David Bowie 69. születésnapjára időzítette új lemezének bemutatóját, melyben a rock és az elektronikus tánczenék jazzel, hiphoppal, krautrockkal ötvöződnek, és amellyel méltán pályázhat az Új Esztendő Első Jelentős Zenei Eseménye címre. – Ürmös Attila albumkritikája
Az extravagáns, az űrlény, a jól öltözött, a lázadó, a kétnemű, a Szikár Fehér Herceg, a varázsló, a kísérletező popsztár és a filmcsillag nem csak a külsején, hanem zenei stílusán is rengetegszer újított az elmúlt fél évszázadban.
Marsbéli Pókokkal szőtt színes glamrockja lassan hűvös funkká fehéredett, a Station to Station nagylemez 1976-ban már az újhullám előhírnöke.
Innen egyenes út vezetett Bowie nagy underground korszakához, a berlini Low – Heroes – Lodger trilógiához, majd jött egy rövid kitérő Brecht kupléinak világában (az ötszámos Bertold Brecht’s Baal) és az énekes a nyolcvanas évek lemezklubjainak hűvös-elegáns ikonja lett.
1995-ben már az artcrime-ról – a művészet nevében elkövetett bűnről – énekel (Outside), majd a korszak jungle és drum’n’bass ritmusain száguldozik az Earthling albumon, hogy aztán a Hoursban megnyugodva két erős (nem korszakalkotó) albummal kezdje a XXI. századot. 2004–ben azonban több betegség is megtámadta.
A testileg-lelkileg kimerült sztár csak 2013-ban tért vissza a Következő nap (The Next Day) című albummal, amelyben a hetvenes évek zenei világát igyekezett megragadni a Diamond Dogstól a Heroesig.
Az idei Blackstar elevenebb, tizennégy szám helyett – a kevesebb: több alapon – hét gyöngyszemet hallhatunk, jól kevert, izgalmasan lüktető dalokat, melyek a Low, a Scarry Monsters, az Outside, az Earthling és a Heathen folytatásának egyaránt tekinthetők.
Bowie-ra hatottak az Arcade Fire zenekarral töltött stúdió-órák. 2013-ban megjelent közös kislemezük borítójára egy fiktív zenekarnév, a The Reflectors került, a dalt a New Musical Express az év második legjobb kislemezének nyilvánította; egyedül a Daft Punk Get Lucky-ja előzte meg.
Reflektor – Arcade Fire, James Murphy és David Bowie közös száma:
A hét és fél perces Reflector az Arcade Fire azévi dupla stúdiólemezének címadója lett, hangulata nem csak Win Butlerék csodás albumán hömpölygött végig, átcsorgott a Blackstarra is, ahol a mélystruktúrákban együtt kavarog a jazzel és a hiphoppal.
A címadó szerzeményből pár hónapja hallható egy részlet a The Last Panthers című európai krimisorozat főcímdalaként. A hat részes történetben ellopott gyémántok után folyik a hajsza olyan szereplőkkel, mint Samantha Morton és John ’Nyolcadik utas’ Hurt, a forgatási helyszínek között pedig London, Marseille, Belgrád és Montenegró jelenik meg.
A Blackstar sikere a filmzenétől függetlenül is borítékolható, mert amíg a kezdő bandáknak vért kell izzadniuk némi hírnévért, addig Bowie már rég elfoglalta helyét a rockvilág közös szimbólumrendszerében. Ember legyen a talpán, aki követni tudja a naponta több tucatszám megjelenő új indie-rock, hiphop, electronic, alterrock, metál, world music és egyéb műfajú lemezeket, zenekarokat. A slágerlistákra kár időt pazarolni, akkor már érdemesebb magunknak rendet vágni az ismeretlen zenék sokaságában, vállalva temérdek lyukra futást néhány gyöngyszemért. Ilyen keresgélés közepette rátalálni az új Bowie-albumra öröm és megnyugvás: a szerző neve biztos garancia a minőségre.
A Blackstar A The Last Panthers filmsorozat főcímzenéjeként:
A Fekete csillag címadó dalának szövege rejt néhány meglepő sort: „I’m a blackstar, I’m not a rockstar, I’m a blackstar, I’m not a filmstar… / Fekete csillag vagyok, nem egy rockcsillag, Fekete csillag vagyok, nem egy filmcsillag…” Karakter-öngyilkosság, vagy a hosszú betegségből visszatért ember bölcsessége? Bowie Európa sötét szívéről énekel, a gyertyák pedig az IS-re utalnak.
Ám ha nem rocksztár, akkor ki ez a fekete csillag? Művész rengeteg receptorral? Tükörbőrű kaméleon? Aki megérzi egy adott korszak vibrációit, és a saját művészetében megteremti azok fúzióját? Együtt halad a divattal, néha egy lépéssel előtte jár, alakítja, és közben ujjait szorosan tartja a kor ütőerén. Tillmann J. A. így jellemzi őt:
„Bowie rendkívül érzékeny antennákkal észlelő művész-médium, aki felfogja és közvetíti a kor áramlatait.” (Egy tudatos térfurcsaság: David Bowie, 1997)
Fent említett érzékenysége miatt különösen fontos számára, hogy milyen zenészekkel, producerekkel veszi körbe magát.
A Bowie-galaxisban csillagrendszernyi mértékű Iggy Poppal kötött barátsága, közös munkái Brian Eno-val, vagy a nyolcvanas évek végén a Tin Machine zenekar, amelynek maga is alapítója. A 21-dik század ígéretes zenész-producerével, James Murphy-vel (LCD Soundsystem) évek óta tartja a kapcsolatot, az új Blackstar lemezen is szerepel.
Az album kulcsfigurája mégsem ő, hanem Donny McCaslin szaxofonos, akinek kvartettje miatt 2014 nyarán Bowie a New Yorki West Village egyik patinás jazz klubjáig, az 55 Bar-ig zarándokolt. Asztalhoz ült, közel a színpadhoz, végighallgatta a fergeteges jazzkoncertet, majd szó nélkül távozott.
A zenekar és a személyzet csak találgatta: „Ez tényleg David Bowie volt?” Tíz nappal később Donny McCaslin e-mailt kapott, melyben értesítették, hogy őt és zenekara dobosát meghívják a Sue (or In A Season Of Crime) című dal felvételeire. A számból kislemez lett, később megjelent a Nothing Has Changed tripla Bowie-válogatáson, McCaslint pedig hívták a Blackstar felvételeire is.
A fiatal jazzfúvós neve többé-kevésbé ismeretlenül cseng, ám aki négy évet végigturnézott Gary Burton zenekarával, az nem most jött le a falvédőről. New Yorkban a Steps Ahead csapatban is fújt pár évig, a fúziós jazz formációban rengeteg neves zenész megfordult, köztük Michael Brecker, és Tony Levin (King Crimson).
Donny McCaslin és kvartettje jól vette az akadályokat a Blackstar stúdiófelvételei alatt. Játszottak mindent, amit csak kértek tőlük, legyen az pop, krautrock vagy hip-hop. Az előző The Next Day album producere Tony Visconti koordinálta a technikai oldalt. Bowie szintén ért a keveréshez, ráadásul a stúdiómágus James Murphy is jelen volt, eredetileg azért, hogy két számban doboljon, ám hatása a Fekete csillagra ennél jelentősebb.
A három dudás egy csárdában helyzet miatt Viscontinak – vezető producer ide, vagy oda – nem egyszer kerültek háttérbe a javaslatai. A hangzására végül az ADT (automatic double-tracking) effektus használata nyomta rá a bélyegét, az utómunkálatok során pedig az énekhangokkal bűvészkedtek legtöbbet.
Az eredmény egy nem szokványos Bowie-lemez, amelyben a bevezető címadó dal a Low és a Heroes borongós szépségét ugyanúgy hozza, mint a XXI. század társadalmi rezgéseit. Tizenegy percesre sikerült, ám az iTunes nem enged egyéni terjesztésben megjelenni tíz percesnél hosszabb számokat a weboldalán, így végül 9:57-re kurtították. Visconti tajtékzott a dühtől, és azt javasolta, a cd és bakelit változaton legyen a vágatlan verzió, ám Bowie szerint ez csak összezavarta volna a dolgokat.
Blackstar – teljes tízperces szám az albumról:
A hosszú bevezetőt újabb erőteljes dal követi, a Tis a Pity She Was a Whore elektronikus, hiphopos-rockos ritmusaira Donny McCaslin hatalmasat szaxofonozik, Bowie hangja pedig olyan friss, mint a nyolcvanas-kilencvenes években.
A következő Lazarushoz egy régi Off-Broadway musical tervét porolta le a szerző, majd a Sue kislemez album verziója következik. A jazzes dal most rövidebb lett, a perkák a jungle ritusaira szaporáznak, és a gitár is jóval keményebb. Hangulat amplitúdón!
A Girl Loves Me című dalba Bowie a Gépnarancs regény sorait csempészte, a Dollar Dayset pedig a stúdiófelvételek közben találta ki. Az albumot záró I Can’t Give Everything Away hozza a rocksztár (mostantól: blacksztár) klasszikus pillanatait: mondjuk, egy b-oldalas Absolute Beginners-t.
Tis a Pity She Was a Whore:
Bowie próbálkozása a jazzel nem új keletű. A nyolcvanas években közösen vette lemezre Pat Metheny-vel a This is Not America-t, ám teljes album készítésére dzsesszzenészekkel most vállalkozott először. Ez nem jelenti a műfaj jegyeinek uralmát a dalokon, a Blackstar egy ízig-vérig Bowie-lemez, ahol a jazz a dalok mélyén kavarog, zubog, más stílusokkal fuzionál.
Amíg az előző The Next Day örömmel tudatja: Davidünk újra itt van velünk! – addig a Blackstar az életmű egészéhez ad új színeket, ízeket. Ígéretes kezdete ez a 2016. év zenetermésének, ám Bowie további sorsát ködfelhőbe burkolja.
- Blackstar – CD / bakelit LP / letölthető album. Megjelenés időpontja: 2016. január 8.
GITTEGYLET 
Kitűnő kritika, bárcsak az utolsó bekezdésben is igazad lett volna!
KedvelésKedvelik 1 személy