Ezen a szomorkás, időnként szuicid hangulatot árasztó, télies hétvégén a KÖNYVSKORPIÓ Jónás Tamás verseivel kínálja meg portálunk olvasóit. Kortárs irodalom testközelből – Ménes Attila rovata.

---

Hajdanában-danában létezett egy Alkalmatlanok névre hallgató írói csoportosulás, ami a nevéhez méltóan annyira alkalmatlan volt a működésre, hogy egyetlen közös felolvasóestjüket követően (amit amúgy egy illegális, bagózós pincekocsmában, az azóta megszűnt, kultikus Csontreálban tartottak meg) ott helyben föl is oszlott! Ennek volt tagja Jónás Tamás, rajta kívül a már bemutatott Stiller Kriszta és Szőke Imre voltak az Alkalmatlanok.

Jónás Tamás verseit nem elég egyszer, kutyafuttában olvasni, a bennük rejlő vad energiák, a közvetlen személyesség fogva tartja a befogadót. Már csak azért is, mert a költő, aki így ír, ilyen témákat boncolgat, az folyamatosan a saját mentális biztonságát kockáztatja. Ugye tetszenek érteni?

KÖNYVSKORPIÓ*

Jónás Tamás írásaiból:

ÖNARCKÉP

Bükkfa sétál a járdán.
Levelet szór, siet.
Tapasztalatlan látvány.
Köszön, de senkinek.

A főgallya levágva.
Vastag a kérge, táj.
Térdelne a padkára,
elvesztett térde fáj.

Mellette villanyoszlop,
csorog róla a fény.
És így szólnak egymáshoz:
te szegény, te szegény.

 

ELEGANCIA

A szét- vagy eltörött tárgyaink napja ez.
A konyhában ülök. Az is, én is üres.
Volt, hogy véletlenül. Többnyire üzenet.
A lélek legfelül, szavakat nem lehet,
törékeny tárgyakat dobál a semmibe.
Túl fényes árnyalat, hogy szét kell törnie.
Végre veszekedés. Bánkódj, van Istene.
Szeretlek, mint a kés a vajt. Amér bele.

 

HEGEDŰS GYÖNGYINEK

A fénysugarak sárga damilokká váltak.
A fényes világ rendben felszeletelődött.
Szörnyű küldetése volt annak a nyárnak.
Elpárologtak a stréber börtönőrök.

 

MARKÓ BÉLÁNAK

Nem tudnék ölni a gyermekeimért.
Ölni, hogyha kell, csak ócska indokkal.
Már a fogantatás csendje is kísért.
Szétszakadásunk nagy bűne még marasztal.

 

MAJD MAJD

Megérkeztél hozzám, erdőhöz a tavasz.
Hiába ígérted, tudom, hogy nem maradsz.
Zöldülő leveleim lesz, hogy nem tűrnek el.
Vitatkozhatunk rajtad, zsaruk a bűnjelen.
A csendes, vén vidék majd nem beszél tovább,
akad elég, majd, földrész, nálam ostobább,
hol vendégként fogadnak, törvénynek nincs nyoma,
hozzájuk tévedsz majd, majd amikor én haza.

 

KÉT LATOR

A négyes villamoson utaztam jegy nélkül, nyugodtan. Mellettem két fiatal kóstolgatja egymás nyelvét. Elnéztem őket álltamban.
Utaztam a Széna tér felé.
Az Oktogonon sokan szálltak le. Egy nem gyanús fiatal kiemelte farzsebemből a buta telefonom, éreztem. Nyújtottam a tenyerem felé, sietve távozott volna, de megakadt, egy idős néni lassan botorkált.
– 500 forintért sem tudod eladni.
A telefonra pillantott, belátta, hogy igazat mondok. Oda se nézve, hátranyújtott karral csúsztatta vissza kezembe az értéktelent mobilt.
Az eset tanúi összesúgtak, morogtak. Én megzavarhatatlan nyugalommal ültem le egy felszabadult helyre, s vártam az ellenőrt, hogy megbüntessen.

 

RONTÁS

veszteni persze hogy innen szép
nyerni akarni de mindenképp
tartani jégben a romlandót
nem kifecsegni a mondandót
átkarolászni a kisebbséget
azt amiből már nincsen még egy
körpanorámás poklot járni
sör, hadoválás, bor vagy bármi
írni a verseket az sem rossz
asztal amin már nincs abrosz
asztalaviszta de meztelenül
mellkasodon lucife sztelen ül

 

(cím nélkül)

Ittlétem, meglehet,
gyakorta kevesled.
Egyetlen mentségem:
őszintén kereslek.