Göncz Árpád: Az örökség

“A teljes bölcsesség a kőé és a meztelen léleké.
A semmit-nem-tudás azonos a mindenttudással.”

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

– Az ott Zsó; az anyám… Az; a szobrász. Az meg ott az apám… Egyszerre, együtt… Ezt te nem tudtad?

Úgy van: se apám, se anyám, se testvérem, se… igen: tanyám az van. Mint látod.

Hogy rólunk? Minek?… Már nincsenek… Azt mondod vannak? Hogy tudni szeretnéd, mit örököltem tőlük? Kérlek: egy három és fél szobás zöldövezeti… Akkor meg mi érdekel?… Ők… Uramisten, benned aztán van bátorság: csak ránézel a képére, és azt mondod, szép. Honnan tudod? Ha én sem. Mit tudom én, miattam, vagy mert olyan jól nevelt vagy… Jó, nem sértegetlek: Zsó nekem sose volt szép, nekem Zsó volt. Hogy a szeme? Hát szürke; szürke, de nem mindig; akkor volt szürke, ha ő egészen Zsó volt, a leg-zsóbb: ha szült… persze hogy nem érted… de te akartad, hogy beszéljek róla… Jó, akkor másként mondom. Ha rájött a dolgozhatnék: ilyenkor függönyt eresztett maga meg a világ közé. Elbújt a szeme mögött, hogy minket, Apát meg engem kirekesszen. De lehet, hogy nem is minket akart kirekeszteni, csak ő lépett ki a világból, ő maga, és szállt fölébe, hogy átlássa, és lehet, hogy a világ épp attól lesz az, hogy látja valaki, lehet, hogy Zsónak… a Zsóknak… épp az a dolguk, hogy… szóval hogy lássanak, aztán amit láttak, azt lefordítsák világra, hogy aztán a világ is lássa önmagát, s ha így van, akkor Zsó… a Zsók… a világ szeme… Mondd, néztél már hegyet alulról? Mit láttál rajta? Füvet, bokrokat, kőfejtőt… de hogy milyen, azt nem, ahhoz fölébe kellett volna szállnod, mint Zsónak, a világ fölé… de látod, én még Zsónak se tudtam… ő mindent és mindenkit látott, én meg róla se tudom, még azt sem, hogy szemre milyen volt; ilyen is, olyan is: önmaga, akkor is, ha pontosan az ellenkezője… s talán nem is csak Zsó ilyen, hanem mindenki. Egy biztos: Zsó mellett nem lehetett elmenni… hogy senki mellett? hogy akárki mellett, az nyomot hagy rajtad? hogy nemcsak az, hanem te is őrajta?… Lehet. Talán igazad van. Akkor inkább azt mondom, hogy Zsó körülvett; ha vele voltál, te is Zsó voltál, nézned se kellett, láttál, beszélned se kellett, szóltál, kérdezned se kellett, tudtál… Hogy mit?… ha én azt meg tudnám mondani… de akkor tudtam, érted?… a tudásnak nem a tárgya a lényege, hanem hogy attól vagy önmagad, hogy amit tudsz, az te vagy… hogy ez lila? frászt lila… csak akkor tudsz valamit, ha nem kérdezed, csak akkor látsz valamit, ha nem nézed… érted?… már hogy értenéd, hiszen kérdezel, folyton kérdezel, hiába kérlek, hogy ne kérdezz!… Hallod?… jó, ne sértődj meg, ha nem szóltál, hát nem szóltál, de akkor is kérdeztél… hát nem érted, hogy?… DEHOGYIS, NE MENJ EL, NAGYOK KÉRLEK, NE, MERT… hogy bolond vagyok? persze hogy bolond… de tudod, ha kérdezel, az olyan mintha kikiabálnád, hogy a függönyt félre akarod húzni, aztán ha belesel, úgyse látsz mást, csak a nagy, üres semmit, mert másra nincs szemed, s mert csak az lehet odabent, akit hívtak… Vagy épp aki azt se tudja, hogy ott van, aki hívatlanul?… és ez… hogy is mondjam?… ez az egész olyan rohadtul van elrendezve, hogy van, aki mindent lát, mindent tud, mint Zsó, más meg soha?… de akkor is, amire rákérdezel, az nincs, az már nem az, az már az lesz, amit válaszul vársz… Add ide a kezed… jó… AZ ISTENFÁJÁT! Ne simogasd!… Add ide a kezed, és légy, ne itt légy, hanem légy, és ne szólj, ne nézz, különben sose fogsz tudni, látni, semmit… engem se fogsz tudni… pedig Zsó, látod, tudott engem, akkor is, ha rám se nézett, akkor is, ha tudomást se vett rólam, mert Zsó, igenis, tudomást se vett rólam… én Zsónak köszönhetem, hogy megtanultam szégyenkezni… most mit vagy meglepve, minek vonod fel a szemöldöködet?… szégyenkezni, igen: “Kedves Anyuka, kisfia három napja szakadt nadrágban jár iskolába” …én szégyelltem magam, nem ő… ő csak nevetett és aláírta… aztán megint leeresztette a szürke függönyt, tréningruhában járt, szemébe lógott és zsíros volt a haja, leverte a körmét, nem volt szép anyuka… ilyenkor nem evett mást, csak zsíros kenyeret és teát, már ha mi, Apa meg én, adtunk neki… “Rólam megint megfeledkeztetek?” – és megette az utolsó falat kenyeret, ami volt odahaza, mi meg… mi meg hát… igen, mi elláttuk magunkat; Apa hazajött az Intézetből, főztünk magunknak kemény tojást, teát, én megvarrtam a nadrágomat, és Apa azt mondta: – “Eredj, vigyél be Zsónak egy ciánkálit” …Hát teát. Méregerős fekete teát. És Zsó kijött a műteremből, és megkérdezte: “Rólam megint megfeledkeztetek?”, s már meg is feledkezett róla, hogy mi állítólag megfeledkeztünk róla, mert minket épp nem látott, azazhogy nem minket látott, azaz… hogy is mondjam?… minket is, csak kívülről… vagy épp ilyenkor belülről? Mit tudom én… de akkor szégyelltem magam, mert másnak nem ilyen volt az anyja, más hazudni is tudott az anyjának, mástól kérdezett az anyja, mást megvert az anyja, más gyerek volt, én meg… én nem tudom, mi voltam, Zsó mellett én is csak Zsó, mert Zsó mellett más nem… pedig néha már azt hittem, hogy én vagyok, aztán megtanultam, hogy akkor is ő vagyok s a végén már nem tudtam, hogy én én vagyok-e, vagy ő, s hogy nem akkor vagyok-e leginkább én, mikor teljesen ő vagyok, mikor megadom magam, mint a kő, amivel dolgozik, ha ugyan dolgozott, mert inkább csak játszott, mint a gyerek, inkább csak simogatta, inkább látta a követ, belelátott, az se tudott hazudni neki, azzal is úgy volt, mint velünk vagy legalábbis velem, ha akartam, ha nem; velem is csak játszott, s ebből végül… hogy is mondjam?… lett valami; amit belém látott, valami, amiről ő – és csak ő – pontosan tudja, mi az; hogy hol vannak üregei, hol határolják tükörfényű, kényes felületek, mi módon és mekkora darabot hasít ki a… világból?… Tudod, ha épp szürke volt a szeme, képes volt órák hosszat elüldögélni, és egy öklömnyi cirmos gránitdarabot csiszolgatni, és te, akár hiszed, akár nem, annak a gránitdarabnak lelke volt, bár… mit tudom én, mi az, hogy lélek… Az a gránitdarab egy hajszálnyival mélyebben másként volt cirmos, és lassan, nagyon lassan, mert a gránit nagyon kemény, megváltozott a mondanivalója. Én nem tudom, azt se tudom, hogy a gránit azt mondta-e, amit Zsó akart, vagy amit saját maga… azt hiszem, inkább az utóbbit, csak Zsó, mondom, mindent tudott, azt is, hogy a gránit most mit mond, és majd mit, s hogy mikor kihűlt, milyen mondat fagyott bele, a kristályszemcsék miféle betűi. Persze nem emberi mondat volt ez, afféle világmondat, tökéletesen érti, aki tud a világ nyelvén, de aki rákérdez, annak érthetetlen; talán a világról szólt, s benne Zsóról, ezt sem tudom, de azt igen, hogy ha nem is azt mondta, amit Zsó akart, Zsó is akarta, amit ő akart, így hát mindegy volt, hogy melyikük akarta, Zsó-e, vagy a gránit… mert az is lehet, hogy a gránit maga volt Zsó, hogy Zsó magát látta, magát csiszolta bele, s lehet, hogy énbelém is, és ezért nem tudom, hogy mi az bennem, ami én vagyok, és mi az, ami ő, és hogy nem vagyok-e teljesen ő… Nem mintha Zsó kemény lett volna, mint a gránit, dehogy, inkább olyan volt, mint a macska, puhaléptű, s ha le nem eresztette a függönyt, még a szeme is zöld, mint a macskáé; olyankor, ha sokáig volt zöld, még a körmét is megnövesztette, s kezét is bekente, olyankor puha volt a keze, és jó szagú, és hajat mosott, és főzött ránk, és, emlékszem, olyan hosszan volt zöld a szeme, hogy egyszer még be is lakkozta a körmét, ilyenkor rettentő tevékeny volt és gyakorlatias, ilyenkor takarított és takarékoskodott, és azt hiszem, még Apa is megrémült tőle, hisz Zsó ilyenkor azt szerette volna, ha mindenkinek, az egész világnak, zöld a szeme, mint neki, s nem olyan vizslabarna, mint Apáé; mintha nem is tudta volna, hogy a világ szeme, ha az igazi, csak szürke lehet, mert ha zöld, ha barna, akkor valami más az, másmilyen, még ha úgy hívják is, hogy világ, mert más szó nincs rá… pedig biztos tudta, ha én tudtam… mert én csak azt tudtam, amit ő… olyan fura volt: ilyenkor észrevett – lehet, hogy látni nem látott, de észrevett – ilyenkor minden olyan volt, mintha nekem is lett volna anyám, mint a többi gyereknek, és Apa is el tudta mondani neki a bosszúságait, és Zsó ilyenkor marhaságokat beszélt, és Apa megmondta neki, hogy marhaságokat beszél, és ő nevetett, és mindketten nevettek, és ilyenkor már majdnem úgy éreztem, hogy hazudni is lehet neki. Hát nem muris? Épp amikor törődött velem, mikor azt hitte, hogy megtud rólam valamit, akkor tudott a legkevesebbet… ilyenkor már szinte szabad voltam, pedig ugráltatott, aggódott értem, faggatott, hogy hol jártam, és miért, és még azt is megkérdezte, hogy… és én elvörösödtem, helyette, mert azt hittem, úgyis tudja… és ez, nem mondom, néha nagyon jó volt, csak épp hogy ilyenkor nem tudtam, mit kezdjek vele, pedig, azt hiszem, kárpótolni szeretett volna… miért?… én meg szégyelltem magam, most miatta, előtte, hogy olyan anyuka… NE VEDD EL A KEZED! Most miért veszed el?… Úgy. Jó… Szóval kérdezett, érted? Ő, mintha nem tudná, épp ő, hogy igazi választ csak föl nem tett kérdésre kap. Hogy az maga a kérdezetlen kérdés. A kő, a fa… a fia: én. A kőül, fául, emberül mondott válasz. Nem a szó; az nem igaz, azt meghurcolták mindenféle pocsolyákban. De ő tudott kőül is, fául is. És emberül. Nem hiszed? Menj oda a sarokba, nézd meg azt a szürke kis szobrot… Azt, azt… azt a hatalmas kis szobrot. Mit gondolsz, mi az? Ördögöt Hableány!… Forradalom. Mert Zsó azt mondta, a mosoly a forradalom; mikor már az egész világmindenség vicsorít, mikor ez már elviselhetetlen, megszületik a mosoly… és az a forradalom. Az igazi. Most miért nézel így? Mert nem így tanultad? Talán azt hiszed, ha rohan valaki, ordít és ráz valamit, az az? Vagy éppen a lámpavas? Az a forradalom szobra? Kint volt egy nap Visegrádon, cekkerben cipelte haza ezt a követ. Akkor még zöld volt a szeme, s csak mondta-mondta volna, hogy milyen volt a part… a színét – azt a mosolyszínt, mondta – és a víz hangját a kövek körül, és a belehulló kavics nyomán a víz gyűrűző mozgását, amit valamiféle bonyolult kinetikai képlettel talán le lehet írni, bár kétlem, de szóval biztos, hogy nem… amikor a gyűrű kezd már elsimulni, s nem töri szilánkokra, hanem hintáztatja a visszatükrözött, színét váltó valóságot. És amit láttat, az valóság is, nem is… valami változó valóság, a valóság sokszorosan determinált hasonmása. Majdhogy el nem sírta magát, annyira igyekezett. Tudtuk, és igazunk lett: másnap már szürke volt a szeme, s mi apával berendezkedtünk a tartós önellátásra, neki meg… igen: megkezdődött a kőkorszaka. Mert Zsónak volt kőkorszaka, bronzkorszaka, vaskorszaka, sőt… fakorszaka is. Mint az emberiségnek. Vagy ez nagyképűség? Hisz a sejtjeiben mindenki ott hordozza az egész földtörténetet. Mindegy: akkor kezdődött, ezzel, mert el kellett mondania egy színt, s mert szava nem volt rá, kénytelen volt egy gyerekfejnyi szürke kővel elmondani, amihez alig nyúlt hozzá. Nézd meg jobban, mi ez a mosoly? Egy csík fehér zárvány, egy csöppet fodros, amit elnyel a kő szürke és tömör kristályszerkezete. Emlékszem, a kő csupa moszat volt, s ő csak annyit csiszolt rajta, hogy a mosolylény pórusokba ágyazott zöld hajzata megmaradjon. És a szeme tája, látod, a szája vonala tükörfényes, ott, ahol… hogy is mondjam?… fölfénylik a… Belefogyott, amíg azt a szemerke-rengeteg mondanivalót a kőből kikönyörögte, de ez legalább egyértelmű, pedig szavakkal mérve maga a bukás: megfogalmazhatatlan. A mosoly? A mosoly születése? Forradalom? Vízilány? És ezzel kezdődött az életem legkeservesebb három éve. Mert addig még csak rám-rám nézett, mondott valamit, de attól kezdve amit mondott, azt akár ne is… mert attól kezdve amit igazán mondott, azt kővel mondta. Úristen! Annyira más volt, s ettől én is annyira más, hogy mint a kaméleon, igyekeztem… A világhoz. Fociztam, végeztem az iskolát, nem is rosszul, látod. Lehet, hogy úgy csiszolt engem is, mint a követ? Látod, ez eddig eszembe se jutott, pedig… pedig lehet. Gondolod, hogy tudta? Biztos, hogy tudta… de ezt se fogalmazta meg, önmagának sem; úgy tudott mindent, hogy csak kővel és kőben mondta ki, szóval nem. Mindent! Mint azzal az utolsóval, a Mérleggel. Tudod, amivel a kőkorszakot lezárta. Hogy nem ismered? Nem is láttad soha? Miért nem tudsz te semmit? Ha ő egyszer tudhatott, akkor te… Neked is mindent… Jó, jó. Elmondom. Persze így szóban úgysem ér semmit, de mindegy; képzelj el egy tűhegyes acélrúd csúcsán nyugvó, szabadon körbeforgó, egyenlő karú mérleget: az egyik kar végéről acélhúron hófehér márványtojás, a másikéról koromfekete márványkocka lóg, hajszálnyira azonos súlyú. Érzékeny volt: a lépést is megérezte, de megpördíthetted, kibillenthetted, kettőt-hármat ingott, és visszanyerte az egyensúlyát… Igen, az is: születés és halál. Meg nappal és éjszaka. Meg jó és rossz, menny és pokol, hideg és meleg, szerves és szervetlen. De én azt hiszen, elsősorban kint és bent, kérdés és felelet. Nekem az: kimondatlan kérdés és el nem hangzott felelet. És… talán portré. Önarckép. S talán az enyém is: kettős önarckép. Ő és én. Eladta. Most New Yorkban van: megvette egy magángyűjtemény. Mert Zsó akkor már világhírű volt; már amennyire innét valaki világhírű lehet; akkor – a zöld szemű pillanataiban – már az enyém-tiedről is tudta, hogy mi az. A kelleténél jobban. A Mérlegnek is megkérte az árát; mintha bazári áru lenne. Elvette tőlem: most már a másé: de nem ő. És nem én. Kapott érte egy rakás személytelen, mocskos pénzt, amin… Mindegy. Ezzel is csiszolt rajtam. Elmondta a világ egységét… nem ő teremtette, de ő mondta el… s kettőnkét… és ő is bontotta meg. Zsó a világé lett. Világhírű. Zöld szemű.

Mi? Te is jókat tudsz kérdezni. És jókor. Ez soha eszembe nem jutott. Hogy Apa jó, azt mindig tudtam. Zsó is tudta, talán méltányolta is, nevetett is rajta. Apának szíve is volt, esze is, neki sem ez, sem az. Mint ahogy a földnek se, a napnak se. Apa ember volt, s a végén belehalt… azt hiszem, az emberségébe, de úgy, hogy a nap is, a föld is vele halt. Én tudom, hogy a természettudomány kiröhögte, de egy görög, egy polinéz nem, az tudja, hogy a nap attól nap, hogy van kire süssön, és a föld, hogy élnek rajta. Meg belőle, persze. Ha nincs, kire süssön, ha nincs, aki felszántsa, mire jó? Mi értelme az egész istenkertnek, ha ember nincs? Hogy Zsó?… Nem, nem hiszem. Talán csak a leszármazottjuk. Apa meg biztos hogy nem. Tudod, mi volt Apa? Mezítlábas. De jókor született, pontosan arra az öt percre, mikor az az egyetlen út megnyílt előtte. Végigjárta, és bele se döglött. Kőműves azért lett, mert hazulról kiverték, mert otthon már nem volt maradása, építész meg azért, mert más szakmát nem ismert; ha nem lett volna törvényszerű, azt mondanám: véletlenül. De úgy látszik, az ő esetében a törvény a véletlenek tégláiból épült, s valahogy mindet összefogta Apa embersége; mint a habarcs. Apa valahogy egy darabból volt, egyarcú; sose kért és nem fogadott el semmit, mert volt olyan gőgös, hogy mindig adjon; ha mégis kapott, hát cserébe önmagát adta. Zsónak is. A különös csak az, hogy hiába adta, feltétel nélkül, annál inkább maga lett: sose vált Zsóvá, nem úgy, mint én. Vagy csak nem vette észre? Vagy én nem? Zsó meg olyan volt, mint a pók, nem ment utána a zsákmánynak, csak várt, lustán, mozdulatlanul. Zsónak a hálójába esett a mindenttudás, a siker, a mások szeretete, de hogy a hálót valaha is szőtte volna, azt senki se látta. Nem ment utána semminek: egy vállrándítással vette tudomásul, ami szerinte természetes: hogy a mást annál nagyobb ellenállás fogadja, minél másabb; természetesnek tartotta, hogy ő olyan, amilyen, s amit csinál – magának -, az olyan, amilyen, s merthogy ő ilyen, hát nem mozdul, nem is kell, nem is szabad mozdulnia; mozduljon az idő, s mert az idő úgyis mozog, előbb-utóbb utoléri, ezt se siettetni, se fékezni nem lehet. S ő minél előbbre jár, az idő annál később éri utol; ebbe bizonyítékot látott, a maga… igazának?… bizonyítékát. Apa kiborult attól az ostoba értetlenségtől, ami Zsó műveit fogadta; következetesen kizsűrizték, évekig ő volt az ügyeletes gonosz – igaz, nem is tett ellene semmit, legfeljebb megpróbált Apa tanácsára érthető címeket adni az érthetetlen szobrainak. De Apa mindvégig hitt abban, amit Zsó csinált, igazán hitt, bár abban már nem vagyok olyan biztos, hogy értette is – ha igen, hát azért, mert szerette -, de hitt, s ebben a tekintetben csak egy különbség volt kettőjük között: Zsó hite önmagából fakadt, nem is tudott volna nem hinni, talán nem is hit volt ez, hanem tehetetlen bizonyosság; ő tehát ráért. Apa viszont… igen, ha egyáltalán lehetséges, még a hálót is, aminek a közepén pók-Zsó várakozott, Apa szőtte. Mert szőtte, szolgált neki, s ezt Zsó tétlenül, derűsen tudomásul vette. Aztán megriadt Zsó sikerétől – attól a lusta természetességtől, amivel Zsó… nem: nem is a sikert… az ölébe hulló kritikátlan hódolatot, a pénzt, mint az őt joggal megillető hűbéradót, tudomásul vette. Apa, mondom, egynek érezte magát Zsóval, de a bőréből nem tudott kibújni, hát inkább elhitte, hogy Zsó is olyan, mint ő, márpedig Apa gőgös volt, s a sikernek ez a mértéke egy gőgös emberben csak dühös alázatot – magyarán: elutasítást – kelthet. Zsóból ez is, az is – a gőg is, az alázat is – teljesen hiányzott. Hisz ő sose hadakozott; semmiért és semmi ellen. Mint Apa: többek közt őérte. Aztán… lehet, hogy Zsó így látta, nem tudom… őellene, vagyis hogy az ellen, aki ő, Apa szerint, nem volt. Apa ugyanis féltette… akit ő Zsónak tartott? Mert szerette, és a maga mértékével mérte. Tudod, fura dolog ez a szeretet… magam sem tudom, mit hívjak annak. Hiszen Apa igazán szerette Zsót, és a szeretetében, talán Zsó jogán, talán a magamén, én is belefértem, teljesen gyakorlati módon, és belefért az emberiség, a nehéz sorsú ember, de valahogy úgy, mint képletbe az x – hogy valós eredményt kapj, be kell helyettesíteni, ahhoz viszont Apa türelmetlen volt, hogy ezt az x-et hús-vér emberekkel behelyettesítse; türelmetlen, mert ha a maga erejéből jutott is oda, ahova jutott, mindenkitől elvárta volna, hogy ugyanott legyen, ahol ő, s bár erre – elméletileg – nem tartott mindenkit alkalmasnak, a szíve mélyén sértőnek érezte, hogy nem mindenki az, s ezzel őt igazságtalanul előnyös helyzetbe hozza; sértőnek, mert így akarva-akaratlanul mégiscsak több, mint a másik, pedig szíve szerint senkinek se lehet, senkinek se szabad többnek, másnak lennie, s így az ő szemében minden sikertelen ember egy-egy vádlóan nekiszegezett mutatóujj volt; mindezt csak azért mondom, hogy lásd: Apa szeretete kirekesztő szeretet volt, türelmetlen és személytelen. Zsóé? Nem hiszem, hogy Zsó valaha is gondolt volna rá, hogy mi a szeretet, pedig ő mindent és mindenkit tudott; engem, Apát, mindenkit, aki csak elment mellette, akit a lélegzete súrolt – de Zsó szeretni lusta volt valakit, talán nem is szeretett soha senkit, nem szorult rá, hiszen ő elég volt önmagának, mégis tapadt hozzá mindenki. Én is. Igen. Mert ez a lusta öntudatlan mindent tudás iszonyatosan, ijesztően… nem, nem is hogy személyes, inkább megejtő volt… – Zsó számára nem létezett emberiség meg nyomorúság meg egyenlőség – csak tárgyak, anyagok: kő, fa, bronz, vas, ember – s mindre rácsodálkozott, s tudta őket, játszva, természetesen. S ettől valahogy azok is, magukat, s tudni jó. Vagy azt hitték volna, hogy Zsó szereti őket, és Zsó is azt? Lehet. Tudom, ez egészen hülyén hangzik, hogy úgy beszélek Zsóról, mintha nem is itt élt volna ezen a földön, ebben a lakásban… Mintha nem lett volna néha undok… te, ezt komolyan mondom, elviselhetetlenül. De hát annak az istenkertnek a lakói is módfelett kellemetlen perszónák, s ő még csak nem is volt közülük való… jó, szálljunk lejjebb… legfeljebb félisten, afféle szobrász-félisten, kőfaragó-félisten… legyek egészen gonosz?… egy régimódi, tisztes és dühödten tisztességes épületbádogos jómódba csöppent, nagyságává vedlett, szemérmetlenül tehetséges lánya. Mert a félisten létnek két oldala van: egy isteni meg egy emberi – a félisten megörökli az istenszülő minden bűnét-erényét – s talán a hatalma egy részét – meg az ember szülőét, s vele az esendőségét… a baj csak az, hogy ez a kettő sose vegyül, csak keveredik. Bár… bár már ez sem igaz, vagy legalábbis nem teljesen: még jól emlékszem nagyapámra – mintha balkézről maga is valami kézműves-isten leszármazottja lett volna; azt mondják, a nagyapák a Doberdóról szoktak mesélni, az öreg a fene tudja, melyik püspöki székesegyház kupolájának bronzbevonatáról: az volt az élete hőstette, hogy ő is ott kalapálta a kupolában a bronzszegeket. Katona nem volt: még idejében leesett egy falusi templom tetejéről: egy homokrakásra. A lába, medencecsontja így is darabokra tört, bal lába megrövidült, katonának untauglich lett, iparosnak még nagyon is tauglich – annyira tauglich, hogy még a keze is gondolkodott; nemcsak az épületbádogos szakmát ismerte, de az utolsó szögig fölépített volna egymaga egy házat; értett a kőmívesmesterséghez, kezéhez állt az ácsszekerce, megkovácsolta az ácskapcsot, jobb burkoló és parkettás volt, mint akárki – a villanyhoz meg az épületgépészethez, mert az újabb keletű, már nem nagyon fűlött a foga, egyébként komplett szakiparos – még ha a mesterlevele csak az épületbádogosságról szólt is. De a rózsát is megmetszette, s az ő kertjében termett a legszebb paradicsom, uborka, zöldbab, s ha sanyarú idő járta, megtalpalta a bakancsot is. Hogy a kisüstiről, amit maga főzött, kuktában, ne is beszéljek. Apa meg közte csak egy volt közös: a ház tisztelte; Zsó meg közte már több: a kezét Zsó örökölte s így nem tudom, az emberi vagy isteni örökség-e; Zsónak, mondom, volt fakorszaka, vas-, bronz-, és kőkorszaka, de a szerszámok java része mindig az ő műhelysufnijából vándorolt át Zsó műtermébe. Ők ketten tökéletesen, szavak nélkül is értették egymás kezét. S talán még a házfogalmuk is közelebb állt egymáshoz, mint Apáé, meg az övé. Mert Apának, az építésznek, a ház épületet jelentett, térben körülhatárolt s egy meghatározott célt a lehető legjobban szolgáló építményt, attól teljesen függetlenül, hogy az kié. Az öreg szemében a ház az én házam volt, a ház, amit magának épít az ember, ami meghatározza a létét, mert a magáéban lakik, s merthogy az a magáé – és nem a másé, ez a lényeg – úgy is vigyáz rá; az igazi ember a szerző ember; ahogy ő mondta, mert Szeged környéki volt a “szörző” ember azért “dógzik”, a saját házért; akinek nincs, aki nem azért, még ha nem issza is el, amit a két kezével (mint a lánya) vagy – egye fene – a fejével keres (mint a veje), az “mezítlábas”. Kár, hogy az öreg nem érte meg a mátrai vityillót, akkor talán többre becsülte volna Apát, mert Apa a haláláig mezítlábas maradt, reménytelenül mezítlábas, akinek ő, a tisztes iparos, odaadta ugyan a lányát, mert ” fiam, ma olyan világ van”, de sem a személyét, sem a gondolkodását nem helyesli. Mert lehet ugyan mérnökdoktor, kandidátus, egyetemi előadó, kétszeres Ybl-díjas, határainkon túl is ismert statikus, nem a magáéban lakik. Ez a “magáéban”, a társasház sem “ház”; az öreg szemében, azt hiszem, még ha ezt nem gondolta is soha végig, mert mondom, nem a fejével, hanem mint Zsó is, a kezével gondolkozott, a kerítés tette a házat: a kerítés, hogy aki kint van, ne tudjon bejönni, s aki bent, ne tudjon kimenni – a jelkép: a helybenlét jele és jelképe; gondolhatod hát, hogy Apa, aki hitt abban, hogy a dolgoknak céljuk, szerkezetük van, következésképp a célok, a szerkezet módosításával megváltoztathatók, akinek az élete – s az élete értelme – a helyváltoztatás volt, aki világéletében hadakozott jó vagy jónak vélt ügyekért, gyűlölte a kerítést; ő ezt nagyon egyszerűen indokolta, sokkal egyszerűbben, mint én, de cáfolhatatlanul: azt mondta, ő annyi kerítésen volt kénytelen átmászni, s gyerekkorában annyi pofont is kapott, mert bemászott – vagy kimászott – egy-egy kerítésen, hogy egy életre elege van minden kerítésből. Azt hiszem, a kerítés az ő számára afféle nagybetűs KERÍTÉS volt, így aztán a gyűlölete se racionális – bár a honi kerítéskultusz ellen írt szakcikkeiben, amelyekkel először a diákjai közt, majd a szakmában is kiérdemelte a Faltörőkos, utóbb egyszerűen csak Kos gúnynevet, nagyon is racionális érveket használ: közösségi szellemről, környezetesztétikáról beszél, korszerű életformáról, meg minden – de azt hiszem, mindezek mélyén csak a gyerek szűkölő félelme bujkál az újabb pofonoktól; mondom, Apa jó ember volt, akiben élt a szeretet, még ha nem tudja is, hogy a szeretet természettől fogva kirekesztő jellegű, mert ha mindenkire kiterjed, amint azt Zsó példája bizonyítja, már nem is szeretet, az igazi szeretet tehát maga is kerítés – ekkora ellentmondásokat vidáman eltűr az élet -, így minden gyűlöletbe fordult szeretetét a kerítések, a tudatában racionálisnak mutatkozó, sőt anyagi formát öltő, mezőgazdasági-történeti, néprajzi, tulajdonjogi gyökerekre visszavezethető kerítéskultusz ellen irányította, s nem döbben rá, hogy itt sokkal, de sokkal mélyebb jelenség, a tenyérviszkettető pofozhatnék ellen hadakozik – a hadakozás, mondom, életeleme volt -, s hogy ez a harc eleve kilátástalan. Ő nem tartotta annak: hiszen ő csak-csak eljutott oda, ahova törvényszerűen el kellett jutnia, és úgy érezte, ha kerítések nincsenek, könnyebben eljutott volna, s hogy ez végül is csak azért sikerült neki, mert arra a döntő, arra a történelmi öt percre, mikor ő nekirugaszkodott, épp lebontották a kerítéseket, hogy utána lélekszakadva felépítsék megint, vagy ha le nem is bontották, legalább pallót vetettek rájuk; az eszébe se jutott, hogy ha nincsenek, talán el sem indul, nem hogy célhoz nem ér, s hogy a kerítéseknek, a kerítések újjáépítésének talán épp az az igazi célja, amiről persze senki nem tud, hogy a magafajta mezítlábasoknak – a mindenkori mezítlábasoknak – alkalmat adjon a gyűrkőzhetnékre; hogy a hadakozásnak végső soron nincs célja, hogy a hadakozás maga a cél… Igen: lehet, hogy igazad van, lehet, hogy Apáról mintázták: ő a forradalom testet öltött jelképe, aki valahonnét valahova rohan, ordít és valamit ráz… igazad van, lehet, hogy ez sokkal emberibb, mint a mosoly születése, a kozmikus és személytelen mosolyé… de hát Apa is sokkal… Nem, vita soha nem volt közöttük, emiatt nem. Mondom, Apa gőgös volt, s mert kettőjük közül – úgy érezte -, ő volt az, aki kapott, önmagát adta cserébe, s ez a gyakorlatban valahogy úgy alakult, mintha kettőjük közül ő vállalta volna az asszonyszerepet – őrá maradt a ház, ő tudta, mi van velem az iskolában, sőt… ő volt köteles hinni mindabban, amit Zsó csinált. A kerítéskérdés ekkor még nem volt kérdés; Apa ártatlan játéka volt, s nem is hiszem, hogy a lényege elhatolt volna Zsó tudatáig. Apa sorra tervezte a remekebbnél remekebb ipari épületeket, ezek egy kis hányada meg is valósult, volt, amelyiket nem is rontottak el nagyon, közben írta a cikkeit, és vívta a magánháborúját a Magyar Kerítések ellen, amin a háta mögött mindenki röhögött, mert mindenki tudta, hogy a kerítések maradnak, a társadalmi tudat valahol a kerítésekben gyökerezik, a kerítés rang, önigazolás, de az egész ügy nem volt akkora horderejű, hogy ne bólogatott volna mindenki, s közben ne hozták volna az ellenkező értelmű rendelkezéseket, Apának tehát ezért nem volt érdemes a nyakát kitekerni – Zsó lusta türelmébe is tökéletesen belefért a dolog, hiszen a zöld szemű Zsónak akkor még nem volt mit körülkerítenie, a szürke szemű meg épp akkor érlelte a Mérleget, amit aztán eladott, pénzért, pedig az nem is az övé volt, ő csak csinálta, aztán a pénzen megvette az ő meg Apa halá… jó, összedobták a pénzüket, s ketten, együtt álmodták meg a házat… és fogalmuk se volt, hogy kétféle házat álmodnak: Apa azt, ami nyitva áll, Zsó meg az apja házát, ami nem másé… egyik is, másik is olyan természetesen, hogy eszükbe se jutott, hogy a másiknak ez nem természetes. Beletervezték a kettőjük közösnek vélt álmait – kárpótlásul a várakozásért, a vesztes csatákért. És hidd el, a Vityilló tényleg szép. Még hozzá se kezdtek az építéshez, Apa kijelentette, hogy a telket nem keríti körül. Zsó – akkor – egy szót sem szólt; Apa nem lepődött meg, azt hitte, ez Zsónak is ugyanolyan természetes, mint neki. És Zsó még akkor se szólt, csak hallgatott, harsányan hallgatott, és Apa nem hallotta meg, mert a hallgatásra nem volt füle, mert ő mindent kimondott, mikor a jelképes egy szál drót hiányát a helybeliek felhatalmazásnak – vagy épp felszólításnak? – vélték, hogy szabadon lopják az építőanyagot. Apa egy kicsit fanyarul tréfálkozott: “Benne marad a népgazdaság vérkeringésében” – de Zsó talán már látta, hogy ez társadalmi ítélet; a Vityilló mégis fölépült, nem is követelt az építése akkora hősiességet, mint másoktól követelt volna, hiszen Apa végül is a szakmában dolgozott; sem a gyomra, sem a szíve nem ment rá. S még az anyagköltség se volt nagyobb az átlagosnál, hiszen mástól is lopnak, legfeljebb nem ilyen nyíltan, s Apa, statikus lévén, gazdaságosan tervezett. És a ház megbújt a fák közt, és az Ágasvárra nézett – azaz hogy néz ma is, és majdnem hogy körkilátása van -, száz méterről be lehetett hozni a vizet, két oszlop árán a villanyt, és a bekötőút megépítéséhez elég volt fél napra kibérelni az Erdészet talajgyaluját; a berendezést maguk tervezték és nagyrészt maguk is készítették el, és kiderült, ami, azt hiszem, úgyis nyilvánvaló volt, hogy Apa, a mezítlábas, lehet, hogy jó építész, de a keze, hiába volt kőműves, mert építésznek kellett lennie, és az egész kőmíveskedés csak feltételes megálló az életében, az álmatag-macska Zsó keze viszont önálló életet él, gondolkodik, s az ördög tudja, hogy, talán átöröklés útján, minden szakmát ért, nem úgy, mint Apáé, aki számtalanszor volt műszaki ellenőr; hogy Zsó, akár az apja, komplett szakiparos, bár mesterlevele csak szobrászkodásra jogosít, azzal a különbséggel, hogy apjával ellentétben tőle a villanyszerelés és az épületgépészeti munka sem idegen. A Vityilló tehát elkészült, s még pénzük is maradt, s úgy mellesleg – mondom: mellesleg – csodálkoztak, hogy én a Vityillót nem érzem a magaménak, és nem kívánkozom oda, és nem viszem ki a barátaimat, mert az eszükbe se jutott, hogy az én álmaim nem épültek bele, de amiből épült, a Mérleg, az enyém volt, s hogy én tudom, csinálhat Apa akármit, mezítlábas marad, s hogy én is szerettem volna az lenni, mindig, de hamar meg kellett tanulnom, hogy én nem lehetek, hogy neki könnyű volt, mert ő nekigyűrkőzhetett és átmászhatott a kerítésen, mert az a kerítés – legalábbis azt hiszem – nagyon is valóságos, látható és fogható kerítés volt, és neki megadatott az az öt perc, ami nekem nem, s ez a kerítés, ami énelőttem áll, az nem kőkerítés, az ködkerítés, s én hiába is gyürkőzhetnék neki, úgyse tudnám átmászni, s úgysem dönthetném le, és ha nekigyűrkőznék, csak kiröhögnének, az én kerítésem sokkal magasabb, mint az övé volt, s ő nem is tudja, egyikük sem tudja, hogy ezt ők építették körém – ő, a Faltörőkos, a szeretetével, és Zsó, akinek eszébe se jutott soha, hogy kerítés létezik, pedig ő maga volt az. Mondom: mellesleg, mert most egyikük sem ért rá odafigyelni rám, még Apa sem… én pedig bevallom neked, utáltam… mi az, hogy utáltam: utálom… a Vityillót. Mert az övék? Most is? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Vityillóval kezdődött Zsó virágkorszaka, s azt, hogy utáltam a virágkorszakot; talán féltékenységből – ma már azt mondanám -, mert ebből kimaradtam; nem ők tehettek róla, hanem én; nem jártam ki, ők meg ott voltak legszívesebben; rajtam állt, de én az egyetemre, a beszámolókra hivatkoztam, és itthon maradtam – pedig Zsónak megint szürke volt a szeme, megint szemébe lógott a haja, mint régen, amikor szült – most ócska bőrkesztyűt húzott, s a virágokban, virágokkal élt, s ha nagyapám meg nem hal, ezt ugyanúgy helyeselte, értette volna, mint a Vityillót: Zsó kezével ő ültetett, gyomlált, s olyan virágai senkinek se voltak, mint Zsó-nagyapámnak. Apa csak nézte, s örült neki (azt hiszem, a lelkiismerete ettől heverte ki a Vityillót, amit kétszeresen is megsínylett: egyszer hogy javarészt a Zsó pénzén épült, egyszer hogy az övé volt, és nem a másé), Zsó többet volt kinn, mint odahaza. Apa meg épp ott volt otthon. És a Vityillót nem kerítették körül, s egy vasárnap este mindketten hazajöttek Pestre, és a ház üresen maradt, csak a hét végén mentek ki újra, de közben esett is az eső, így a virágokat nem féltették, de Zsó vasárnap este kisírt szemmel jött meg, és végigsírta az éjszakát – soha sírni még nem láttam -, és másnap reggel betelefonált az Intézetbe, hogy Apa kivesz két nap szabadságot, aztán bezárkózott a szobájába, s én csak Apától tudtam meg, utóbb, hogy mire mentek ki: Zsó virágain egy teherautó-rakomány szemetet találtak; a kocsi – valami billenőplatós teherautó – az országútról fordult be, elment az út végéig, ráürítette az ágyásra a terhét – rohadt krumplit, rozsdás serblit, sparherdet, műanyagflakont, sittet, mindent – aztán a kertben megfordult és elment. Apa kint maradt, rendbe rakta a kertet, hazajött busszal; három napig alig esett közöttük szó. Zsó nem szólt, Apa sem, de ez alkalommal hallotta a hallgatást, vagy látta, mert mintha vörös betűkkel lett volna kiírva a falra, hogy KERÍTÉS. Az egész tökéletesen érthető volt: a hely elhagyatott, erdő veszi körül – a vezér kiürítette a terhét, s utána az özönvíz; az idejébe így kényelmesen belefért egy feketefuvar is; de én mégse hiszem, hogy ez lett volna az igazi ok; szerintem ekkora bizalom már sértő, ekkora bizalom, a kerítés teljes hiánya, már-már pofon; aki ilyen helyen nem húz kerítést, az vagy megveti, hülyének nézi embertársait, vagy olyan, mint az iszákos: botránykő minden becsületes “szörző” ember szemében; mert tegyük fel, hogy dolgozik, tegyük fel, hogy becsületes úton szerezte a házát, ha ennyire nem becsüli, rászolgál, hogy más se becsülje; sőt ha annyira sem, hogy legalább jelezze: az az övé, még az is joggal vonható kétségbe, hogy becsületes úton jutott hozzá, hogy a másét megbecsüli. Ez munkálhatott a szemétrakodás hátterében, mert két hétre rá szekérnyom vezetett a kertbe, s mikor hazajöttek, Zsó szeme zölden izzott; nem tudom, szóba került-e köztük a kerítés, de a hét végén Apa egyedül ment ki a Vityillóba, s amikor hazajött, egy faiskolai árjegyzéket talált az íróasztalán – Zsó pirossal aláhúzta benne a gledícsiát, láttam -, s ez arra utalt, hogy legalább az élősövényről szó esett köztük; az nem szögesdrót, nem vas, nem kő, mégis… legalább az enyém-tied határvonalát jelzi. Elválaszt. Talán Apa se tudta, hiszen ő mindig Zsó kedvét kereste, de Zsó biztos hogy nem, hogy még ez az élősövény is Apa végleges és teljes veresége, hogy megcáfol valamit, hogy megbont valamit – Apa és Zsó, Apa és a világ viszonyában, azt meg éppen nem, egyikük sem, hogy tökéletesen értelmetlen, mint minden vereség, és… igen, minden győzelem. Mert az sem old meg semmit. Igen, nemcsak Apa szenvedett vereséget, hanem Zsó is, mindketten. Mondom, akkor még nem tudták… kértek, hogy menjek ki hét közben, de én nemet mondtam. Ez meg az én vereségem, hiszen ha kimegyek, talán nem törnek be, s ha nem törnek be, nem törnek-zúznak, talán… mert mondd, miért épp én maradtam volna ki a vereségből? Többször nem kértek: hét végén kimentek a Vityillóba, ketten, aztán már nem láttam őket élve… azazhogy soha, sehogy, mert a baleset színhelyéről a holttestüket a járási kórház proszektúrájára szállították, búcsúztató meg csak hamvasztás után volt. De a házat láttam: feldúlták. A kertet is.

Most mit nem értesz?… Mintha azt a rendőrtisztet hallanám: “Fiatalember, maga nem szerette a szüleit? Hogy képes ezt így tudomásul venni?” Láttam, azzal vádol, hogy örülök… az örökségnek?… annak, igen. Talán mondd a szemembe te is: van egy kacsalábon forgó mátrai vityillóm, az Ágasvárra néz, már csak be kell kerítenem. És három hónap múlva kezemben az orvosi diploma… Tessék mondjad. S még csak öregjeim sincsenek, akik majd a nyakamra hülyülnek. Hogy tudom, milyen jó nekem. Tessék. Mert az a rendőrtiszt nem mondta ki, csak nézett. A jegyzőkönyv szerint Apa az útviszonyoknak meg nem felelő sebességgel vezetett; de az út hibátlan volt, és száraz, szembe nem jött senki, Apa, a boncolás tanúsága szerint, nem kapott szívrohamot, véralkoholszint zéró, a kilométeróra a baleset pillanatában nyolcvanon. Mindketten be voltak kötve, Apa húsz éve vezetett, és soha egy betétlapot… “Fiatalember, a jegyzőkönyvet lezártuk, csak azért kérdem, mert nem értem, egyszerűen nem értem: két fontos, sikeres ember… Elképzelhetőnek tartja, hogy”… Nem! Nem tartom elképzelhetőnek! Érted? NEM! Apa gyűlölt minden kötöttséget, de addig el nem indult volna, amíg mindketten be nem voltak kötve… jó, pörölt az élettel, de ezt nem… Zsó meg fölötte állt, ennek is fölötte… Hát mit mondjak neki?… “Tudomása szerint nézeteltérés, szóváltás?…” Nemhogy szóváltás, de egy szó, az az egyetlen szó, az sem… Mondjam ki, hogy “kerítés”? Úgysem érti. Mondjam, hogy veszített, hogy mind a ketten?… Mi a fenének?… Tessék: közömbös vagyok, érzéketlen vagyok, a magam ura vagyok… ha tetszik, gyilkos vagyok… teljes biztonságban, a magam kerítésén… a magam égig érő ködkerítésén belül… amit tőlük örököltem. Ezt akartad hallani? Tessék!

Jó, ne sírj, nem akarlak bántani, na… de megértheted, hogy… Most meg mit nem értesz? Hogy hogyan vagyok képes megfogalmazni… így, ilyen pontosan?… Miért, mit vártál? Mit gondolsz, mit csinálok én huszonhat, nem, huszonnégy éve, mióta “Anya” helyett megtanultam a “Zsót”? Fogalmazok. Ennyi elég neked?… Nem… Kérlek… Tehát: Apát biztos, őt biztos, hogy szerettem… Azt tudom… Hogy Zsót?… hogy őt?…

Hogy szeretném-e, ha te olyan?… Te?! Isten ments! Te hülye. Akkor kinek a kezébe kapaszkodnék?

(Kötetben: Hazaérkezés, Pátria könyvek, 1991)


Göncz Árpád író, műfordító, a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke 1922. február 10-én született, Budapesten.
Göncz Árpád író, műfordító, a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke 1922. február 10-én született, Budapesten.

Nézd meg, mi van a címlapon! »

Reklámok

Göncz Árpád: Az örökség” bejegyzéshez egy hozzászólás

Tedd hozzá a magadét! Csak az első kommentnél van moderáció, azután szabad a pálya:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s