A könyv, az irodalom, az olvasás – mondják sokan – az egyik legjobb és legkézenfekvőbb menekülés a mindennapok gyakran kényelmetlen, olykor elviselhetetlen valóságából. Ez alól Tompa Andrea idén javított kiadásban újra megjelent A hóhér háza című regénye sem kivétel.
A regény tulajdonképpen egy kolozsvári lány életének első tizennyolc évét mutatja be a Ceaușescu-diktatúra árnyékában. Ez persze így önmagában nem mond túl sokat, ettől a regény még lehetne akármilyen is, túlzottan hangsúlyozhatná a diktatúra külsőségeit, lehetne nagy ellenállásregény, de erről nincs szó. Ehelyett az 1990-től Magyarországon élő írónő első regényében úgy mutatja meg a szabadság hiányát, ahogyan azt mi magunk is megtapasztaltuk annak idején, vagy megtapasztaljuk olykor most is: a menekülés kényszerén keresztül.
A szabadság hiánya mindig menekülésre készteti az embert, és ha a menekülésre fizikailag nincs lehetőség, hát megoldja azt másképpen. Akinek nincs, az teremt magának valami szabadságot, valami életet, így-úgy, ügyeskedve: szerez, intéz, cserél, megold, helyettesít a valamit mással. És ha ez valamiért nem megy, akkor még mindig ott a szellem alternatív valósága, az értelmiségi lét patrónus varázslata: a tudás, a művészet.
„…színházba viszont gyakran ment, ott is kabátban ültek, néha elvették a villanyt, és olyankor valamelyik színész hangosan elkáromkodta magát, s a szinte üres nézőtéren röhögés támadt, néha pedig barátok jöttek fel a tömbházlakásba, és szürke makarónit főztek, paradicsompüréből és szalonnából kecsápot raktak rá, anya kiválóan csinálta, a negyedik emeleti lakás előszobájában az öntöttvas kályha körül szorongtak a párnákon, cigiztek, teát ittak és röhögtek, Lacika utánozta a félfülűt, gyárlátogatási és mezőgazdasági beszédeket tartott, vagy felolvasta a júliusi tézisek tizenhét pontját, a kályhát egyébként fával lehetett fűteni, a szellőztetőbe kötötték be, nagyapa hozta fel három darabban, egyenként ötven kilót nyomott a díszes kályha, és amióta beüzemelték, az ismerősök meg a szomszédok szívesebben jöttek, a lány néha még koncertre is elment a Filharmóniára, bár a fűtetlen teremben alig bírt két órát mozdulatlanul ülni, Hogy tudnak játszani a zenészek ilyen hidegben?” (7-8. oldal)
Tompa Andrea önéletrajzi ihletésű családregényében egy kolozsvári lány menekülési útvonalairól olvashatunk.
Arról, hogyan igyekszik apró lázadásain, olvasmányain, gondolatain keresztül kilépni a mindennapok szinte elviselhetetlenül nyomasztó labirintusából. A mindennapokat természetesen nem csak a a történelmi jelen és múlt, hanem a családi háttér is árnyékolja; a külvilág nehézségei mellé társul szegődik a gyermekeit egyedül nevelő, ritkán boldog anya alakja, egy szeretni való, de alkoholista apa inkább hiánya, mint jelenléte, és a nagyszülők szövevényes élettörténete.
Bár A hóhér háza nem napló, engem mégis nagyon sok dologban emlékeztetett Héléne Berr naplójára. Amikor annyi minden elvész az ember életéből, amikor „elveszik” (ez is egy új kifejezés, amit ebből a könyvből tanultam) a vizet vagy az áramot, amikor egyre könnyebben törődik bele az ember a kilátástalanba, akkor gyakran nem marad más, mint saját gondolataink, saját szavaink, saját értelmünk féregjárata, ami elvisz, ami kimenekít, legalább gondolatban, egy olyan helye, ahol élni lehet. Ami Berrnek 1944-ben nem sikerülhetett, az Tompa Andreának negyvenöt évvel később szerencsére igen.
A regény formáját tekintve nem újszerű, egy-egy fejezet mindig egy soha véget érni nem akaró, önreflexív körmondat, nyelvezetét tekintve azonban rendkívül autentikus és élvezetes. Sokszor egy mondat ez a könyv a zsarnokságról, és sokszor egy őszinte mondat az életről.
Tompa Andrea regénye érdemes és értékes olvasmány arról, hogy olykor vannak sikeresen megvalósítható menekülési tervek is. Persze jó lenne hinni abban, hogy nem egyik cellából a másikba menekülünk.
Könyvadatok:
GITTEGYLET 
Mivel első évtizedemet én is abban a korban éltem meg, igaz nem Kolozsvárott, hanem Bukarestben, nekem az egyik menekülési tervem sajnos éppen az, hogy ösztönösen kerülöm az olyan írásokat, amelyek azt a korszakot hozzák vissza… Ugyanakkor, ha mégis néha ráveszem magam, hogy ilyesmit olvassak, az mindig orvosságként hat: nem jó érzés bevenni, de valamit mindig meggyógyít, helyrerak. Így tehát Tompa Andrea könyve is rákerül a “lelki gyógyszer” polcra, és egyszer majd előveszem 🙂
KedvelésKedvelik 2 ember
Igen, azt hiszem, a jó könyv valamit mindig meggyógyít bennünk. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy