Dragomán György stílusa már az első oldalakon magával ragadott. Szép, kerek, végiglátott képekből táplálkozó, lecsendesült mondatai, kedves irodalmi tájnyelve, és az elbeszélő tizenéves lány érzelmi hullámverése mind kellemes meglepetés volt.
A Máglyában azt szerettem legjobban, hogy csupa titok benne minden. Becsülni és tisztelni való titok, mert élni is titok, meg szeretni is az, és mert aki szeret, az azt is elfogadja, hogy nem mindenhova van bejárása. Aztán néha, amikor annak jön el az ideje, az ember mégis felsérti a titkot valami nagyobb jó, az Igazság érdekében.
Kifejezetten baráti ajánlásra olvastam Dragomán György tavaly megjelent Máglya című regényét, és örömmel kellett megállapítanom, hogy jól barátkozom. A regényt ugyanis nem csak kedvemre valónak, hanem fontosnak is találtam. Nem csak tetszett a stílusa, nem csak érdekesnek és lebilincselőnek találtam a cselekményvezetését, vagy szemléletesnek a képeket, melyekben az író gondolatait közvetíteni gondolta, hanem és leginkább rendkívül fontosnak találtam a regény témáját is.
Be kell vallanom, bár nem áll tőlem távol az irodalmi rajongás, ritkán veszek a kezembe olyan könyvet, ami azonnal közel tud kerülni hozzám. A Máglya kivétel lett. Dragomán György stílusa már az első oldalakon magával ragadott. Szép, kerek, végiglátott képekből táplálkozó, lecsendesült mondatai, kedves irodalmi tájnyelve, és az elbeszélő tizenéves lány érzelmi hullámverése mind kellemes meglepetés volt. Azért volt meglepetés, mert a fülszöveg alapján kicsit másra számítottam, de nem baj, legyen az is egy tanulság, a fülszöveget egy valaki szerkeszti, a könyvet meg annyi olvasó értelmezi, ahány csak a kezébe veszi.
Tebenned bíztam eleitől fogva, ez jutott eszembe, és jó sokáig gondolkodtam, ha már ilyen szépen rátaláltam én erre a regényre, és tetszik is, akkor miért nem értem a címét? Olvastam a regényt, csupa mágikus fejezet, jó, itt-ott egy-egy máglya, de egyik sem olyan fontos, hangsúlyos tűz. Elgépelték talán, latolgattam, késő lett volna visszahívni a kötetet, meg kínos… Aztán persze, a szöveg végére érve megértettem, ebben a regényben is pont olyan sok máglya van, mint mindannyiunkéban, akik ide születtünk, erre a tárgyakból, emberekből tüzet rakni nem szégyenlő földrészre.
A regény elbeszélője egy kamaszlány, ami kiváló, de nem veszélytelen választás a szerző részéről. Kiváló, mert a kamasz még nem felnőtt, de már nem is gyerek, és a világok határain lévő ember tudósítása mindig értékes, mindig izgalmas. Ugyanakkor egy férfi szerzőtől egy kamaszlány vívódásait olvasni lehetne kétséges vállalkozás. Jó, hogy igazából nem lett az.
A Máglyában azt szerettem legjobban, hogy csupa titok benne minden. Becsülni és tisztelni való titok, mert élni is titok, meg szeretni is az, és mert aki szeret, az azt is elfogadja, hogy nem mindenhova van bejárása. Nem tudom, igazam van-e, de ma arra gondoltam, a titok boldog átélése maga a szeretet. Aztán néha, amikor annak jön el az ideje, az ember mégis felsérti a titkot valami nagyobb jó, az Igazság érdekében, erőszakkal tűt döf az ujjbegyébe, feltöri a fáskamrán a lakatot, tiltott helyekre mászik, apró darabokra tépett papírokat illeszt össze. A titkot felfedni azonban csak akkor szabad, ha az ember igazán szereti a másikat, egyébként nem, mert a titok nem véletlenül az, ami: nincs ember, akiben csak jóság lakik.
A regényben három történetszál vonul végig, a jelen (Emma mindennapjainak mágikus realista történetei) mellett a közelmúlt román diktatúrájának végjátéka, majd bukása is megjelenik a regényben (erre énekelhetné az Európa Kiadó ott is, hogy Besúgók és provokátorok), hogy aztán a két történetszál mögött harmadikként a háború alatti zsidóüldözés és sikertelen zsidómentés tragédiájának füstszürke csipkefüggönye derengjen fel. Bűntudattól terhelt világ ez, ahol majd minden családban állt valaki egy-egy fontos hajnalon a függöny mögött, dermedt mozdulatlanságban, vagy bizonyult gyengének, esetleg hiába hősnek.
Az elbeszélő Emma családtörténete is bűntudattól terhelt, de kinek a családtörténete nem az? Tragédia és bűntudat, árulás és elnyomás -nem múló mantrái ezek ennek a boldogtalan, szabadon élni képtelen Kelet- és Közép-Európának. Ezekből kellene egyszer máglyát rakni, rátenni az ágakat, ráírni fehér krétával azt, mitől szabadulnánk, hogy MÚLT, hogy ELNYOMÁS, meg hogy BŰNTUDAT, ÁRULÁS, IRIGYSÉG aztán fordítva meg, amit kapni szeretnénk GÁSDABAZS, AICÁRKOMED, GÉSŐLNEYGE. Ezt kellene a lábunk között hátralocsolt benzinnel felgyújtani, és nézni, ahogy porrá ég.
De vagy mi nem csinálunk jól valamit, vagy a máglya nem elég nagy, én nem tudom, mert aztán mindig az a történetek vége, hogy újabb bűnösöket keresünk, hogy újabb halottakat földelünk el jeltelen sírokba, és újabb titkokat súgunk a párnánkba vagy a porba.
Szép könyv a Máglya. Nekem olyan szép, mint a Száz év magány. Csak sajnos jobban fájnak a történetei.
Könyvadatok:
GITTEGYLET 
“Ismerős titkok – Dragomán György: Máglya” bejegyzéshez egy hozzászólás