„Tízévesen csillagász akartam lenni” – Beszélgetés Mészáros Tünde műfordítóval | ttotídroF történetek

A könyvek nem fordulnak le maguktól (hacsak nem a polcról néha), mégis kevés figyelmet kapnak a műfordítók, akik nélkül aligha ismerhetnénk a világirodalom számos remekművét. Mészáros Tünde egyebek mellett a kortárs szlovák irodalom kiváló fordítója. Megkérdeztük, hogyan dolgozik és mi minden kell ahhoz, hogy egy szöveg fordítása jó legyen és milyen utat jár be, mielőtt az olvasóig jut.


GITTEGYLET: Több nyelvből/re fordítasz (angol, német, szlovák, magyar). Hogyan kerültél ezekkel a nyelvekkel ilyen „közeli” viszonyba?

MÉSZÁROS TÜNDE: Az intimitás foka azért nagyon eltérő. A szlovák szinte a második anyanyelvem – Pozsonyban születtem, felnőttkoromig ott éltem, és oda térek egyre vissza. Az első szlovák szó, amire a bölcsiből emlékszem, a lopta (gondolom, épp emberfejekkel lapdáztunk az égre). Az óvodában pedig a kamion. Az egyik ovis társammal mindennap beszámoltunk egymásnak, ki hány kamiont látott előző nap. Komoly pofon volt, amikor kiderült, hogy én mindvégig a kukásautókat számoltam, mert azt hittem, azt hívják szlovákul kamionnak. Szóval nem mindegy, gondoltam akkor.

szeptemberelsejenA cseh már kicsit külsőbb réteg. Prágában végeztem az egyetemet. A nyelvtanulással nem kell sokat foglalkozni, gondoltam, hiszen hasonlít a szlovákhoz, de a hét cseh év alatt kiderült, hogy mégis milyen nagyon különbözik.
Az angol inkább csak úgy jelen van, komolyabb stílusbravúrokat igénylő angol szöveg fordítására nem vállalkoznék. Azt hiszem, sosem fogom rendesen megtanulni, de ez nem is baj, hiszen rengeteg jó angolos fordító van.

A német pedig inkább vicc, beszélek valami rettenetes konyhanyelvet, de a passzív tudásom elég ahhoz, hogy nagy odafigyeléssel korrektül megoldjak stiklimentes szövegeket, legyen az mondjuk hobbikönyv a mézről vagy történetközpontú gyerekkönyv. A müncheni olasz éttermekben végigpincérkedett másfél évből, a gyerekkori nicht vor dem Kindből meg a Pozsonyban a szociban is simán fogható osztrák tévéadásokból ennyire futja, és erre is csak ritkán adom a fejem.
Összefoglalva: bármely nyelvről legyen is szó, csak olyan szöveg fordítását vállalom, amelyikről úgy gondolom, hogy tisztességesen meg tudom csinálni.

GE: Mindegyikről mindegyikre fordítasz?

MT: Isten ments, és isten mentse ilyesmitől az olvasót is. Vannak persze olyan remek nyelvérzékkel és háttérrel bíró fordítók, akik három-négy nyelvre is dolgoznak, és jól végzik a munkájukat, de ez azért ritka. Tizenöt évnyi szakfordítás után igazoltam át műfordítónak. A tizenöt év alatt előfordult persze, főleg eleinte, hogy vállaltam projekteket angolra és csehre is, de ezt csak addig, ameddig a kezdeti nemnagyügyez-érzés után ki nem alakult az azóta egyre erősödő fordítói alázat. Ma már a magyar mellett csak szlovákra fordítok; ez utóbbira gondos mérlegelés után (lásd fentebb), és csakis angolból vagy németből – a magyar irodalomnak remek szlovák fordítói generációja alakult ki az utóbbi másfél-két évtized során.

GE: Nehéz elképzelni, hogy sok kisgyerek válaszolná óvodás korában a „Mi leszel ha nagy leszel?”-re, hogy műfordító. Te mikor döntötted el, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

MT: Tízévesen csillagász akartam lenni, tizenhat évesen jogász, maturandusként irodalomtörténész. Ezek még szép tiszta, világos célok voltak. Munkás életem minden további állomása kizárólag véletleneknek köszönhető. Az ember egy kicsit nem figyel oda, és azon kapja magát, hogy egy bizniszhotelben, egy amerikai jogi cégben, esetleg a prágai magyar intézetben dolgozik, netán pincérkedik Manchesterben egy indiai vagy Münchenben egy olasz étteremben.

ezerevetFordító is véletlenül lettem – megkerestek valami szöveggel, majd egy másikkal, aztán adták tovább a megbízók egymásnak a telefonszámomat, míg egyszeriben azon kaptam magam, hogy napi nagyon sok órában a legkülönfélébb anyagokat fordítom. Eltelt jó néhány év, és én egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy a sok lehetetlen és nagyrészt érdektelen szöveg után jó lenne valami igazit csinálni végre.

GE: Mi volt az első „komoly” fordításod?

MT: A legelső. Nem voltak kész dolgaim, felhalmozott tartalék a fiókomban. Amikor összeszedtem a bátorságomat, és úgy döntöttem, egy kérdést megér az ügy, feltettem ezt a kérdést egy közvetítő útján a Kalligramnak, és kaptam is egy novellát az egyik lapszámba. A kortárs Monika Kompaníková Sima víztükör című írását. Ezzel akár le is zárulhatott volna az ügy, de olyan szerencsém volt, hogy a novellát beválasztották a Magyar Napló „Az év műfordításai” kötetébe, és ez további megbízásokat eredményezett, először csak az ajtónyitó Kalligram, majd az első regényfordítás után további kiadók és irodalmi folyóiratok részéről. Sokat segítettek ajánlásaikkal a kollégáim és szerkesztőim is.

Egyelőre abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az első óvatos bekopogás óta nem kellett kilincselnem, de tisztában vagyok vele, hogy ez bármikor változhat. Sajnos, a könyvszakma a többi művészeti ághoz hasonlóan olyan pocsék helyzetben van, hogy ha bizonytalannak mondom, akkor erősen eufemizáltam.

GE: Azért én azt gondolom, hogy a legjobb műfordítások közé nem szerencsealapon kerülnek a szövegek, az inkább csak ott játszhat szerepet, hogy kit/mit kell fordítani. Van olyan szerző, aki közelebb kerül hozzád, miközben dolgozol a szövegén, vagy épp ellenkezőleg, nehéznek gondolod?

MT: Hogy mi kerül bele egy ilyen legjobbakármik-kötetbe, szerintem nagyban múlik azon is, hogy mi kerül a kötet szerkesztőinek a kezébe, és akinek épp a kezébe kerül, azt megfogja-e az adott írás.

Fordításnál nagyon sok múlik az alapszövegen. Ha rossz, abból legfeljebb egy hajszállal jobbat lehet csinálni, hogy védje az ember egy kicsit a saját arcát. Annál pedig nincs jobb, ha egy szöveg jó, talán csak az, amikor úgy jó, hogy szinte magától csúszik át a célnyelvbe. Tehát igen – olyan szerzőkön szeretek dolgozni, akik közel állnak hozzám (bár leginkább munka közben derül csak ki, mennyire), és akik feladják a leckét. Kihívás nélküli szöveget nem túl izgalmas fordítani. Vagyis inkább így: kihívás nélküli jó szöveget nem túl izgalmas fordítani. A rossz szöveg átültetése is kihívás, mert abban nem passzolnak össze a darabok, vesén könyököli az embert a diszharmónia, olyan az egész, mint egy rosszul becsukott szekrényajtó. De ez nem izgalmas, csak bosszantó.

GE: Hogyan dolgozik a műfordító? Végigolvasod mondjuk a regényt eredetiben először, utána kezdődik a munka vagy már az olvasás alatt? Általában hány kört megy a kézirat a fordító és a szerkesztő között?

Mészáros Tünde
Mészáros Tünde

MT: Műfordítója válogatja. Én nem szeretem előre elolvasni a szöveget. Az ismeretlen jelentette izgalom lendületet tud adni a munka során. Félre is vihet néha ez a módszer, de csak ideiglenesen, hiszen menet közben úgyis tisztázódnak a dolgok. A kész szövegen végigmegyek újra, ebben a körben próbálom készre stilizálni, és kiiktatni belőle minden sárgát, kéket, zöldet, lilát, pirosat (barátunk az elektronikus szövegkiemelő). Az általam késznek ítélt verziót átküldöm mindenkori első olvasómnak, a szintén fordító férjemnek, aki egyfajta előszerkesztői munkát végez a szövegen; ő az első, aki kiszúrja azt, amit én belülről már nem feltétlenül látok. Innen kerül az anyag a kiadóba, ahol ideális esetben kétkörös szerkesztésen esik át: először az irodalmi szerkesztő (aki néha kontrollszerkesztő is, tehát képes a magyar változatot összevetni az eredeti nyelvvel) látja, majd az olvasószerkesztő, aki kigyomlálja belőle az utolsó elütéseket, helyesírási- és stílushibákat is.

A szöveg minden kör után visszakerül hozzám, végignézek, mérlegelek minden javaslatot, jó szerkesztő esetén sok hasznos van, ezeknek örülök, akad, ahol ragaszkodom a saját elképzelésemhez, a vitás eseteket pedig átrágjuk újra. Nehezen engedem ki a kezemből a végső változatot, a kész könyvet pedig félek kinyitni, nehogy olyasmi jöjjön szembe, amiről rögtön látom: ezt másképp kellett volna.

GE: Mennyit tudsz egy nap megcsinálni?

MT: Erre a kérdésre sosem tudtam válaszolni. A tartomány pár sortól húsz oldalig terjedhet. Attól függ, milyen a szöveg, mennyire vagyok összeszedett aznap, mennyire távoli a leadás időpontja, nem beteg-e valamelyik gyerek, nincs-e szakkör, szülői értekezlet, nem intézek-e mosógépszerelőt, és még sorolhatnám. Ha nagyon szorít a határidő, elutazom egy másik városba, bezárkózom egy üres lakásba, és akkor produktív vagyok.

Az egy nap alatt lefordított oldalak száma egyébként is félrevezető, hiszen ez még bőven nem a kész szöveg, ezt még teljes egészében legalább egyszer, részleteiben pedig kétszer-háromszor is ellenőrzöm majd. Arról nem is beszélve, hogy mennyi láthatatlan kutatómunka van néha egy-egy ártatlannak tűnő kifejezés mögött.

auschwitziAz egyik tavalyi regényfordításomhoz a sok-sok netes kotorászás mellett körülbelül hét- nyolcféle szakembert is meg kellett szólítanom, köztük református lelkészt, borászt, helytörténészt, amatőr fegyverszakértőt.

És ez mind sok időbe telik, hiszen a megszólítás – hacsak nem közeli barátról van szó – nem úgy néz ki, hogy az ember megírja a kérdését, megkapja a választ, és kösz. Az ismeretlen helytörténésszel például egyetlen kifejezés lehető legpontosabb meghatározásához két-három napon át folytattam szakmai és udvariassági levelezést. Van persze olyan netes felület is, ahol a kollégák kérnek/adnak egymástól/egymásnak tanácsot, és ez gyakran nemcsak hasznos, hanem rendkívül szórakoztató is. Olyannyira, hogy akár két-három oldalnyi időt is elszórakozik vele az ember…

GE: Ha egy munkádat kéne kiemelned, amire mondjuk a legbüszkébb vagy, melyik volna az?

MT: Veronika Šikulová Menettérti című regénye, amely 2014 végén jelent meg a L’Harmattan kiadónál. Ennél a könyvnél igazán szerencsés volt a konstelláció: kitűnő volt a szlovák eredeti, Šikulová egyike azoknak a szerzőknek, akik nagyon kézre állnak nekem, volt a szövegben elég kihívás ahhoz, hogy mindvégig izgalmas maradjon, és remekül tudtunk együtt dolgozni Karádi Évával, a kötet szerkesztőjével.

GE: Végül, nem tudom, a fordítóknál is úgy van-e, mint az íróknál, hogy általában nem szeretik, ha arról kérdezik őket, hogy min dolgoznak, de hátha nincs, szóval megkérdezem: Most min dolgozol?

menettertiMT: A „min dolgozol” szerintem rendben van. A tabu inkább a „hogy állsz vele”. Vagyis a válasz: kortárs szlovák regényeken és vegyes korszakokból származó novellákon. A 2016-os budapesti Könyvfesztivál díszvendége Szlovákia lesz. Erre az alkalomra számos kiadó készül regényekkel, esszékötetekkel, antológiákkal, az irodalmi folyóiratok szlovák számokkal. A közvetítésben fontos szerepet játszott a budapesti Szlovák Intézet, ahol az elmúlt időszakban örvendetesen felerősödött az irodalmi vonal. Remek sansz ez a szlovák alkotók számára, a magyar közönségnek pedig tálcán kínálja a lehetőséget, hogy megismerje az eddig talán kissé lapszélre tolt szomszédokat. A szlovák irodalomban nagyon sok jó dolog történt az utóbbi két-három évtizedben, és sokukat igazán kár lenne a diakritika miatt lehagyni az éjjeliszekrényről vagy a könyvespolcról.

Érdekesnek találtad a beszélgetést? Oszd meg másokkal is (gombok a cikk alatt vagy balra fent), köszönjük!:)

Tarts velünk a Facebookon! »

Reklámok

„Tízévesen csillagász akartam lenni” – Beszélgetés Mészáros Tünde műfordítóval | ttotídroF történetek” bejegyzéshez egy hozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s