Bartis Attila A vége című új regénye életrajzi vagy nem? Történelmi vagy nem? Egy véletlennek köszönheti a főhős a nevét? A Nyitott Műhelyben december 17-én a könyvbemutatón mindez kiderült. – Barcza Katalin beszámolója.
Nem indult túl fényesen az este. Baleset az Árpád hídnál, dudálás, üvöltözés, szemetelő téli eső. Legszívesebben visszafordulnék, tudom, hogy úgyis el fogok késni. Hangulatom sincs már az egészhez. Milyen dolog egy könyvbemutató, aminek a végére esek be? Nincs benne sok köszönet. Aztán persze mégis sikerül odaérni.
A Nyitott Műhelyben már gyűlik a hallgatóság, meglepően sok a fiatal. Ki állítja, hogy manapság nem olvasnak az emberek? Itt nem úgy tűnik. A fal mellett az egyik támlás szék éppen rám vár. A legjobb helyen. S ami eddig egy kellemetlenül induló, zűrös este volt, az lassan elkezd átváltani valami megkapó élménybe. Bartis Attila új regényének bemutatójára érkeztünk, a szerzőt Rácz Péter fogja szóra bírni, az estet a Szépírók Társasága támogatja.
Az asztalon már ott várakozik a könyv, Szabad András fotográfus élettörténete, ahogyan a főhős maga ezt papírra vetette. A borítón Szűcs Attila festményének fekete kutyája és persze a cím: A vége. Ha már egyszer egy műhelyben vagyunk, Rácz Péter olyan műhelybeszélgetést ígér, amely a mesterségről szól majd.
„Kezdjük a végén!” – hangzik el, s máris a cím kerül szóba. Miért éppen „A vége”? Bartis Attila szerint ez egy viszonylag nehezen elfogadható cím, ebben hasonlít korábbi regényéhez, A nyugalomhoz. Azt szoktuk meg, hogy a cím magát a könyvet írja le. A nyugalom esetében viszont másabb a címadás: arról szól, amire a főhős törekszik, amire vágyik. „A vége” cím is rendhagyó, már körülbelül négy évvel ezelőtt, a regény megírásának derekán egyértelművé vált, hogy ez a cím kívánkozik ide.
A beszélgetés körbejár párat a mű rengeteg motívuma közül, mint például az űrutazásét. Kiderül, hogy Bartis nem írt még olyan könyvet, amelyben ez ne szerepelt volna. A kérdésre, hogy vajon miért olyan fontos ez számára, együtt keresik a választ. Gyökerezhet ez egy hajdani emlékben a nagymama szobájáról, amelynek falán egy romantikus 19. századi teliholdas festmény lógott. Még eleven az érzés, milyen volt ránézni erre a képre, amikor éjjelente az utcalámpa megvilágította. Mintha valóban fénylett volna a hold az égen. Összefügghet ez a motívum az elvágyódással, szabadságvággyal, ebben a szimbolikában azonban legalább ennyire fontos a biztonságvágy is.
Az első felolvasás éppen erről szól. „Ahhoz, hogy Gagarin biztonságban legyen, előbb sorra felküldték a kutyákat” – kezdődik az előadott részlet, amelyben Lajka kutya és Gagarin története válik torokszorítóan közelivé. Az űrben Gagarin legfontosabb feladata az önmegfigyelés volt. „Figyelni és lejegyezni, hogy mi történik vele. Ez egyébként még földi körülmények között sem annyira egyszerű feladat, mint elsőre hisszük.”
A részlet után a regény főhősével foglalkozunk, Szabad András fotográfussal, aki papírra veti az életét. Neve beszélő – sőt Rácz Péter szerint ordító – név, ennek történetéről hallhatunk bővebben. Megtudjuk, hogy eredetileg nem így hívták ezt a szereplőt, csak a kézirat leadásakor derült ki, hogy neve hajszálra megegyezik egy másik ismert regény főhősének elnevezésével, ezért változtatásra volt szükség. Ez több problémát vetett föl, hiszen a név meghatároz sok mindent, többek között a szöveg ritmusát. Szabad András nevének beszédessége eredetileg távol állt az írói szándéktól, de végül nem véletlenül szólt emellett a döntés. Amit a beszélgetés elején a címadásokról megtudtunk, az érvényes a főhős nevének kiválasztására is. Ő nem testesíti meg a szabadságot, ám erre vágyik, erre törekszik. S családjában ez ismétlődik generációról generációra, akár egy sorminta.
Rácz Péter szerint ez a főhős sokszor egyenesen úgy viselkedik, mint valamiféle ketrecbe zárt vadállat. Mi ez a ketrec? Mi gátolja őt a szabadság elérésében? Bizonyos szituációkban valóban így viselkedik – ért egyet Bartis -, de nem ezt teszi-e bármelyikünk? A ketrec mindaz, amit apáról fiúra végigvisz a mintázat, másrészt ott van a társadalmi, politikai ketrec is.
A könyv 1956-tól a rendszerváltásig tartó időszakot öleli föl, s ezt a korszakot nem volt nehéz ketrecnek érezni. Az anya története egyenesen a 20. század elejéig nyúlik vissza. Rácz Pétert az érdekelte, hogyan vonulhattak be az akkori események az író tudatába, hiszen sok minden a születése előtti időkről szól, sőt életének első szakaszában nem is itt élt, Magyarországon. Hogy mennyire hűn adja vissza ezt az korszakot, az lehet vita tárgya – feleli Bartis -, de törekedett a korhűségre.
A vége mindenesetre nem történelmi regény, itt az érzelmi, pszichológiai rész a hangsúlyosabb. Mindnyájunknak van múltja már a születésünk előtt, a szüleink hozzák magukkal, ha nem a történetet, akkor az arról való hallgatást. Ezt nem lehet megúszni. Az anya, apa fontos eleme ennek a regénynek. Rácz szerint az anya már-már misztifikált figura, ezzel szemben az apa-fiú szeretet nem, vagy csak alig dominál. Bartis ezzel nem ért egyet. Ha nem dominálna, akkor ez a két ember nem állna szóba egymással. A nagy elvi konfliktusok apák és fiúk között viszonylag általánosak, de ennek dacára az érzelmi kötődés erős ebben a kapcsolatban. A regényben ennek a két embernek legalább az apa utolsó napjaiban sikerült egymás közelébe kerülnie, nekik ez megadatott.
Itt kérdez rá Rácz Péter a mű önéletrajzi vonatkozásaira. Bartis Attila szerint ez a regény a legkevésbé sem önéletrajz. Az ember hajlamos összekeverni a személyességet az önéletrajzisággal. Aki az utóbbit írja, az tárgyszerűen követi végig saját életútját, míg a személyesség arról szól, hogy a műben fölmerült érzelmek mennyire az író sajátjai. Nem csak a narrátor Szabad András, hanem minden szereplő érzései. Nem hisz a fikcióban. Mindenki csakis ahhoz tud nyúlni, ami őbenne van. Sok viszont az olyan részlet, amelyről pontosan vissza lehet fejteni, hogy a benne szereplő motívum mihez kapcsolódik. Végtelenül emberi és tiszteletreméltó az az őszinteség, amivel Bartis Attila a regényről s azzal való kapcsolatáról mesél. S bár az utolsó percekben elhangzó felolvasásra egy vidámabb részletet választ, ezzel remekül oldva az előző témák súlyát, mégis elgondolkodtató, nagy mélységeket föltáró hangulatban ér véget az este.
A regény hatszáz oldalas. Hatszáz oldalnyi érzés, gondolat, történet, amire nagyon oda kell figyelni, ami elragad magával, visz előre. A Ráth György utcában fölfelé kaptatva egyszer csak észrevettem, hogy elállt az eső. Tiszta, csillagos lett az ég, nyugodttá vált köröttem a város. Lehet, hogy egy kellemetlen és zűrös estének indult, de Bartis Attila sorainak köszönhetően egy sajátos, megkapó élmény lett belőle.
GITTEGYLET 