Kiss Noémi, a rossz kislány

Minek is tagadni, a KÖNYVSKORPIÓ pajzán apró rovar. A dolog a következőképpen történt. Kiss Noémi, írónő éppen egy kerületi könyvtárban sétált föl és alá, mikor a mondott ízeltlábú hátulról ráugrott a vállára.


Kíváncsiság feszítette ugyanis, hogy merre jár, honnan szerez ihletet az izgalmas szerzőnő, miből táplálkozik egyéni prózavilága. Ez okból napokon át kísérte útjain, kabátujjban, gallér szélén, cipőcsaton, farmergatya fonákján, melltartó pántján utazott észrevétlen az egyre népszerűbb, több európai nyelvre is lefordított, negyvenegy éves íróhölgy ruházatán. De, ó, jaj, micsoda tragédia, nem sikerült megfejtenie a titkot!

Mert Noémi semmi különöset nem csinált, lement a boltba tejért és kenyérért, sorban állt egy hivatalban valami aláírásért, aztán elfutott a gyerekei óvodájába, még éppen időben odaért, majd hazavánszorogva rendet rakott, mosott, mosogatott, vacsorát főzött, és csak úgy mellékesen lejegyzett pár sort egy cakkos szélű füzetbe. Közben persze időről időre gond redőzte homlokát, ki tudja mi járhatott az eszében. A KÖNYVSKORPIÓ* persze semmit sem értett az egészből… Talán imádott Olvasóink megfejthetik.

Kiss Noémi írásai:

Háló

Titok. Látom, ahogy anyám vetkőzik a tükörnél, megfogja a mellét, nyomkodja befelé, aztán körbe, megkeresi a mellbimbóját, óriási, kitapogatja a végét, két ujjával közrefogja, és felszisszen. Fél a ráktól.Titok, hangtalan szoba, behatolni tilos. Anyám öregasszony. Sötét lett az arca, fekete pöttyök nőttek az orrán, ráncos a válla, nem értem őt, alig világos, hová néz, és mit is akar. Zavaros a tekintete. Szeme véreres. Félszeg, gyáva lett, máskor meg hihetetlenül csökönyös, erőszakosan állít valótlant. Van, hogy átverik, de ő is becsap mindenkit. Heppje van. Százszor elmondja ugyanazt, és százszor nekimegy a falnak. Észre sem veszi, hogy ordít. Téveszt, felejt és kitalál. Egyik reggelre összeborítja a szekrényt, kirámolja a ruháit, mert nem találja a kedvenc, lila sálját. Elmennek otthonról, kinyitom és végigkutatom a szobát. Bekapcsolom a magnót, ötödikes vagyok, Women in Love, anyám ruhája van rajtam, öt számmal nagyobb, vörös estélyi, alatta bugyi és tornacipő. Nem tudom, milyen lesz majd. Csak az ismeretlen izgat, egyedül akarom kipróbálni és megfejteni a titkát. Anyám nélkül. Odaállok a tükörhöz, a mellemet kitömöm két zoknival, megcsókolom a számat. Százszor elpróbálom a jelenetet. Száz édes csókkal. Bevarrom magam az új szerepbe, átöltöztetem az arcom, imádója leszek a mozdulatoknak. Összevissza pózoktól virít a ruhája, belegabalyodik az anyag. Mikor hazaérnek, az első, hogy anyám megkérdezi, ki karcolta össze a hálóban a tükröt? Mintha nem tudná, végigjátssza velem a hallgatásomat. Kapok egy pofont. Aztán egy simogatást. Vállvonás. Vígasztal és elmondja, hogy ő is képes felvilágosítani. Rosszkor, rossz mondatokkal. Mindent tudok, ne kertelj. Leülünk a hálóban az ágyra, és elkezdi magyarázni. Szépen mondja különben, körbeírja, semmi konkrétum. Idézni fogom egyszer, ebben az a legkínosabb. Hálószoba volt a búvóhelyük, és hálószobában haldokoltak. Ő is, apám is. Csak néha engedtek be az ágyba. Bebújhattam a paplan alá, ha kialudták magukat, ha túlvoltak rajta, vagy ha be kellett vinni az injekciót, akkor is behívtak, mikor hánytak, és akkor is, mikor elestek. Kiterültek és nyögtek. Mikor melyiket. Lényeg, hogy nem tudták végigcsinálni egyedül. Kellett a gyerek. Anyám fogta a kezem, a feje a hatalmas párnán csak egy kis fej volt már, szorított, a gyűrűje szétnyomta az ujjam, résnyire nyitva maradt lila szája, megnyúlt az orra, pikkelyes bőre halformát vett fel, mosolygott a szeme, egész hangosan és erőteljesen mondta, kislányom, te anyaszomorító, olyan boldog vagyok veled.

Mosdó

Csúszva-mászva követelem, hogy szabadítsanak meg anyámtól és nagyanyámtól. Toporzékolok, sikítok, véraláfutásos a szemem. Ki kéne tolnom a gyereket, de nem megy, elakadt, és ez nagyon fáj, nem is fáj, üt, ver, öl, túlvan mindenen, hasít és csuklok tőle, folyik a takony az orromból, alul lassan szétrepedek. Ez a szerelem. Egy kádban szülök. Lázálomban, izzadva remegek, hogy jöjjenek el értem. Firenzei angyalok lehetnek, világítanak, szárnyuk van és térdre ereszkednek. Kérem Istent. Segítsenek át, mégsem akarom, hogy meghalljanak. Hogy csinálták, anyám? Hogy jutottak át? Véreztek? Ordítottak? Nyögtek? Szorították a fogukat. Halkan, csak úgy csináltak, mintha? Hányszor? Kinek, mért hazudtak? Hallgatnak. Csend. Kint van. Csúnya, ráncos és szőrös csecsemő, itt az unokád, nesze, ezért baszogattál. Mama nincs. Elmentek, egyedül hagytak, nem mondták nekünk, hogy ez ennyire szar lesz, gyere, bújj ide, kislányom. Jobb, ha lemondok a vágyaimról. Anyám a hálóba rejtette a felvilágosító könyvet, ágyneműtartóba dugta, de megtaláltam, kivittem a mosdóba, és a lavór felett olvastam el szombat este. Üres volt a lakótelep, korán sötétedett, egy szót sem értettem belőle. Frigid, erre emlékszem, nimfomán, új szavakat tanultam, semmi szükségem sem volt rájuk. Zúgtak az akciófilmek a falakon át, lövések és bombák hangjai, sikító nők, édes, szerelmes szavak, gusztustalan ágyjelenet, szőke feleségek hangja, kiabáló férj, én meg csak olvastam, kiázott a talpam, lila lett a combom, a végén egy tükörrel befogtam a csiklóm. Semmi különös, ez van, itt fog kijönni a gyerek, erre gondoltam, nem arra. Különösebben szépnek sem mondanám, fekete és vörös, libabőrös, hogy szép, hogy kívántam, nem igaz. Hogy fog az itt kiférni? Ez izgatott. Meg akartam kérdezni anyát, de nem volt ott, nézte a filmet, cigarettázott. Belenyalnak, olvastam hangosan, elképzelni sem bírtam volna a bajuszukat. Mindig jól mosd meg. Ki ne száradjon. Kitaláltam, én majd hogy csinálom jobban. Rosszabb lett. Mikor kibújt a lányom, összement a szám, mintha kihúzták volna a gyomromat, árva hang sem jött ki a torkomon. Nekem elég volt anyám neszesszere és borotvakészlete, na meg a naptára, egy biopapucs, szoptatós hálóing, megint becsapott.

Piac

Engem azért nem szeretett az anyám, mert rossz voltam, ha meg jó, azért. Sosem segítettem, kerültem a takarítást, szenteskedtem, tettem az ártatlant, ártottam, pedig nagy volt a szám, számtalan igazolatlan hiányzás, rosszindulat, irigység, feleseltem, pimaszkodtam, néha stréber, szemtelen voltam az öregekkel, gúnyolódtam, más szülei nem érdekeltek, köptem rá, a sajátjaim égőnek tartottam, és a piacra ki nem mentem volna, még tojásért és sóért sem ugrottam le a sarki közértbe, majd anyám elintézi. Fiúztam, butikba jártam, márványfarmert festettem, lógtam, terveket szőttem Amerikáról.Unokanővérem mesélte, hogy ki lehet vándorolni, és ha, mondjuk, kamionsofőr lennék, beutazhatnám Új Mexikót, Oregont, pénzt keresnék, ott szabadon lehet élni. Repülsz, érted. Családom börtön és ciki. Láttam, ahogy fekszem egy kamionállomáson, egyik kezemben tökmagos csirke szárny, a másikban egy férfi. Jó volt rágondolni. Bezzeg anyámék csak Komarnóba vittek, csehszlovák cipőt venni, a határon levetették velünk, szemünk láttára egy kukába hajították, mert a kágéesté tiltotta a csizmák kivitelét, mezítláb mentünk haza, a fűtetlen Wartburgba beesett a hó, ez volt a karácsonyi ajándék. Végigcsókoltuk a kocsi zúzmarás ablakát. Veszekedtünk, a szüleink aljasnak nevezték egymást, aztán kincsemnek, végigröhögtük a szentestét. Nemrég meghalt anyám. Sírtam. A vécén és a metrón is folyt a könnyem. Letöröltem, de folyt tovább, hetekig így maradt. Elállt, amikor megtudtam, gyerekem lesz. Kettő, ikrek. Kinek szülöm őket, ha nem anyámnak? Álmodtam, hogy együtt megyünk piacra, ő, én és a gyerekek, kacsát és csirkét veszünk, gombát, sajtot, hurkát, túrót és tejet. Zsírt, az mindig legyen otthon, különben éhen haltok. A kofák viszont csak nekem köszönnek, engem számoltatnak, visszaadnom sem kell, tömik a szatyrot. Karácsonyi ágak dőlnek a falakról, és piros égők világítanak. Hal és kés. Anyám sehol, a gyerekek a levegőben. Nincs senkim, meghalt anyám. A hasam üres, lötyög benne a narancslé, felszívom az utolsó csepp pálinkát, kong a szeretethiánytól. Jó vagyok, de akkor sem szeret anyám különösebben, mert anyám eltűnt, szőrén-szálán elveszett. Nem jött értem, otthagyott az edzésen, eltévedtem, lázas voltam, egyedül feküdtem, késett, megcsalta apámat és nevetett, folyt rólam a víz, mikor hormonok szállták meg a testem, akkor sem volt sehol. Szaros egyedül voltam. Nem is hiszem, hogy egyszer minden jóra fordul, most is csak lóg a levegőben ez az egész, a feje egy fonott zsinóron függ, rikácsolva bíztat, ugorjam már át a következő akadályt, nekem simán menni fog, ilyen gyáva lettem? Ha akarattalan vagy kislányom, ott végzed, ahol én, a mennyben.

Kiss Noémi 1974-ben született, Gödöllőn. (Fotó: recorder.blog.hu)
Kiss Noémi 1974-ben született, Gödöllőn. (Fotó: recorder.blog.hu)
Add tovább a kortárs irodalmat (erre alkalmas gombok a cikk alatt vagy balra fent), köszönjük! 🙂

Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s