A 89. évében járó Harper Lee életében egyetlen regényt jelentetett meg – mostanáig. A Ne bántsátok a feketerigót! folytatása a Go Set a Watchman, aminek felbukkanása és kiadása több mint érdekes. A kézirat nemrég került elő az írónő széfjéből. Idézzük fel az alapregényt és a filmet, lássuk, mi lehet a mostani helyzet.
1960-ban jelent meg Harper Lee elsöprő sikert aratott regénye a Ne bántsátok a feketerigót! (To Kill a Mockingbird). A kritika és az olvasók egyaránt rajongtak érte, Lee ’61-ben Pulitzer-díjat kapott. A regényt több mint 40 nyelvre fordították le, világszerte több tízmillió példányban kelt el.
A következő évben készült el a film Robert Mulligan rendezésében (Kamaszkorom legszebb nyara/Summer of ’42 – 1971; Holdember/Man on the Moon – 1991), a forgatókönyvet Lee regénye alapján Horton Foote (Egerek és emberek/Of Mice and Men – 1992) írta, a főszerepet Gregory Peck kapta.
A regény sikerénél talán csak a film sikere lett nagyobb, két Golden Globe-díjat (legjobb filmzene, legjobb színész) és három Oscar-díjat (legjobb férfi főszereplő, látvány, forgatókönyv) söpört be, hatalmas kasszasiker mellett.
A regény
Harper Lee regénye sok életrajzi elemet tartalmaz. Lee egy alabamai kisvárosban, Monroeville-ben nőtt fel, erről mintázta a regénybeli Maycomb városát. Éppen olyan fiús kislány lehetett, mint a regény egyes szám első személyű beszélője Jean Louise Finch, azaz Scout. Édesapja ügyvédként tevékenykedett, akárcsak a könyvben Scout papája, Atticus Finch (sőt, a családnév is részben az írónő apukájáé, Frances Cunningham Finch Lee-nek hívták).
Sout legjobb barátját, Dill-t pedig saját gyermekkori jó barátjáról Truman Capote-ről mintázta, akiről később még szó esik.
Lee jogi tanulmányokat folytatott, de hogy, hogy nem, elvégeznie nem sikerült az egyetemet, úgyhogy New Yorkba költözött és több évig ott is élt, távol a családjától és többek között jegyirodában is dolgozott. Amikor az 1950-es évek végén hazatért, elhatározta, hogy az írásnak szenteli az életét. Hogy ezt megtehesse, két barátja felajánlott neki egy nagyobb összeget, amely nagyjából egyévi fizetésének felelt meg, így egy teljes évet fordíthatott a regényre. 1959-ben készült el a kézirattal, 1960-ban pedig berobbant a világirodalomba.
A történet
A Ne bántsátok a feketerigót! elbeszélője Scout Finch, aki az 1930-as évek második felének vidéki Amerikájának mindennapjait éli, kisgyerekként, csonka családban. Édesapja, a már nem éppen fiatal, özvegyen maradt Atticus Finch neveli őt és testvérét Jemet az alabamai Maycomb egyik kertvárosi utcájában. Ügyvédként dolgozik, a háztartásban és a gyerekek körüli teendőkben egy fekete bajárónő, Calpurina van segítségére.
Atticus nemcsak a munkájában de a magánéletében is komolyan veszi az emberi jogokat, egyenlőkként tekint feketékre és fehérekre, ami a regény cselekményének idején még egyáltalán nem elfogadott dolog Amerikában, különösen nem a déli államokban. A ma már természetes gyereknevelési módszerével is kivívja hol egy családtagja, hol a szomszédok nemtetszését.
„Alexandra nénit mérhetetlenül izgatta az öltözködésem. Hogy lesz úrinő belőlem, ha nadrágban járok? (…) Alexandra néni elképzelése szerint babatűzhellyel és teáskészlettel kellett volna játszanom, és azt a gyöngyöt hordanom, amelyet születésemkor kaptam tőle ajándékba – ezen felül pedig apám magányos élete napsugarának kellene lennem. (…) amikor megkérdeztem Atticust, mi a véleménye, azt mondta, hogy volt már elég napsugár a családban, és sose zavartassam magam, járjak csak úgy, ahogy nekem tetszik.”
De Atticus Finch minden, akkor különcségnek ható szokása ellenére köztiszteletnek örvend, a város legszerényebb, legműveltebb és legtisztességesebb emberei között tartja számon, ügyvédként pedig ugyancsak sikeresnek mondhatja magát.
A történések középpontjában – a gyerekek mindennapi élete, csínytevései és játékai mellett – egy per áll. Lassacskán bontakozik ki az olvasó előtt az ügy: Tom Robinsont, a város peremén túli négernegyedben élő munkást Mayella Ewell nemi erőszakkal vádolja.
Az Ewell család afféle város-szégyene, rendetlen, iszákos, tanulatlan, segélyeken tengődő, szeméttelep mellett lakó família, akiket mindenki kerül. Viszont fehérek. Tom Robinson többgyerekes apa, aki kemény kétkezi munkával tartja el a családját, s mint akkoriban minden fekete nő, az ő felesége is dolgozik. Védelmét a bíróság előtt Atticus Finch vállalja – eleve vesztes pozícióban. Ebben az időszakban ha egy fehér nő megvádolt egy fekete férfit Amerikában, az egyenlő volt a halálos ítélettel.
Az olvasó (vagy a filmet néző) mindvégig bízik abban, hogy nem az előítélet, a sunyiság, a kirekesztés győz majd, hanem az igazság. Mindhiába. Legyen Atticus Finch akármilyen köztiszteletben álló, becsületes ügyvéd, mutasson akármilyen jó példát saját életével, vessen be a tárgyaláson akármilyen tökéletes érvelést, védőbeszédet, nem nyerhet. Pontosabban: Tom Robinson nem nyerhet. Efölött az igazságtalanság fölött érzett dühükben és elkeseredettségükben azonban „úgy látszik, csak a gyermekek sírnak.”
Van lehetőség továbbgörgetni az ügyet, de a hosszú ideje húzódó per, a börtön és a reményvesztettség öngyilkosságba hajszolja Tim Robinsont. Mayella Ewell részeges apja mégis bosszút esküszik Finchék ellen, mert hiába nyert a bíróságon – hiszen nem is veszíthetett – valójában mindenki tudta, hogy ártatlant ítéltek el, és az egész perrel Ewellék lettek még gyűlöletesebbek, szánalmasabbak a közösség szemében. Ewell attól sem riad vissza, hogy Atticus gyerekein próbáljon bosszút állni, ám minden viszonylag jó véget ér, amikor feltűnik a színen a regény eleje óta titokzatosan jelen lévő szereplő, Arthur ‘Boo’ Radley és megmenti a gyerekeket a támadástól.
Harper Lee a feketerigó után
Az írónőt a hirtelen jött világsiker egyszerre meglepte, de kétségbe is ejtette. Többször nyilatkozta, hogy túl sok volt neki mindez. Elfogadta ugyan a díszdoktori címeket és egy darabig eleget is tett a felkéréseknek, a hatvanas évek közepén azonban végleg visszavonult, néhány esszén kívül semmit sem publikált.
Barátját, Truman Capote-t azonban ő kísérte el Holcombba, hogy együtt nyomozzanak az ottani gyilkosságokkal kapcsolatban, amelyből végül Capote a megrázó Hidegvérrel című regényét írta.
2007 óta minden nyilvánosságtól elzárkózva élt. Abban az évben vette át az Elnöki Szabadságérem nevű kitüntetést George W. Bushtól, illetve átesett egy agyvérzésen. Egészségi állapota megromlott, jelenleg kerekesszékben éli az életét Monroeville-ben, öregek otthonában. Már korábban érkeztek hírek arról, hogy hallása, látása igen meggyengült, memóriazavarral küzd.
Mi a helyzet az új könyvvel?
Erről semmi biztosat nem lehet tudni. Az információk zavarosak, a legkülönösebb azonban az, hogy magával Harper Lee-vel közvetlenül senki nem tudja felvenni a kapcsolatot, egy ideje legfeljebb közleményeket ad ki, helyette hol az ügyvédje, hol az ügynöke (Andrew Nurnberg) nyilatkozik. A Go Set a Watchman egy állítólag ötven éve széfben őrzött kézirat, ami arról szól, hogy a felnőtt Scout hazalátogat az édesapjához és gyerekkori emlékei mellett a világ változásával és családi titkokkal is szembetalálja magát.
A gondoskodó ügyvéd és az ügynök idén úgy döntöttek, sajtó alá rendezik a megtalált kéziratot, ami jó ötletnek bizonyult, hiszen az Amazon.com-on máris vezeti az eladási listát. Az utóbbi hónapokban már arról is szó esett, hogy Lee a Ne bántsátok a feketerigót! egy trilógia első kötetének szánta. Az eddigi életrajzából viszont az derült ki, hogy visszavonultságában ugyan belekezdett két kötetbe, amelyek nem kapcsolódtak a híres műhöz, de egyiket se fejezte be.
A Go Set a Watchman magyarul is elérhető (napokon belül) a Geopen Kiadó gondozásában, Menj, állíts őrt! címmel, Pordán Ferenc fordításában.
GITTEGYLET 
“Csak a gyermekek sírnak – Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!” bejegyzéshez egy hozzászólás