A Destino című animációs kisfilmnek érdekesen alakult a sorsa. A XX. század két híres személyisége, Dalí és Disney valószínűtlen barátságának eredményeként indult útjára, majd több mint 50 évre feledésbe merült, újra elővették, Oscar-díjra jelölték, napjainkban pedig egy nagyszabású kiállításnak a fontos részét képezi minden hozzá kapcsolódó anyaggal együtt.
„Ha meg tudod álmodni, akkor meg is tudod valósítani.” (Walt Disney)

1944-ben Walt Disney elolvassa Salvador Dalí, a spanyol szürrealista festő önéletrajzát, majd elküldi a könyvet dedikálásra Dalínak, viszont nem csak autogramot kér tőle, hanem egy javaslatot arra, hogyan tudnának együttműködni. A kérés nem annyira különös, mint amennyire talán elsőre hangzik, ugyanis Disney gyakran dolgozott együtt európai művészekkel vagy merített ihletett munkáikból annak érdekében, hogy megerősítse animációs filmjeinek mesekönyvszerű hangulatát.
Levelezés indul kettejük között, arról, hogy 1945-1946-ban el is kezdenek dolgozni egy közös projekten: Dalí skicceket és olajfestményeket készít az Armando Dominguez mexikói zeneszerző Destino (spanyolul: sors) balladája által inspirált animációs filmez, és egy csapatban dolgozik Disney egyik kiemelkedő alkotójával, John Hench-el. A kisfilm témája az idő és a beteljesületlen szerelem egy halandó lány és Kronosz, az idő istene között.

A háború miatt egyfelől megcsappannak a pénzügyi erőforrások, másfelől pedig egy idő után kezd kitűnni az koncepcióbeli ellentét Dalí és Disney között, így a projekt néhány hónap után abbamarad. A festő úgy tekintett a készülendő animációra, mint az „élet mágikus megjelenítésére az idő labirintusában”, miközben az amerikai rajzfilmes zseni számára ez csupán egy love-story volt különleges környezetben. Disney mindig is nagy hangsúlyt fektetett a szereplőkre és azok személyiségének megjelenítésére, Dalí viszont rejtélyes álomvilágokat alkotott, melyekben a szereplők csak jelképek hordozóiként voltak fontosak, ezért érthető, hogy végül is nem jutottak közös nevezőre.
1999-ben Walt Disney unokaöccse, Roy E. Disney rábukkan a régi anyagokra, köztük egy már összeállított, alig 17 másodperces felvételre is, és eldönti, hogy befejezi a filmet. Több éves munkával és egy komoly csapat összeállításával, melyet nagyon értékes tanácsokkal lát el az akkor még életben levő John Hench, ez sikerül is neki.
A végeredmény egy tradicionális animációval (csak helyenként használtak számítógépet) megalkotott csodálatos hatperces kisfilm, melyben egy jellegzetes Disney-lány végigtáncolja a történetet a számtalan dalí-motívumban bővelkedő szürrealista környezetben. Felbukkannak többek között Az emlékezet állandóságából ismert órák, Bábel tornya, a biciklisek, vagy az Andalúziai kutya című, Luis Buñuel és Dalí által közösen írt filmben is látható hangyák.



2004-ben a mű Oscar jelölelést kapott a legjobb animációs kisfilm kategóriában.
2015 júliusában a Walt Disney Family Museum-ban (San Francisco) megrendezésre került a Disney és Dalí: a képzelet építőművészei című kiállítás, mely január 2016-ig látogatható, majd átköltözik a floridai St. Petersburgba jövő év nyaráig. Az eredeti festményeket, skicceket, concept artot, leveleket, fényképeket és archív felvételeket bemutató álomszerű kiállítás rávilágít a múlt század egyik legfurcsább művészbarátságára, mely kitartott jóval a Destino után is, és amiből mi, a közönség végül is csak profitáltunk, úgyhogy, ha valaki éppen arra jár, akkor semmiképpen se hagyja ki!
„Én nem élek drogokkal, én magam vagyok a drog.” (Salvador Dalí)
Átemelte .
KedvelésKedvelés