományokat és szegény James biztosítását.
– Hát nem szép tőle? – mondta a nagynéném.
Eliza behunyta szemét, és fejét rázogatta.
– Ó, nincsenek olyan barátok, mint a régi barátok – mondta -, ha minden bevégeztetett, nincs barát, akiben az ember megbízhatna.
– Valóban így van – felelte nagynéném -, és biztosan tudom, most, hogy elköltözött az örök üdvösség országába, nem feledkezik meg önökről és az iránta tanúsított nagy-nagy gyengédségről.
– Ó, szegény James! – sóhajtott Eliza. – Nem jelentett terhet a számunkra. Azelőtt sem lehetett több hangját hallani, mint most. Az ember tudja, hogy eltávozott… ennyi az egész.
– Majd ha az egészen túl lesznek, akkor fog hiányozni – mondta nagynéném.
– Tudom – felelte Eliza. Nem fogom többé behozni neki az erőlevest, és ön, asszonyom, nem fog neki tubákot küldeni. Ó, szegény James!
Megállt, mintha a múlttal vitázna, aztán felcsattant a hangja:
– Tudja, megfigyeltem az utóbbi időben rajta valami különöset. Valahányszor a levesét behoztam, hátraesve találtam őt a székén, nyitott szájjal, breviáriuma a padlón.
Ujját végighúzta az orrán, szemöldökét összemorcolta, aztán tovább beszélt.
– De folyton-folyvást csak azt hajtotta, hogy mielőtt elmúlik a nyár, egy szép napon kocsiba ül, csak hogy megnézze a vén házat újra, Irishtownban, ahol mindnyájan születtünk, és hogy Nannie-t meg engem is magával visz. Ha szert tudnánk tenni egy olyan újmódi, zajtalan kocsira, mint amilyenről O’Rourke atya is beszélt, egy olyan gumikerekűre, amelyik még olcsó is lenne – ezt mondta – odaát, Johnny Rush-nál, akkor kihajtanánk együtt hárman, egy vasárnap este. Mindig ezen járt az esze… Szegény James!
– Az Úr legyen irgalmas lelkének! – mondta nagynéném.
Eliza elővette a zsebkendőjét, és megtörölgette a szemét. Aztán visszatette zsebébe a zsebkendőt, és egy darabig szótlanul bámulta a kandallórácsot.
– Mindig aggályoskodott – szólalt meg. – A papi kötelmek… ez sok volt neki. Meg aztán az élete… mondhatnám… derékba tört.
– Igen – tűnődött nagynéném -, kiábrándult ember volt. Ez lerítt róla.
Csönd borult a kis szobára. Leple alatt az asztalhoz léptem, megízleltem sherrymet, és halkan visszamentem székemhez, a sarokba. Eliza mélységes álmodozásba hullott. Tiszteletteljesen vártuk, hogy megtörje a csendet: hosszú hallgatás után lassan indultak meg szavai:
– Amikor összetörte a kelyhet… Ezzel kezdődött minden. Persze, azt mondják, nem számít, úgy értem, nem volt benne semmi. De mégis… Azt mondják, a fiú volt a hibás. De szegény James olyan ideges volt, Isten legyen irgalmas hozzá!
– Hát az volt? – kérdezte nagynéném. – Hallottam valamit…
Eliza bólintott.
– Ez aztán ráment az agyára. Csak búslakodott magában, senkihez nem szólt egy árva szót sem, és magában bolyongott. Egy este keresték, valakihez ki kellett volna mennie, és nem találták sehol sem. Keresték égre-földre, de nyomát sem lelték sehol. Akkor a sekrestyésnek eszébe jutott a kápolna. Fogták a kulcsokat, kinyitották, és a sekrestyés, O’Rourke atya meg egy másik pap, aki még ott volt, bevilágítottak… És ehhez tessék szólni, ott volt, ott ült magában a sötétben, ült a gyóntatószékben, és halkan nevetgélt, saját magának…!
Hirtelen elhallgatott, mintha fülelne. Én is füleltem; de egyetlen hang sem hallatszott a házban: és én tudtam, hogy az öreg pap nyugodtan fekszik a koporsójában, ahogy láttuk, ünnepélyesen és halálba-durvultan, mellén az ásító kehellyel.
– És halkan nevetgélt, magában. – folytatta Eliza révetegen. – Így aztán persze, mikor ezt meglátták, mind arra gondoltak, hogy valami nincs nála rendben…
A Dublini emberek című novelláskötetből (Dubliners, 1914)
Fordította: Papp Zoltán
GITTEGYLET 