Szeifert Natália: Nem is arra megyünk

Novella


Jelly fél kézzel a nyakamat fogja, egészen szorosan, szinte belemarkol hátulról a csontos ujjaival, közben ordítozik, vagyis meg van róla győződve, hogy énekel. Minden homályos kicsit, homályosan érzékelem, hogy utcán vagyunk és hogy éjjel van. Azt akarom mondani neki, hogy ne ordíts, mindjárt jönnek a rendőrök és bevisznek, nem akarok valami őrsön éjszakázni, és fogalmam sincs, kit hívjak fel hogy vigyen haza, de csak az jön ki a számon, hogy eneeááá.

Érzem, hogy mindez megtörtént már egyszer. Ha az ember részeg gyakran érzi, tudom, de akármilyen mámorosan fénylenek az utcalámpák és akármilyen közelinek tűnik néha a járda, valamiképpen ez az egy mégiscsak szilárd bizonyosság most. Hogy ez már volt. Volt ez már.

Egyszerre izgat, gyönyörködtet és megrémít, hogy újra itt vagyunk, pont mint… isten tudja hány éve, amikor konokra keményedett fejjel előre belementünk az éjszakába és leittuk magunkat a sárga földig – van az a pillanat, amikor könnyedén belátja az ember, hogy a föld sárga -, minden tiltás és szülői óvintézkedés ellenére rendszeresen szirupos lebegésben töltöttük a hét utolsó napjait.

Szerelem? Ugyan már, semmi az. Sokkal valamibb volt. Szavunk se volt rá, azóta se lett. Veszélyes hely volt a mi időnk és terünk és egy ismeretlen, másik dimenzió között. Annyira veszélyes, hogy nekünk minden héten legalább egyszer el kellett merészkednünk a legszéléig, és hogy bele ne szédüljünk vagy végleg bent ne ragadjunk, megittunk rá sok-sok alkoholt. Így vedeltük, táncoltuk és ordítottuk át magunkat a veszedelmeken. Éppen így, ahogy most, átugorva az éveket szédülünk a város gyomrában, egymásba karmolva, nekem a könnyeim is folynak, nem tudom pontosan, de biztos úgy van, mert évek óta nem folytak, itt van tehát az idejük.

– Rosszul vagyok – nyögöm ki végre, látom, hogy ő is és vigyorog. A legszebb beteg mosoly a földön az övé. Ugyanaz a mosolyunk, ez is volt már, ziháló jajgatásból növesztett röhögés, a végső stádium lehelete, nincs vesztenivaló.

Gyalogolunk a külváros felé, ó, bárcsak találnánk egy vízcsapot. A jó hideg víz mindent rendbe tenne. Itt egy buszmegálló, álljunk meg. Homlokunkat a fénylő reklámnak támasztjuk. Nehéz meló. Apró köhögések nyomán tör fel Jellyből a röhögés, aztán belőlem is, hiába próbálom visszatartani.

Látom a fehér arcát, szögletes állát, látom a neoncsövet a plakát mögött, Jelly koponyájának vonalát, röntgenezek, látom a sárga lámpát a fejünk fölött, a teret, ahol a vízcsap van, a megvető pillantást, amivel a hajléktalan végigmér minket, az éjszakai busz szivacsarcú sofőrjét, nem érdekeljük, nem vár, nem szállunk fel, nem is arra megyünk, látom a Holdat, a fűcsomót a padka mellett, a félig üres sörös dobozt, benne a sört, valaki beleköpött, látom a csillagokat, fölöttünk éppen a Cassiopeia, mindig úgy képzeltem, hogy védelmező szárnyait tárja ki nekünk, látom Jelly vállát, a saját cipőm orrát, látom Jelly szemét, a borostáját, a lecsúszott melltartópántomat, a háztetőn osonó macskát, a padlásokon rohadó álmokat, és érzem, ahogy megfog, megmarkolja a karomat, mindig úgy csattannak az ujjai, mint a bilincs, és lassan maga felé fordít. A homlokunkat most összeillesztjük, így támasztjuk egymást. Sokáig állunk szótlanul, lehunyt szemmel.

El kell jutnunk a vízig, egyre sürgetőbb, csak le ne üljünk, meg ne álljunk még egyszer. Ne kerüljünk közelebb a földhöz.

A nyakába kapaszkodok, ő újra az enyémbe, hallom, ahogy surrog a cipőnk talpa a betonon, nem akar érintkezni vele. A talpunk legyen a legnagyobb felület, amivel a földhöz érünk, ez a cél.
A kis téren csillogó króm csap – ez tehát a huszonegyedik század, itt vagyunk, itt van a víz is, minden megoldódik, miután belehánytunk a sövénybe.

Friss és jéghideg a víz, épp, amilyenre számítottam, Jelly nyomja a gombot, én térdre rogyok – istenem, hogy fog ez fájni holnap… holnap…? – zuhog rám az élet, szétáztatja a hajam, a minap arról értekezett egy fickó a tévében, hogy a víz olyan kiváló oldószer, hogy az idegen civilizációkban, ahol másképpen alakultak a dolgok, talán el sem tudnák képzelni, miként létezhetne élet egy ilyen közegben. Én is félek, hogy feloldódom. A hidegtől lassan kiszállni készül belőlem valami, utána kapok, meg akarok maradni.
Jelly behajol a vízsugár alá, hosszan gargarizál, aztán röhög, lefekszünk egy virágágyás mellé. Vízcseppek csillognak a borostás arcán, egy kis gyöngy megül a szempillámon.

– Hihetetlen – mondom lassan – hihetetlen, hogy itt vagy és itt vagyok. Annyi idő.
– Még mindig nem érted, ugye?
– Mit?
– Ebből nem lehet kijönni – mondja.
A vállához fúrom az arcom, elalszom a fűben, elhagyom magam.


Még több online irodalom »

Reklámok

Szeifert Natália: Nem is arra megyünk” bejegyzéshez ozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s