Meghalt Juhász Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő, szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Nemzet Művésze. Versével emlékezünk rá.
Juhász Ferenc 1928. augusztus 16-án született Bián. A Pázmány Péter Tudományegyetem, majd a budapesti József Attila Népi Kollégium hallgatója volt. Kalandos, hosszú életútja során dolgozott többek között fonógyári munkásként, a Hunnia Filmgyár dramaturgjaként, a Könyvhivatalban és a Magyar Írók Szövetségének lektorátusában, volt a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője.
1949-től társbérletben lakott Budapesten Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal és feleségével, Gyarmati Erzsébettel, még ebben az évben Baumgarten-díjjal tüntették ki. Az 1950-ben József Attila-díjat kapott, ’51-ben Kossuth-díjat (ezt később, 1973-ban ismét odaítélték neki).
Az ötvenes évektől kezdve gyakran vett részt külföldi irodalmi, művészeti eseményeken, Ausztriában, Angliában a Szovjetunióban, később Párizsban, Hollandiában, Madridban és a világ számos pontján. 1955-től az Új Hang vezető költője volt, ’74-’91 között az Új Írás főszerkesztője. 1977-ben felolvasókörútra ment az USA-ba Vas Istvánnal, Weöres Sándorral és Vajda Miklóssal, 1982-ben a Berlini Magyar Intézetben, többek között Pilinszky Jánossal.
Életműve közel ötven verseskötet, melyekért számos elismerésben részesült az évek során, legutóbb 2014-ben kapta meg az egyik legrangosabb állami elismerést, a Nemzet Művésze címet.
Halandóság-mámor című versciklusának befejező darabjával emlékezünk rá.
Juhász Ferenc
Halandóság-mámor
15.
Ó, milyen jövő vár
az emberiségre!
Halál-gyantába zár
minket az ős-béke.
És mi abban függünk:
szúnyog borostyánban,
s toll-csápunk, szájszervünk
a növény-kristályban.
Mint megállt zsebóra
lengő-kalapácsa.
S nem lesz Isten jóra,
Ördög csábításra.
Szemünk szeder-morzsa,
nemzőszervünk vak gyász.
A lógunk: csillagokra
száradt élet-mozgás.
Mert kihal az ember,
ez Föld-végzet sorsa.
És sivatag, tenger,
lángszirt jéghegy-horda.
Boldog halandóság,
halandó boldogság!
Fizetett adósság:
mámor-bizonyosság.
Jajgömb a Földgolyó.
Növénycsontváz-börtön.
S örökké hull a hó.
S ködburok a gömbön.
Ez nem magzatburok,
ez csak köd-koporsó,
s a halott Föld forog:
halál-magzat-orsó.
Hisz már beköszöntött
a Végső Földi csönd.
Jég-vértet, köd-öltönyt
hord, holt-szív sors-közönyt.
Beszőtték a Földet,
űr-harag-zengésben,
mint fehér arc-szőrzet
hó-pokol nem-létben.
S körül holt csillagok,
s köztük Isten szaga,
jég-ágak, bozontok.
S csönd. Hó-láng éjszaka.
(Kötetben: Halandóság-mámor – Új versek 2003-2006)
GITTEGYLET 