Egyszerre érdekes és megható könyv Forgách András nemrégiben a Jelenkor Kiadónál megjelent kötete, az Élő kötet nem marad, amit jobb híján talán akkor is hívjunk dokumentumregénynek, ha nem feltétlenül az.
A dossziét a mai napon 48 sor és 79 lapszámmal lezártam Budapest 1985. december 30. Dóra J. fhdgy
Bevallom, a könyv elején egy kicsit tanácstalan voltam, nem nagyon tudtam eldönteni, mi is lesz majd ebből a III/I-es akták alapján újraírt történetből. Végül tulajdonképpen most sem tudom, mi lett, de hogy kerek egész, az legalább biztos.
Mivel operatív szempontból már nem volt fontos az akta, az 1985-ös lezárás után valamikor átkerült az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába.
Élő kötet nem marad, mondja a könyv címe, vagyis Pápainé személye semmilyen szempontból nem bírt többé jelentőséggel a rendszer számára. A család, az ismerősök, Forgách András számára azonban ezek az akták persze élő kötetek maradtak, élő történetekké lettek, amit akkor is fel kellett dolgozni valahogyan, ha az érintett személy már nem él.
A dokumentumszálak mellett a könyv középső részében van lírai visszatekintés (Bruria és Marcell), ami egy szép és nyilván nagyon nehéz kísérlet az érzelmi reakciók feldolgozására. Ha a könyvből nem is bontakozik ki egyébként egy lélegzetelállító kémtörténet, azt hiszem, a szerző ebben az érzelmi feldolgozásban valamiféle sikerrel járt. (Bár a feldolgozás nyilván nem záródott le teljes egészében, és ki tudja, mikor fog.)
A könyv harmadik részében (Még valami) a szerző a szigorú dokumentarista és emocionális megközelítésen túllépve kísérletet tesz a történet értelmezésére. A kötetnek ez a kisregény része különösen tetszett, mert Forgách Andrásnak sikerült úgy feldolgoznia a történteket, hogy számomra nem maradt benne titok. Tisztán láttam benne az apát, az anyát, és azt a környezetet, amiben mindez lejátszódott és lejátszódhatott. De láttam benne a fiút is, aki nem játszotta meg magát, nem csinált úgy, mintha nem haragudna, mégis felvállalta a szülei iránt, és különösen az édesanyja iránt érzett szeretetét is. Számomra ez jelentette a könyv igazi nagyságát. Ez a szeretetre való képesség.
Bármilyen érthetetlen mégis valahol érthető
Bár tudnám hogy hol ez a valahol”
Amikor a kezembe vettem a könyvet, arra gondoltam, minek ezt már megint megírni? Minek megint önmarcangolni? Minek elővenni a penészes aktákat? Ez már volt, utáltuk, utáljuk mindig, mert csalódni kell, mert valami mindig van, ami miatt nem lehet szeretni, csak gyűlölni a másikat. Most mégis arra gondolok, nagyon jó, hogy megszületett ez a könyv, mert segít. A megértésben is segít és a megbocsátásban is. Segít megbocsátani az embernek, és segít nem elfelejteni az ilyenféle rendszerek aljasságát.
Az Élő kötet nem marad talán nem szépirodalom a szó legszorosabb értelmében, vagy csak részben az, mégis fontos írás. Fontos, mert egyszerre mutatja meg az egész akkori, és nehéz szívvel mondom, de valószínűleg a mostani, rendszer félelmetes voltát és borzalmasan komikus dilettantizmusát is. A jelentéseket olvasva az ember nem hiszi el, hogy ilyen van, hogy ilyen mondatokat emberek aktákba leírtak, és hogy együtt lehetett élni annyi aljassággal, amennyivel embereket akkoriban – és ne legyünk szemérmesek, nyilván most is – valamiféle jó ügyre hivatkozva, becsaptak.
Persze ne gondoljunk itt valami nagyívű dologra, nem Mrs. Bond a főhős, hanem Pápainé, egy gyönyörű, ám a világpolitikában nem túl jártas, elhivatott kommunista, aki vállalja, hogy cserébe azért, hogy kiutazhasson a szüleihez Izraelbe, információt szolgáltat az ottani politikai helyzetről. Nem túl hasznos információkat, de ahhoz pont eleget, hogy fent lehessen tartani a hivatal és az időközben, tudta nélkül, titkos munkatárssá avanzsált nő közti kapcsolatot.
Nincsenek nagyjelenetek, nincsenek kínvallatások, se ciánkapszula, se repülő autók. Van viszont legendagyártás a hivatal részéről, van rokonokról a hivatallal megosztott információ, és van házkutatás a fiúk lakásán anyai asszisztenciával. Az a baj, hogy a kis történetek sokszor ezerszer fájdalmasabbak, mint a nagyok.
A főhadnagy habozott. Annyira átlátszónak érezte, amit elő kellett adnia, de ilyen rövid idő alatt nem tudtak jobb legendát kiagyalni a kollégákkal, amit meghallva csak a hülye nem jön rá, hogy valójában miről is van szó. Az érintett személyek miatt mégis sokszoros óvatosság volt javallt. Pápainé úgy tett (vagy valóban így is volt), mint aki nem érti. A játszmák egymásba folytak. Egymás mellett folytak. Ha jól játssza meg, hogy nem érti, az azt jelenti, hogy nagyon is érti, és ha úgy tesz, mint aki érti, attól még nem biztos, hogy érti. Az volt a cél, hogy mindkét eset fennálljon. Segítsen, anélkül hogy értené. De az is elég, ha úgy tesz, mint aki nem érti.”
Hogy lehet a másiknak úgy hazudni, hogy az ember ereiben mégsem áll meg a vér? Nem tudom. Hogy lehet visszaélni mindennel, ami a másik embernek fontos, annak érdekében, hogy kihasználják? Azt sem tudom. Nyilván nevetni kellene ezeken az aktákon is, kinevetni minden zsarnokot, de attól tartok, a félelemnek sosem volt humora.
Nem menti az ügy komikus dilettantizmusa a szándék aljasságát, nem menti az ügyetlenség a gonoszságot.”
Ez a helyzet. Akkor is ez volt, és most is ez. Az ügyetlenség nem menti a gonoszságot. A komikus dilettantizmus pedig nem menti a szándék aljasságát. Van mit tanulni a kötetből.
Könyvbemutató az Írók Boltjában 2016. január 28-án, 17 órakor: Fb-esemény
Könyvadatok:
GITTEGYLET 