1993-ban Budapest utcáin az egyre szaporodó magánboltok kirakatai csábítottak, a kávéházakban szálanként lehetett cigit vásárolni. Egy éve lezajlott a taxisblokád, a Balkánon dúlt a háború, Csehszlovákia szétvált, Clinton lett az USA törzsfőnöke és jött az első Sziget fesztivál. A szabadság friss levegője kavargott az országban, mindeközben brit földön egy nottinghami zenekar saját független lemezkiadójának égisze alatt megjelentette bemutatkozó albumát.
Amikor a Tindersticks együttes berobbant az igényes könnyűzenébe, a britpoptól és elektronikus ritmusoktól harsány mezőnyben úgy festett időszerűtlen, kortalan dalaival, mint a flitteres-szaténos fellépő ruhák közé akasztott vaskos télikabát. Stuart Staples keserédes éneke, a hol búsan kaparászó, hol meg latinosan rezgő gitárok felhőibe bele-belehangzó mámoros trombitahangok az alter-élvonalba röpítették a nottinghami csapatot. Híre hozzánk is eljutott.
A rendszerváltó magyar underground zenekarok ekkoriban már lemezekhez jutottak, tévékben, rádiókban szerepeltek, és az új generációk számára sikk lett az avantgárd, meg a perui kötött sapka. Érdekelte őket minden: zene, könyv, színház, a kilencvenes évek sokszínű Budapestje tele volt ígéretes induló művészekkel. Ha valaki az Old Man’s Pubba tért be pizzára, még elcsíphette a pillanatot, amikor a feltörekvő Cotton Club Singers Zsédástól énekel neki parázs jazz-swinget a vacsorához, az Opál színtársulat őrült darabjaiban pedig a későbbi Bëlga-tagok egy része dagonyázott 40 liter tejben, és dobálta répával, meg Pálpusztai sajttal a közönséget.
Mit jelentett a Tindersticks ebben a közegben? Házibulik váratlan kedvencét, opálos tekintetű hajnalok csókját, magányos órák melengetőjét. Legjobb korszakuk a kilencvenes években volt, később már nem csak alterrock bandaként tartották őket számon: az angolszász kultúrában meghonosodott chamber-pop fazonja is rájuk igazítható. Változatlan formációban hat kiváló albumot készítettek, melyek közül mégiscsak az első a legjobb.
2006-ban Stuart Staples úgy döntött, feloszlatja a zenekart, és egyedül repül… Négy hónap után mégis inkább újraformálta a Tindersticks-t, igaz az eredeti felállásból már nem sokan maradtak.
A legfájdalmasabb talán Dickon Hinchliffe távolmaradása, ő hozta be azt a leheletfinom longue-jazzes, soulos, vagy éppen nagyzenekari háttér-hangzást, amitől a korai Tindersticks-balladák olyanok, mint télen a naranccsal, mézzel, fahéjjal ízesített tea, nyáron pedig a jéghideg mojito. Nélküle a zenekar repertoárja diétás menü. Ennek ellenére három új stúdióalbum és néhány filmzene-lemez jelent meg, gyarapítva (nem gazdagítva) a zenekar diszkográfiáját. Már csak egy-egy kiugró pillanatban villant meg a csapat korábbi ereje.
A tízes években Staples kissé összeszedte magát. A 2013-as Across Six Leap Years album már ígéretes (igaz, visszanyúl a korábbi lemezek dalaihoz is), a 2014-ben megjelent Ypress hangszeres filmzenéje dögunalom, a most 2016 februárjában megjelenő új The Waiting Room azonban messze kiemelkedik a Tindersticks 21-dik századi anyagai közül. Pedig cseppet sem úgy szól, mint a korai nagy albumok. Már a szájharmonikás bevezető jelzi, hogy a új lemez – borítóján a nyakkendős szamáremberrel – fontos mérföldkő lesz.
A második Second Chance Man hagyományos Tindersticks féle kamara-pop, jól felvezeti a hangulatot az album egyik csúcspontjához, a Were We Once Lovers?-hez.
Az ezt követő Help Yourself soul és funky hangzásával visszacsempészi a Tindersticks zenéjébe az erőteljes fúvós szekciót és életkedvet. Ami azonban utána jön, inkább hasonlít egy olyan ebédhez, ahol a szakács igyekszik az ételek természetes ízét kidomborítani. Nem támadnak pszichedelikusnak látszó gitárszólók, a mézes melankóliából is kimaradt a méz, az egyetlen ízesítő a só: Staples keserédes éneke.
Sajátos hangulat kell ehhez a dalsorozathoz. A dübörgő, buszon kapaszkodó, fülessel fitneszelő dinamizmus átcsörtet az ilyen hangokon, észre sem veszi őket. Létezik azonban olyan pillanat, amikor a The Waiting Room második fele (ha bakelit lenne, azt mondanám, B oldala) nagyot tud szólni.
A kilencvenes évek óta nemcsak a Tindersticks változott, hanem szinte minden, ami körülvesz bennünket — jó, a taxisok speciel most is útlezárnak, igaz, más előjellel — és változtunk mi magunk is: a személyiségünk kiteljesedése helyett sokan már csak a túlélésre játszunk. Valósággal paradigmává vált a South Park egyik epizódjának munkamegosztása: amíg az A csoportnak raptorokat kell legyőznie és savas folyón átkelnie, addig a B csoport fotelben ül és kakaót szürcsöl. És bizony nem könnyű nap nap után megküzdeni a fenevadakkal. Lehetsz a hétköznapok ketrecharcosa, vagy aljas méregkeverője, hogy tépázott lelkiismerettel előrejuss egy – a semminél több, az álmainkhoz kevés – munkahelyen, a nap végére úgyis elfogy a szufla, már a tévé sem kell, szem lehuny, lényünk alig pislákol… és pontosan ez az állapot az, amelyben elérhetnek bennünket az új Tindersticks album nyers, pózoktól mentes lassú számai. Körbevesznek, simogatnak, forrásvízzel itatnak. Egy részvétlenné, embertelenné váló világ halk, gyógyító tiltakozásai.
Add tovább a zenét másoknak is (gombok a cikk alatt, vagy balra fent), köszönjük!
Tarts velünk a Facebookon! »
GITTEGYLET 
“Kilencvenes évek vs. 2016 – A Tindersticks The Waiting Room című új lemeze kapcsán” bejegyzéshez egy hozzászólás