Parti Nagy Lajos: A pecsenyehattyúk

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy eszkimó, zsokéforma, cickány kis ember. Odakünn vadászgatott a tundrán, s reájött a szükség. Na, gondolta, keres magának egy félenvaló helyet.

Egy tavacska kües partján sárga kalibát pillantott meg, afelé iparkodott, méghozzá sebesen. Hanem a tákolmány be volt zárva lakattal, mind a női, mind a férfi fertály. Az eszkimónak nem volt ideje tépelődni, hanem bérontott a parti sásba, s lekuporodott haladéktalan.

Ahogy felsóhajtában nézelődik ott, egyszer látja, két pecsenyehattyú úszong feléje a tavon, kékhátú, fehérmellű, tekert nyakú. Csőrük mint az ütvefúró.

El volt rejtezve jól ez az eszkimó, a hattyúk nem látták, ő viszontag látta őket. Oly közel jöttek, hogy egyszer csak, megkapta a lábukot, mert a vadász guggoltában is vadász. Egyik kezével az egyiknek, a másikkal a másiknak ragadta meg az erős csűdjét, éppen mikor készültek a levegőégbe felszállani.

De nemcsak készültek, hanem abba a helybe magukkal ragadták a vadászt, nem volt apelláta. Húzta volna őket lefele esze nélkül, de a hattyúk nagyon erősködtek, s addig gyürkőztek, addig heppenkedtek, míg fölszállottak.
Akkorjában az emberek még kisebbek voltak s könnyebbek, nem ám kövérek és kólaszagúak, mint máma, így eshetett meg a gamatság, de oly hirtelen, hogy még a bundanadrágját se volt érkezése felráncigálni.

Hej, azt a nyolclövetű halnyúzóját, most mi lesz, teperkedett a szegény vadász.

Suhant alattuk a tundra, ragyogott a zöldje, kék tavacskák pöttyözték, s bízisten gyönyörködött volna ez a vadász, ha nem fázik a pucérkája, s ha nem fél, hogy mi lesz ennek a szálladalomnak a vége. Mert látta már a messziségben a nagy kékséget, az Óperenciás tengert.

No, ha ezek az én zsákmányaim a víz fele tartanak, hogy megpihenjenek szokásuk szerént, nekem befellegzett, gondolta magában.

Jobb lenne annak előtte visszajutni az anyaföldre, de legelébb a nadrágomat lenne jó fölhúzni. Csakhogy ha az ember negyven rőf magosban két lebegy madár csűdjébe kapaszkodik, épp annyi szabad keze van, mint egy kavicsnak.

Úgy okoskodott, úgy eszelődött, hogy két hattyú még elbírja őt, de egy már aligha. Ennek okáért ha az egyik jószágot elereszti, a másikkal csak elbír, azt csak leszállintja a földre, még mielőtt a tengerhez érnének. S akkor a szabad kezével a nadrágját is fölhúzhatja végre a prémköpeny alatt, mert tudta ez az eszkimó az illemet.

Így is történt, elengedte az egyik hattyút, ha ugyan hattyúk voltak, nem griffek vagy angyalok. Erre a másik szépen leereszkedett vele, mert egymaga el nem hordozhatta, akármilyen fuvolacsontú volt is ez az eszkimó vadász.

Mikor az utolsó minutában, a tengerpart rózsás fövenyére lebucskázott, kezében a fáradt madár csűdjével, nagyon megkönnyült a szíve. Belátta, hogy akármennyire a zsákmány kommandírozza is a világot, jobb egy hattyút fogni éltében, mint holtában kettőt.

Azzal fölállt, rendbeszedte a viselő ruháját, megrángatta a puskáját, s boldogan élt, amíg meg nem halt.

(Kötetben: A pecsenyehattyú és más mesék, Magvető, 2008)


Parti Nagy Lajos költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus 1953. október 12-én született Szekszárdon.
Parti Nagy Lajos költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus 1953. október 12-én született Szekszárdon. (Fotó: Nagy Attila)

Bonus track:

Parti Nagy Lajos sört csapol a 2015-ös Ünnepi Könyvhéten (Fotó: Szeifert Natália)
Parti Nagy Lajos sört csapol a 2015-ös Ünnepi Könyvhéten (Fotó: Szeifert Natália)

Nézd meg, mi van a címlapon! »

Advertisements

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s