A KÖNYVSKORPIÓ bemutatja: Szőke Imre. A kortárs magyar irodalom underground alakjait és alkotásait bemutató rovatunkban a mindennapjainkat rögzítő költő, író. Kinyúlt pulcsi, borosta, Facebook. – Ménes Attila rovata.
Szőke Imre nem választ nagyívű témákat, nem fog bele hömpölygő regényfolyamok megalkotásába. Az ő műfaja a vers, rövidpróza, az egyperces, a félperces, a néhány másodperces történetszikra. Ez a közel két méter magas fickó itt jár közöttünk, ócska, minden képzeletet fölülmúlóan kinyúlt pulóverében, szomorkásan ődöng, rezignáltan téblábol, elveszetten botorkál utcákon, tereken, meglátogatja egy barátját a kórházban, vagy csak leugrik a boltba kenyérért tejért. Ugyanazt látja a világból, amit mi is. Mégis észreveszi és a szemünkbe vágja ennek a riasztó valóságnak, amelyben élünk, azokat a figuráit, jelenségeit, amelyek mellett mi már régóta vakon megyünk el. Nem ítélkezik, csak elénk tárja a kiszolgáltatottak, elesettek, a reménytelenek, a védekezésre képtelenek sorspillanatait. És ekkor rájövünk, hogy Szőke mirólunk beszél, tragikus hőseiben magunkra ismerhetünk.
Szerzőnk munkáit hiába is keresnénk az elegáns könyváruházak polcain, Szőke Imre szinte kizárólag a Facebookon publikál (2013-ban megjelent Kőbánya című kötete is csak interneten került forgalomba). Olvassátok olyan szeretettel, amilyenre írásművészetével érdemessé vált!
KÖNYVSKORPIÓ*
SZŐKE IMRE írásaiból:
Épp befordultam az utcánkba, és közeledtem a házunk felé, a házunk mellett van az iskola, és közeledett felém egy kislány, mellette az apja, az apa mellett a kislány, és nem fogták egymás kezét, tőlem még húsz méterre voltak, amikor szembe fordult apa a lányával, megtorpantak, a lány az apjával, egyik felfelé, a másik lefelé nézett, EGYEST KAPTÁL? kiáltott az apa, a lány a földre nézett, én jöttem szembe, még tizenöt méter, és megint elindultak, HOGY BASZNÁ MEG AZ ÉG EZT A ROHADT ÉLETET! HÁT MIÉRT CSINÁLOD EZT VELÜNK?, a kislány pillantása rámvetődött, próbáltam cinkos mosolyt küldeni felé, így haladtak el mellettem, nem látszott renitensnek se vagánynak, nem mosolygott vissza, és nem fogták egymás kezét, MINDJÁRT AZ ELSŐ OSZTÁLYZATOD EGYES, BASZD MEG?, hátra fordultam, néztem utánuk, az apa egyik kezében iskolatáska, másik kezében a harag, sportos alkat volt, elegáns dzsekiben, a kislányon kék farmerszoknya, farmerkabát és szomorúság, HOGY KÉPZELED EZT? megérkeztem a házunkhoz, az apa hangja még mindig ott volt, ott is, itt is, amott is, az a panaszos-haragos, az a világfájdalmas, az utcában mintha minden házhoz, oszlophoz, de még az iskolához is az ő hangjából vették volna a téglát, a betont, az üveget, sietett hazafelé, mellette a lánya, kezében a kék-sárga iskolatáska, beütöttem a kódot, megjöttem, hallottam a liftajtót becsukódni, csoszogtam a lépcsőn, kerestem a kulcsot a nadrágzsebemben, megtaláltam, kinyitottam az ajtót.
*
Fogom a füzetem, kimegyek a konyhába. Töltök egy cigit. Csatlakoztam a sodrók és töltők (füzetbe írók) lepukkant táborához; az asztalon szétszórt dohánylevelek, körmöm nikotinfoltos, de milyen sokat spórolok így. Csempészett cigihez sajnos nem jutok hozzá. Egyszer elsétáltam a Keletihez ukrán Marlborót venni, ötezret adtam egy kövér, sunyi fickónak, aki azt mondta, pillanat, és eltűnt vele a tömegben. A spanjai még egy ideig dongtak körülöttem, akár a lódarazsak, felém se nézve zümmögték, tűnj el, tűnj el, megjöttek a vámosok, lekapcsolták a tesót. Tíz percbe telt, mire rájöttem, hogy balek vagyok, átvertek szemérmetlenül, viszont, hogy jobb lesz most hagyni rájuk az egészet. Itt a kapualjakban nem nekem osztják az igazságot. Veszem a dohányt, veszem a hüvelyt, idegesen szívom a sohasem tökéletes cigarettákat, fele annyiba kerül, így is drága. Néhány év előtt a sodort cigi még belvárosi sznobizmus volt, kis hülye egyetemisták, álművészek és buddhista narkónepperek dilije, filtered van? papírod van? na, ez jófajta!, ma viszont, aki él és mozog dohányzacskókért áll sorba fizetéskor. Sopiane, kék Bond, piros LD, amire telik. Egyik sodorja, másik tölti. Aki gyári cigit szív Magyarországon, a mi szemünkben már olyan, mint egy francia gróf, egy angol lédi. Aki meg az asztalon hagyja a cigarettát, hogy a haverok is vehessenek belőle, az egy elbaszott főherceg, abszolúte más korban él.
*
Éjszaka vihar volt. Másnap reggel álltam az ablakban és bámultam kifelé. Végre lefőtt a kávé, cigarettáztam. – Ágakat csavart le a vihar – mondta Luca, és tényleg, egy nagy, törött, lombos ág hevert a pázsiton velem szemben. Szívtam egyet a cigarettából. Már csak az volt a kérdés számomra, hogyan hever ott az az ág. Éreztem, hogy valamire nagyon hasonlít. Végül rájöttem. Pontosan úgy hevert ott, leszakítva a törzsről, akár egy lehetséges, nem jobb, nem rosszabb, másik élet. A levelei csillogtak, tűzött rájuk a nap. Foltos hátú macska osont el nem messze a házfal tövénél. Szerencsések vagyunk, gondoltam, hogy ilyen szép nagy park terül el a házunk előtt. Reggelente, míg ki nem nyitják a kapuját, csendes és békés, mint egy gyógyszerrel végrehajtott öngyilkosság. Cigarettáztam, ittam a kávét. Hűvös levegő áramlott be az ablakon. Aranylövés Park, gondoltam, akár így is nevezhetnék. – Marha nagy vihar volt – mondtam Lucának.
*
Azt, hogy szeretnek, igyekeztem mindig a lehető legkevesebb nyugtatóval élni túl.
*
Asszony volt. Körülbelül harminc éves. Haja barna, arca finom vonású, szimmetrikus. Ujjatlan selyemtrikót viselt és barna nadrágot. Betonszegélyen ült a Vásárcsarnok előtt. Körülötte lábhajtós motoron szőke kisfiú száguldozott. Az asszony napszemüveget vett elő a táskájából. Elegáns darab volt. Széthajtotta a szárait és fölvette. Jobbra-balra nézett, azután levette. A selyemtrikó szegélyével tisztogatta a lencséket. Újra föltette a napszemüveget, balra-jobbra tekintett, majd levette. Mutatóujjával dörzsölgette a bal szemét. Mintha belement volna valami. Végre fölvette a napszemüveget. Körülnézett és megint levette. Megdörzsölte a másik szemét is. Föltette a napszemüveget és megint levette. Összecsukta a szárait. Visszatette a táskába. Felállt. Szólt a kisfiúnak, hogy indulni kell. A kisfiú vidáman előre száguldott. Utolérte és megsimogatta a fejét. Nem sokkal múlt dél. Meleg volt. Az égen kövér felhők haladtak. Legtöbbször eltakarták a napot, néha nem.
*
nem emlékszem győztünk vagy veszítettünk
nem emlékszem győztünk vagy veszítettünk konkrétan egyetlen meccsre sem pedig tíz hosszú éven át szeptembertől nyár kezdetéig játszottunk minden szombaton és néha vasárnap is tisztán emlékszem edzőkre játékosokra lányokra akik a nézőtéren ültek hogy mást ne mondjak parkettahibákra tusolókra büfékre egy ismeretlen idős férfira aki megszólított az 59-es busz megállójában mert helyes döntésnek tartotta hogy engem szombaton becseréltek a sérüléseimre csakis a mérkőzések tűntek el valami módon belőlem viszont a berúgások az anekdoták a billiárdtermek maradtak orromban itt a térdvédőm szaga hófehér bőrlabdák csattanása a tenyeremen mezek zoknik és leukoplaszttal áttekert orrú tiger edzőcipők emlékszem hogy egyszer anyám a húgommal egy meccsre eljött emlékszem hogy apám nem soha rögzült örök emlék hogyan száguldunk át kékpiros ikarusz busszal apró és kedvetlen falvakon csak arra nem emlékszem győztünk vagy veszítettünk egyáltalán lettünk-e bajnokok könnyen lehet hogy igen nagyon sok kicsi zászlót és nyakba akasztható színes érmet gyűjtöttem össze de a kollekcióm oda lett amikor ’97-ben sztregova utcai albérletemből fizetés nélkül szöktem el
*
A “B” épületig
A cigarettát hüvelyk – és mutatóujjam között tartva tenyerem kagylóhéjába fordítottam, így haladtam el, kezemet csípőmhöz szorítva, álnok képpel a portásfülke előtt. Most az egyszer dacolni akartam a rendszerrel. Kitapasztaltam, hogy a “B” épületig vezető úton kényelmes időm lesz elszívni cigarettámat, ezek az unatkozó, fekete ruhás alakok az üvegablak mögül viszont fölöslegesen eldobatnák velem. Tenyerem átforrósodott, különösen az életvonalam elágazásánál, ujjaim közül vastagon kanyargott a füst, mire az örökzöld fákkal, bokrokkal szegélyezett sétaúton megint számhoz emeltem a “nyolcas” Camelt. Elégedetten slukkoltam belőle. Körülnéztem, és amennyire meg tudtam ítélni, a “B” épület volt a kórház területén mind közül a legrégebbi és legelhanyagoltabb is. Úgy hevert ott az októberi alkonyatban, akár egy hatalmas, gyűrött, szürke zubbony, melynek gomblyukaiból égve felejtett elemlámpa fénye szivárog. Percekig kerestem egy szemetest a bejáratnál, de nem volt sehol. Jelentéktelen forradalmamnak ugyanaz lett a vége, ami a monumentális, fontos világégéseknek is lenni szokott: egy férfi maga elé, a koszorú-fehér bazaltra dobta a csikket, rálépett, majd úgy tett, mintha soha, semmi köze nem lett volna hozzá.
Cipőm talpa úgy elvékonyult, már nem lépek rá az eldobott csikkre, csak esőben, mikor fehér, gyűrött lábujjaim és szürke zoknim is dagadnak a víztől.
GITTEGYLET 
“Szőke Imre csendje” bejegyzéshez egy hozzászólás