Izabella Carranza tárcája
Világszerte ismert és népszerű elgondolássá vált az elmúlt évtizedekben, hogy a dohányzás, vagyis a dohánylevelek bármilyen formában (egészben, aprítva, ízesítve, papírba csavarva vagy pipába tömködve,) való elfüstölése, káros az egészségre. Mit lehet erre mondani? A téveszmék korát éljük.
Mert mi az, hogy egészség? Vajon nem a test és a lélek teljes harmóniája? És hogyan is volna elképzelhető vajon ez a harmónia egy feladatokkal agyongyötört testben, mely pillanatnyi nyugalmat sem talál, melyet csak hajszol a modern, teljesítményét munkadarabokban, megírt oldalak számában vagy éppen ledolgozott órákban mérő ember? Megmondom én: sehogy.
A teljesítés (még a fizetést is így mondják manapság, őrület) mellé igenis oda kell tennünk a pihenést, a nem teljesítést, a lét megélésének önmagáért való örömét, hogy Esterházy Péter szavaival éljek, a vanást. Csakhogy a nyugati embertől valamiért meglehetősen idegen a meditáció, ezért aztán a lazítás azt az utat keresi, ami inherens ebben a kultúrkörben, vagyis a szerek élvezetét. Elsősorban is a dohányzás útját.
A hamvadó cigarettavég, a félhomályban továbbgomolygó füst, a kezünkben füstölgő cigaretta parázsló szépsége már évszázadok óta kedvelt meditációs terep az európai ember számára. Mi igenis a dohányzásban találtuk meg a korlátlan szabadságot, a lehetőséget arra, hogy (még ha csak öt percre is, de) kiléphessünk mindennapjaink lélekpusztító túlterheltségéből és teljesítménykényszeréből.
Dohányozni jó, mondom, még ha tudom is, mindez szentségtörésnek hangzik ebben az önmagát egészségtudatosnak hazudó korban. Nem a kidobott pénz, a roncsolt tüdőszövetek, az oxigéntől elzárt, emiatt a rákos sejtek számára kellemes táptalajt nyújtó, testtájak miatt, hanem a tiszta, ellentételezést nem kérő szenvedély miatt. A szenvedély miatt, amitől a pénz kevésbé tűnik fontosnak, ami akkor is gyógyít, ha pusztít, és ami, legalábbis ebben a pillanatban mégiscsak úgy tűnik, a teljes élet elengedhetetlen része.
Mert a nyugati ember, tetszik vagy sem, szenvedélyes. Míg nem tanulja meg a kelet szenvedélymentességét, és bizony nem tanulja meg egyhamar, akárhány jógastúdió és transzcendentális meditációs központ is nő ki a belvárosi aszfaltból, addig szenvedélyeitől lélekpusztítás nélkül megválni nem képes, tehát dohányzik. (Jó, persze iszik és szexel is, de ezt most hagyjuk.)
Egyébként pedig a dohányzás nem csak pszichésen hasznos, hanem nemzetgazdasági szempontból is. A munka közben elszívott cigaretta a szabadság, a kreativitás apró, öt perces szigete, amitől a lélek megnyugszik, sőt megújul, kilép az itt és most szorító reménytelenségéből és egy határtalan, kozmikus valóság részesévé válik, mely valóság új dimenziójában régi problémákat old meg.
Az egészség több, mint a test, ezt jobb nem elfelejteni. Aki nem dohányzik, az nyilván más módját ismeri a szabadulásnak, a lélek felszabadításának. Természetesen számtalan módszer létezik. Van, aki imádkozik, mások meditálnak vagy éppen futnak, esetleg gyufaszálból katedrálist építenek. Egyenrangú megoldás mind, bár jegyzem meg, a dohányzás mind közül az egyik legpraktikusabb, hiszen nem igényel hosszú időt. Aki dohányzik, az a cigarettája, a pipája vagy a szivarja által nyújtott néhány percben hatékonyan éli meg a testből szabaduló lélek semmi máshoz nem hasonlítható örömét.
Az, hogy valaki cigarettázik, szivarozik esetleg pipázik, ízlés kérdése. De gustibus non est disputandum. Az azonban, hol gyújtsunk rá, egyáltalán nem mindegy. Ezt a kérdést semmiképp sem intézhetjük el egy vállrándítással. Ha igazi, szenvedélyes dohányosok vagyunk, nem gyújtunk rá csak úgy egy utcasarkon. Ami engem illet, szerintem semmiképpen ne hagyjuk magunkat eltántorítani a dohányzás igazi élvezetétől, tehát ne gyújtsunk rá kapkodva, lerobbant buszmegállókban, kocsiban, házak sarkánál, magányos, koszos kuka mellett és a kisbolt előtt sem. Az igazi élvezethez igenis hozzátartozik a ráérés, az ülve dohányzás, és a nyugalom. Ily módon a dohányzás optimális terepe lehet egy párizsi kávézó terasza, vagy egy római pad, esetlegesen egy barátságos kerthelyiség a világ olyan pontján, ahol ehhez kellőképpen meleg van, de kellő számú, lombos fa árnyékol.
Dohányozni tehát jó, mert szabadít, de mint minden menekülési útvonal, egy idő után már csak egy irányba visz. Ezzel a dohányzó embernek éppen úgy tisztában kell lennie, mint a meditáló szerzetesnek. Minden utat önmagának választ az ember, és a visszatérésről is önmagának kell gondoskodnia. Feltéve, ha szeretne visszatérni.
A test és a lélek, no meg a szellem egysége az élet záloga. Egyiket sem tanácsos a másiknál kevésbé szeretni és tisztelni. Különös, hogy a ma embere gyakran egyiket sem szereti vagy tiszteli eléggé. Testét kihasználja, lelkét örömtelenséggel gyötri agyon, szellemét halálra éhezteti. Amikor azt mondom, hogy dohányozni jó, nem azt mondom, hogy a test ellenében jó, hanem azt, hogy az emberi lélek egyensúlyáért jó. De figyeljünk oda, mert az élet matematika. Ha valami ebben az egyenletben hibádzik, magyarul ha nem esik jól, ha fuldoklunk tőle, ha nem nyugtat, hanem izgat, ha nem szabadít, hanem bilincsbe ver, akkor ne gyújtsunk rá. Elhamvadni is csak elegánsan tanácsos.
GITTEGYLET 