Mégiscsak vagyunk – Bartis Attila: A vége

Bartis Attila tizennégy év után jelentkezett új regénnyel, és talán nem túlzok akkor, amikor azt írom, ez volt 2015 legtürelmetlenebbül várt megjelenése, már ami a kortárs magyar próza iránt érdeklődő olvasóközönséget illeti. Sokan vártuk, és sokat vártunk ettől a regénytől, aztán ki örült, ki csalódott, attól függően, mire is várt valójában.


A magam részéről örülök, hogy megszületett ez a regény, és annak is örülök, hogy nem lett tökéletes, mert így talán mégsem kell majd megint tizennégy évet várni egy újabb Bartis-regényre. Azt hiszem, Salman Rushdie mondta egyszer, hogy nem a tökéletes regény megírására kell törekedni, hanem jó regényeket kell írni. Bartis Attilának ez sikerült.

A vége Szabad András avagy szabadandrás (hiányoztálmárédesfiam) életéről szól, aki elég nehezen birkózik meg az élet nagy dolgaival: úgymint élet, halál, illetve szerelem. Az élet kis dolgai (parizer, takarítás és a többi) viszont legalább nem érdeklik, ami jó, mert azzal nem kell neki birkózni. Az élet nagy és nehéz dolgai mellett Andrást egyedül a fényképezés érdekli, de az is igaz, hogy talán ezt is az élet nagy dolgai közé kellene sorolni (lásd: művészet, önkifejezés), és akkor nem mellett, hanem kizárólagosan. De nem ez a lényeg.

bartis_tihna_portre (forrás: litera.hu)

A regénybeli Szabad András fotográfus, mind kenyérkeresetileg, mind művészileg, és talán az életnek ezen az egyetlen területén érzi magát viszonylagos biztonságban, hiszen ez az az egyetlen dolog, amiben megannyi érzelmi és társadalmi korlátozás mellett megélheti saját szabadságát. „Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljon belőle.”- írta Susan Sontag kicsit rosszallóan, pedig az igazi fénykép szerepe semmiképpen nem a valóság illusztrációja, hanem a teremtés maga.

Bartis főhőse sokat mesél, és sokat gondolkodik a fényképezésről, ami nekem mindig érdekes rész volt, főleg technikailag, hiszen sem Leicával, sem Linhoffal nem fényképeztem soha, de a kompozíción kívül igazából mindig is a kontakt volt, ami érdekelt, a fényérzékeny anyag és a tárgy találkozása, és az, mivel tud többet megmutatni a valóságból az árnyék, mint a fény maga.

„Na jól figyeljen. Az Úristen festett-e?

Nem tudok róla.

Zenélt-e?

Arról se tudok.

Írt-e?

Egyszer, homokba.

Az nem számít. Az huss, volt-nincs.

Azért egy kicsit számít.

Jó, akkor magának számítson.

Meg a kőtáblákra is ő írt.

Vagy igen, vagy nem. Messziről jött ember azt mond, amit akar.

Azért az Írás mégiscsak az Írás.

Így van. És mindenki úgy csűri-csavarja, ahogyan nem szégyelli. De a fényképnél nincs mese. Ezért döntött az Úr végül a fotográfia mellett. Ezért készítette az első képet maga Jézus Krisztus. Ráadásul kontaktot. Egészalakos kontaktot önmagáról. Ha fotográfus akar lenni, akkor ezt egy életre jegyezze meg. Ez az egyetlen, ami személyesen az Úristentől való. A fotográfián belül is a portré, az emberábrázolás.”

Persze az is igaz, hogy míg a képek sok mindenre jók – világokat teremteni például – van, amire a szavak mégis alkalmasabbak. Egy történet elmesélésére például, hiszen a poszt mortem fotográfiát egy ideje megveti a közönség – leginkább talán azóta, mióta a halál elveszítette természetes voltát és rettegni illik tőle. A poszt mortem regényeket ezzel szemben nem vetjük meg, ami érdekes, de hát a kortárs magyar próza már csak ilyen, általában halottakon keresztül vezet az út a fontos mondatokig. Olyan ez, mintha az élőknek nem maradhatna más, csak a lelkifurdalás. Itt ma mindenki valaki más élete árán létezhet csak. Ezt most nem bántásból mondom, egyszerűen csak megállapítom.

Bartis Attila: A végeAz az érzésem, a mai magyar társadalom traumája valamiféle átöröklött trauma, ahol a szülők, nagyszülők tetteivel szembenézni nem tudó, vagy nem akaró következő generációk sérültek, és sérülnek a mai napig. Hogy miért nehéz ez a traumafeldolgozás, arra nézve csak találgatok, az is lehet hogy ez valamilyen módon egyfajta rosszul értelmezett felelősséggel van kapcsolatban. Azzal, hogy a magyar (közép-kelet-európai?) ember a felelősséget szinte kizárólag retrospektíven, a múlt irányában érzi elgondolhatónak, csak azzal a felelősséggel kell megküzdeni. Pedig egyáltalán nem ez a helyzet, mert ha most valamiért felelősséget kellene érezni, az pont a jelen és főleg a jövő. Ha nagyon szélsőségesen akarnék fogalmazni, azt mondanám: itt mindenki azzal van elfoglalva, hogy kinek az apja, anyja, nagyapja, nagyanyja miben hibázott, és nem azzal, hogyan lehetne végre valahogy mégis jól csinálni azt, ami most van. Ezt az élet nevű izét.

Ma Magyarországon ez sehogy sem működik. Itt és most egy olyan kollektív trauma lábvizében ázik az egész társadalom, ami nem csak a politikai életet, de a személyes sorsokat is mérgezi. Őszintén örülök, hogy Bartis a regény végén mégiscsak kiönti ezt a poshadt lábvizet, és a jövő felé fordul, mert szeretnék már olyan kortárs magyar regényeket is olvasni egyszer, ahol a jelen és a jövő nagyobb hangsúlyt tud kapni, mint a múlt. Nem azért, mert a múlt nem fontos, hanem mert, ha már itt vagyunk (mert mégiscsak vagyunk ugye), kutya kötelességünk élni.

„Akivé az Úrban leszünk, az már rá sem ismer arra, aki itt járt. Az itt soha a büdös életben nem égetett oda egy rántottát, nem csókolózott, nem üzletelt sírásókkal. Lehet, hogy nincs prímább hely Isten szívénél, csak a kötelező örökkévalóságnak ne lenne olyan félelmetes az ára. Ne lenne olyan félelmetes lemondani erről a pár esztendőnyi őszi mocsokról meg tavaszi verőfényről, amiben én mégiscsak én vagyok.”

A vége jó regény lett. Van főhőse, van a főhősnek apja, meg családi háttere, aztán vannak női, vannak küzdelmei a hazával, a sorssal, a rendszerrel, Istennel, a hivatásával, a barátsággal, meg aztán a szerelemmel is. Mondhatjuk, hogy ez egy teljes élet tulajdonképpen. Egy nehéz, de teljes élet.

Bár Bartis Attila regénye kétségtelenül próza, a szöveg a szerzőtől korábban is megszokott, szigorúra húzott, súlyos, sokszor drámai mondatokból áll, és ezektől a mondatoktól (a közbevetett történetzárványokat most kivéve a szerkezetből) lesz a szövegnek egy elég feszes, drámai felépítése. Nem csodálkoznék, ha egyszer majd ennek a regénynek is születne színpadi adaptációja. (Én a magam részéről már meg is álmodtam a Szív utcai lakás fullasztó színpadát.)

A vége számomra rendkívül nehéz, de a 2015-ös év talán legmeghatározóbb olvasásélménye volt. Olyan regény, aminek a történetei, párbeszédei és képei még sokáig velem lesznek, és ami biztosan fontos szerepet tölt majd be a kortárs magyar prózairodalomban. Kétségtelen, hogy sok önéletrajzi elemmel dolgozik Bartis Attila ebben a regényben, a személyes életen azonban mindenképpen túlmutatónak érzem a történetet. Mert nem csak ő van, hanem mi is vagyunk, mégiscsak itt vagyunk ebben az életben valamiért. Nekem erről is szólt A vége. Hogy minden történet vége egy másik történet eleje tud lenni, ha úgy akarjuk.

Könyvadatok:

  • Magvető Könyvkiadó, 2015
  • 604 oldal
  • ISBN: 9789631433456
  • adatlap a moly.hu-n
  • adatlap a Rukkolán
Ha tetszett, add tovább a cikket másoknak is (erre alkalmas gombok a cikk alatt vagy balra fent). Köszönjük!

Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s