A szenvedés esztétikuma – Extrém performanszok (18+)

Figyelem!

A cikkben felkavaró képek láthatók, csak akkor olvasd tovább, ha téged ez nem zavar!


1978-ban Marina Abramović és akkori társa, Ulay addig üvöltöttek egymás arcába teljes erővel, ameddig el nem ment a hangjuk; 1992-ben Ron Athey huszonnégy tűt szúrt a saját koponyájába egyfajta töviskoronát képezve; 1971-ben Chris Burden megkérte barátját, hogy egy kis létszámú közönség előtt lőjön a karjába egy 22-es kaliberű puskával.


Mérsékelten vagy szélsőséges módon, ideiglenes vagy maradandó kárt okozva saját testükben, a felsorolt művészek az önkifejezésnek ezt az egészen különleges módját választották, és ezzel mind a közönségből, mind a művészeti világ képviselőiből ellentmondásos reakciókat váltottak ki. Éppen ezért – és még mielőtt megfogalmaznánk egy saját álláspontot – talán érdemes egy kicsit közelebbről megismerni a jelenség különböző aspektusait.

Abramović és Ulay: AAA-AAA, 1977 (fotó: http: pomeranz-collection.com)
Abramović és Ulay: AAA-AAA, 1977 (fotó: pomeranz-collection.com)

Bemelegítésként tisztázzuk a műfajt: Mi a performansz művészet?

Az 1960-as években fejlődött ki a dadaisták és a szürrealisták színházi eseményeiből. Jellemzője, hogy az alkotó a saját testét használja médiumként, de a színházzal ellentétben, ahol a színművész fizikuma egy metaforát hivatott közvetíteni, itt maga a művész teste a metafora.

A hangsúlyt a műalkotásról az alkotói folyamatra helyezte át, és ezáltal a performansz jelentősen megváltoztatta a nyugati művészet természetét. Olyan témákat boncol, mint az emberi szubjektivitás, a humánum integritása vagy identitása, előtérbe hozta a testet mint a privát és a publikus elemek találkozásának és egymásra hatásának felületét, ahol egyre inkább elmosódnak a határok alkotó és alkotása illetve a befogadó közönség között.

Chris Burden: Shoot (Lövés), 1971 (fotó: openculture.com)
Chris Burden: Shoot (Lövés), 1971 (fotó: openculture.com). “Abban a pillanatban én egy szobor voltam” (Chris Burden a performanszról)

A műfajon belül az extrém performanszok megváltoztatják a szubjektum és objektum szerepét egy sokkal inkább kölcsönös kapcsolatra, mely összetettebb, mint abban az esetben, ha a műalkotás egy tárgy, vagy éppenséggel egy erőszakmentes performansz. Nagy számban 1970-1980 között jelentek meg, de ma is találkozhatunk erőszakos, öncsonkító performanszokkal a kortárs művészetben.

Marina Abramović: The Lips of Thomas (Thomas ajkai), 1975 (fotó: Attilio Maranzano a Marina Abramovi Abramović Archives részére). Ebben a performanszban Abramović többek között egy vörös csillagot vágott a hasára, így tisztelegve a Jugoszláviában elnyomott szláv népek ellenállása előtt.
Marina Abramović: The Lips of Thomas (Thomas ajkai), 1975 (fotó: Attilio Maranzano a Marina Abramovi Abramović Archives részére). Ebben a performanszban Abramović többek között egy vörös csillagot vágott a hasára, így tisztelegve a Jugoszláviában elnyomott szláv népek ellenállása előtt.

A művészettörténészek leginkább politikai és társadalmi krízisekkel szokták az öncsonkító performanszokat magyarázni: sok művész azért folyamodik ehhez a megoldáshoz, mert úgy látja, reménytelen más módon valós kritikát megfogalmazni az egyént vagy az emberiséget érintő súlyos problémákkal szemben. Így tudják felhívni a közönség figyelmét arra, hogy maga a társadalom is bűnrészes – sokszor éppen tétlensége révén – abban, ami történik vele.

 Regina José Galindo: Confesión (Vallomás), 2007
Regina José Galindo: Confesión (Vallomás), 2007. A guatemalai művésznő alávetette magát a terrorizmussal gyanúsítottak ellen használt vallatási procedúráknak.

2000-ben Yang Zhichao kínai művész bemutatta a Planting Grass (Füvet ültetni) című performanszát dokumentáló képsorozatot, melyen az látható, ahogyan fűcsomókat helyeztek el a vállába egy sebész segítségével. Az implantációs folyamatot érzéstelenítés nélkül szenvedte végig a művész.  Yang Zhichao ezzel arra hívta fel a figyelmet, hogy a technológia korában az emberi test nem más, mint csupán a társadalom és az állam egy nyúlványa. Az egész munkássága egyébként a kínai hatalom által erősen korlátozott civil szabadságjogokról és a saját testünk birtoklására való jogunkról szól.

YANG ZHICHAO: Planting Grass, 2000 (fotó: artsy.net)
Yang Zhichao: Planting Grass (Füvet ültetni), 2000 (fotó: artsy.net)

Szintén a hatalommal való szembenállás indokolta Pjotr Pavlenszkij 2013-as moszkvai megnyilvánulását. A Vörös téren odaszögezte a herezacskóit a kövezethez, így tiltakozva Oroszország rendőrállammá alakulása ellen.

 Ez a fásult, politikailag közömbös és fatalista modern orosz társadalom metaforája”

– nyilatkozta Pavlenszkij.

Pjotr Pavlenszkij: Fixáció, 2013 (fotó: Reuters via the guardian.com)
Pjotr Pavlenszkij: Fixation (Fixáció), 2013 (fotó: Reuters via the guardian.com)

Pussy Riot együttessel szellemi közösséget vállaló fiatal orosz művész előző tiltakozó performanszai során összevarrta az ajkait (arra utalva, hogy a hatalom mindig elhallgattatja a nemkívánatosokat), illetve betekerte az egész testét szögesdróttal,  úgyhogy tőle egyáltalán nem szokatlan az ilyen radikális aktus.

Pjotr Pavlenszkij: Varrat, 2012 (fotó: Reuters)
Pjotr Pavlenszkij: Varrat, 2012 (fotó: Reuters)

Az extrém performanszok egy másik ága az egyént korlátozó társadalmi létet támadja.

Gina Pane francia test-művész és test-szobrász olyan egyedi nyelvezetet alkotott meg performanszaihoz, ami négy, primitív természetű és erős jelképértékkel bíró kulcs elemből állt össze: vér, fájdalom, tej és tűz.

Saját bevallása szerint egy esztétika-mentes társadalmat próbált megszólítani performanszaival, és szerette volna felhívni a figyelmet a mindennapi erőszakra, amit megszokott és hétköznapi viselkedési formák rejtenek el.

gina
Gina Pane: The conditioning (Felkészülés), 1973. Ebben a performanszban a művésznő 30 percig feküdt egy fémtáblán, amit égő gyertyák forrósítottak fel.

Az Escalade sanglante (Éles mászóka) című performansza során egy éles lamellákkal ellátott lépcsőn mászott fel-le, erősen vérző sebeket ejtve kezein és lábain.

Egyes művészettörténészek szerint ez egy kifejezetten feminista akció volt: Pane a társadalmi ranglétrán mindenáron felkapaszkodó férfiak embertelen és mások iránt figyelmetlen viselkedését  kritizálta ezzel. Mások szerint viszont csupán új művészi kifejezési formákat keresett azzal, hogy önmagát próbálta az erőszak által átalakítani, és ebben az értelmezésben a sebzés nem lenne egyéb, mint egy vizuális-plasztikai eszköz. A performansz egyébként nem közönség előtt történt, kiállításra csupán az eseményről készült, precízen megalkotott és kiválogatott képsorozat került.

Gina Pane: Escalade sanglante, 1971 (fotó: Françoise Masson, centrepompidou.fr)
Gina Pane: Escalade sanglante (Éles mászóka), 1971 (fotó: Françoise Masson, centrepompidou.fr)

A Le lait chaud  (A meleg tej) című performansza alatt Pane megvagdosta a hátát egy borotvapengével. A közönség ezt szótlanul, mintegy hipnotizálva nézte végig viszont amikor az arcához emelte a borotvát, akkor többen is felkiáltottak:

Ne, az arcodat azt ne!

Gesztusával tabu témákat támadott: az esztétikumot, a narcizmust és a női szépség modern kánonjait.

Gina Pane: Le lait chaud, 1972
Gina Pane: Le lait chaud (A meleg tej), 1972

Műkritikusok egész sora kérdőjelezte meg az olyan művészek, mint Gina Pane mentális egészségét, munkájukat pszichopatologiainak bélyegezte, és a testen ejtett sebekkel járó performanszokat szadista, mazochista, nárcisztikus, hisztérikus vagy autoerotikus impulzusok kifejezésének megnyilvánulásaként értelmezte, nem pedig művészetként.

Néhány esetben bizonyos fokig igazuk is lehet, ahogy ezt Ron Athey esete is bizonyítja, aki valóban a civil életben is szadomazochista. Ő a fájdalom és a szenvedés erősen ritualizált formáit használva keresi a választ a vágy, a szexualitás és a traumatikus élmények közötti kapcsolatra, ugyanakkor támadja a férfiassággal és vallásos ikonográfiával kapcsolatos előítéleteket.

Ron Athey: Szent Sebestyén, 1999 (fotó: állókép a performanszról készült videóból - youtube.com)
Ron Athey: Szent Sebestyén, 1999 (Állókép a performanszról készült videóból)

A performanszt 2011-ben, a Borderline Biennálén is megismételte:

Fotó: http://ronatheynews.blogspot.hu/
Fotó: http://ronatheynews.blogspot.hu/

Számos művészettörténész viszont elismeri ezeknek és a hasonló munkáknak a művészeti értékét, az alkotók díjakat nyernek olyan rangos nemzetközi művészeti kiállításokon mint a Velencei Biennále, valamit neves múzeumok (pl. Guggenheim) rendszeresen teret biztosítanak performanszaik számára. Patológiai szempontból pedig az egyik legmeggyőzőbb ellenérv (azon túl, hogy a művészek többsége visszautasítja az ilyen vádakat), hogy ezek a művészek egyrészt a civil életben nem sebzik a testüket, másrészt aki valóban patológiai eset, az általában ezt titkolja, nem érez késztetést, hogy a publikum elé tárja, mert amit tesz azt kizárólag önmagáért teszi, nem azért, mert tetteivel bármit is szeretne kifejezni.

ORLAN: Szent Orlan reinkarnációja, 1993 (fotó: studyblue.com)
ORLAN: Szent Orlan reinkarnációja, 1993 (fotó: studyblue.com). Kilenc, érzéstelenítés nélküli esztétikai sebészeti beavatkozás során a francia művésznő átalakította az arcát híres, nőket ábrázoló festmények (például Botticelli: Vénusz születése) és szobrok alapján. A nők teste ellen elkövetett erőszakra és a nyugati művészetben megjelenített torz nőideálra akarta felhívni a figyelmet.

A performansz művészet mögött leginkább az a meggyőződés áll, hogy a művészet át tudja alakítani az életet azáltal, hogy nagyon mély és maradandó hatást gyakorol mind a művészre, mind közönségére. Az extrém perfomanszok márpedig egyértelműen rendkívül erős érzelmeket váltanak ki a nézőkből.

Felmerül az az érdekes kérdés, hogy miért vannak vevők az ilyen performanszokra? Miért nézik végig, akkor is, ha érzelmileg és fizikailag is rossz érzés? Vagy akár az, hogy te miért olvastad el ezt a cikket…?


Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

A szenvedés esztétikuma – Extrém performanszok (18+)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. A narcisszizmus magyarul nárcizmus, egyébként tök érdekes a cikk. 🙂 Főleg azért, mert nem tudom elképzelni, miért akarna valaki magának fizikai fájdalmat okozni – az emberek többsége pont, hogy elkerülni szeretné azt. (Azért is olvastam végig a cikket, hátha kiderül belőle, haha.)

    Kedvelik 2 ember

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s