1969 januárjában dobták piacra a Beatles legmeghökkentőbb, legnehezebben körülírható, leginkább kilógó és legindokolatlanabb, egyben – legalábbis címe okán – egyik leghíresebb nagylemezét. – Benedek Szabolcs írása.
Olyan ismertségnek örvend (föltehetően úgy, hogy hallomásból ismerői közül nem mindenki tudja, miről van szó), hogy amikor az 1980-as évek elején a Hungaroton megvette három Beatles-lemez licenszét, a Please Please Me és az A Hard Day’s Night mellett ez is napvilágot látott magyar kiadásban. Valószínűleg a magyar lemezgyár illetékesei se tudták, mit vásároltak és terítettek több tízezres példányszámban. (Egyébként a fogyásra nem lehetett panasz.)
A Yellow Submarine c. nagylemez (albumnak nemigen lehetne mondani) megjelenését az égvilágon semmi nem indokolta.
Egyrészt alig két hónappal követte az együttes egyik legjobb, szimplán The Beatles címet viselő, de borítója alapján Fehér Albumként emlegetett dupla nagylemezét (amely az első dupla nagylemez a poptörténetben). Másrészt az apropójául szolgáló Yellow Submarine című rajzfilm premierje fél évvel korábban volt, sok mozi már nem is játszotta az alkotást, amikor a nagylemez a boltokba került. Harmadrészt a korongnak csak az egyik oldala tartalmaz Beatles-felvételeket, azok közül is kettő már korábban megjelent. A másik négy pedig…
De ne vágjunk a dolgok elé.
A Yellow Submarine rajzfilm ötlete a New York-i születésű, magyar felmenőkkel rendelkező producer, Al Brodax fejéből pattant ki.
Egész pontosan ő egy egészestés Beatles-rajzfilmben kezdett el gondolkodni, azt követően, hogy 1965-től amerikai tévécsatornák számára pár perces, meglehetősen bugyuta rajzfilmepizódokat készített Beatles-dalokhoz (a sorozat négy évig futott). 1966-ban már ennél nagyobb szabású vállalkozás járt a fejében, ám a csavarok meglehetősen nehezen indultak be a gépezetben. Konkrét lépések 1967-ben történtek, nem sokkal azután, hogy a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című korszakos albuma napvilágot látott – nem véletlen, hogy a végül elkészült rajzfilm ennek a nagylemeznek a hangulatát adja vissza, illetve annak dalaira épül.
Ám hogy pontosan miről is szóljon, az a legenda szerint csak azután kristályosodott ki, hogy Lennon egyszer hajnal háromkor fölhívta Brodaxot, és azt kérdezte tőle, hogy nem lenne-e fantasztikus,
ha egy sárga tengeralattjáró üldözné Ringót Liverpool utcáin.
Brodax szeméből azonnal kirepült az álom, és végül tényleg ez lett a rajzfilm nyitójelenete, mint ahogy a cselekmény is az egyébként már 1966 nyarán megjelent Yellow Submarine c. Beatles-dalban megénekelt közlekedési eszközre épül. (A listák élére jutott slágert McCartney szerezte, a régi liverpooli matróznótákat parodizálta benne, és hangfekvése miatt Ringónak szánta. A többiek a dal kétharmadánál hallhatóak, amikor azt imitálják, hogy egymással rádióznak. Lennon pl. azt jelenti ki torzított hangon, hogy „Paul is a queer”.)
Miután megvolt a vezérfonal, az események fölgyorsultak. Noha konkrét forgatókönyv nem készült (ez a korábbi Beatles-filmeknél se volt jellemző), a sztori formálásába Brodax bevonta mások mellett az amerikai Erich Segalt – aki később a Love Story c. regény- és filmbestsellerrel lett világhírű –, az animációt pedig egy cseh születésű nyugatnémet reklámgrafikusra, Heinz Edelmannra bízta. (Ő tehát a második közép-európai figura a Yellow Submarine körül.)
A Beatles kezdetben lelkesnek mutatkozott, megígérték, hogy mint a korábbi filmjeiknél, ehhez is új dalokat szállítanak. Ami azonban nem valósult meg. Az együttest más kezdte érdekelni.
Lennon és McCartney például újrapozícionálta párkapcsolatát: Lennont a görögországi nyaralásból idő előtt hazaérkező felesége in flagranti kapta Yoko Onóval, McCartney-ra pedig menyasszonya, Jane Asher nyitotta rá az ajtót, miközben egy amerikai lánnyal hempergett. Harrison elmélyült az indiai misztikában, Starr önálló filmszerepre készült. Nem mellesleg megalapították az Apple nevű céget (amelyről itt Bowie kapcsán is szó esik), és mindenek felett gőzerővel dolgoztak új albumukon. Szóval minden más jobban érdekelte őket a sárga tengeralattjáró szürreális kalandjainál. Idő és kedv híján még arra se voltak hajlandóak, hogy a róluk mintázott rajzfigurákat szinkronizálják.
Új Beatles-filmhez azonban új Beatles-dalok dukálnak, így aztán Brodax belekotort az EMI raktáraiban elfekvő, ki nem adott felvételekbe. Csupán négy használhatót talált, úgyhogy a végül 1968 júliusában bemutatott rajzfilmben többnyire korábbról már ismert és elhíresült Beatles-dalok szólnak. A premieren azért az együttes is megjelent. A sajtót az izgatta a leginkább, hogy Lennon Yoko Onóval az oldalán érkezett, McCartney pedig egyedül. A film amúgy jó fogadtatást kapott, és noha az eredeti célközönséget, a gyerekeket nem tudta megszólítani, újszerű látványvilágát erősen dicsérték.
Az is hagyomány volt a Beatles-filmeknél, hogy a hozzájuk kapcsolódó zene megjelenik lemezen. Ettől a Yellow Submarine esetében se lehetett eltekinteni. Az eredeti ötlet az volt, hogy a négy kikukázott dalt ún. középlemezen (EP) adják ki. De hát egy egészestés filmhez mégis csak nagylemez dukál – aminek kiadását a Fehér Album 1968. novemberi megjelenése miatt egyre csak tologatták. Végül, amikor már fél év is eltelt a premier óta, nem lehetett tovább halogatni.
A Yellow Submarine nagylemez meglehetősen fura képződmény lett.
A B oldalon például nem a Beatles játszik, hanem George Martin szimfonikus zenekara adja elő a film Martin által komponált háttérzenéjét.
Az A oldalra fölkerült a címadó dal, valamint az 1967-ben már kiadott All You Need Is Love. És természetesen a négy, süllyesztőből megmenekült szerzemény. Ezek közül három (Only A Northern Song, It’s All Too Much, All Together Now) 1967-ben készült (az első kettőt Harrison írta), és a Sgt. Pepper… albumról maradtak le – nem véletlenül.
A Hey Bulldogot pedig 1968 elején rögzítették, a Lady Madonna c. dal melléktermékeként. Ez a legsikerültebb. Klip is készült hozzá, illetve amikor 1999-ben a Yellow Submarine először kijött DVD-n, és az EMI kiadta hozzá egy új összeállítású CD-n a rajzfilmen hallható összes dalt, ezzel a felvétellel marketingezték a projektet – ama szlogennel szólítva meg az ifjúságot, miszerint
a Hey Bulldog olyan, mintha a kilencvenes évek népszerű brit pop együttese, az Oasis játszaná.
Tanulság? Talán az, hogy a Beatles még ebben a szituációban sem tudott veszíteni. Ez a jószerivel hallgathatatlan és más együttes esetében talán eladhatatlanná váló korong az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyaránt a nagylemezek eladási listáján a 2. helyig emelkedett. Csupán azért addig, mert az első helyen a The Beatles című dupla album trónolt.
Ma már persze csak a szépre emlékezünk. Az All Together Now című bugyutaságot például McCartney elővette a legutóbbi turnéján. 2015 júniusában, Párizsban, e sorok szerzőjének füle hallatára és megrökönyödésére emígyen hangzott fel:
GITTEGYLET 
“Sárga, savanyú és részben a miénk” bejegyzéshez egy hozzászólás