Gasztrotárca
Arra jöttem rá, hogy az ételek elnevezése csak amolyan játékos kísérlet az univerzum tényeinek egymáshoz való közelítésére, egyfajta ontológiai istenérv, ha tetszik, melynek legfontosabb célja, hogy megmutassa, Isten igenis van, létezik, velünk él, nem hagyta magára a világot, hiszen olyan szavakat ad a szánkba, melyek egy csapásra közös világot teremtenek, támaszt nyújtanak az embereknek, nőknek és férfiaknak, gyermekeknek és nyugdíjasoknak az élet nehéz pillanataiban, a veszteség sötét óráiban, az öröm szabadra engedett nanoszekundumjaiban.
Mert kérem szépen, ahogy nincs két tökéletesen egyforma ember, úgy nincs a világegyetemben két egyforma fasírt, lecsó, tojásos nokedli, rántott hús vagy tökfőzelék. Hasonlók igen: ügyesen a dédikéről leutánzott rétes, hogyne, a szomszédtól lopott harcsapaprikás, lehet, az anyóstól sértődötten ellesett stefánia meg talán. De hogy ugyanaz? Kizárt dolog.
A gondolat, hogy itt valami fontos dolog sejlik át a világegyetem szoros logikai szövetén, Amerikában fogalmazódott meg bennem, egészen addig ugyanis azt hittem, az ételek elnevezése úgy fontos, hogy zsinórmérték, előírás, konkrét molekuláris elrendeződés, kötelező rácsszerkezet. Hogy a névhez szigorúan tartozik az entitás maga, és hogy a név magában hordozza az anyag megtestesülésének kizárólagos formáját. De nem, csodálkoztam rá a világra, amikor a tajvani születésű háziasszony különleges szeretettel készített ételt tett a vacsoraasztalra. A gyerekek és én is meghatottan néztük a furcsa ételt a tálon. Kicsi volt, sápatag bundájáról pergett az olaszfűszeres Shoprite prézli, de amikor egymásra néztünk, tudtuk mind, rántott hús a vacsora.
Azóta már számtalanszor bebizonyosodott, hogy az ételek elnevezésének inkább kozmológiai jelentősége van, semmint gasztronómiai. A név, legalábbis úgy tapasztalom, inkább az étel világegyetemben betöltött szerepét és helyét hivatott kijelölni, semmint a pontos ízt vagy állagot meghatározni. A kalács mindenkinek mást jelent, mégis a világegyetemben elfoglalt helye megkérdőjelezhetetlen. Mit eszel a kakaóhoz? Kalácsot. Ha beteg vagy? Kalácsot. A húsvéti sonkához? Kalácsot. A szombati kóser vacsorához? Kalácsot. Mind más, mégis mind ugyanaz. Hogy édes legyen az ajkadon az ünnep, hogy vigasz legyen a kegyetlen mindennapokban, hogy meggyógyulj: egyél kalácsot.
Így van ez szinte minden étellel: gyerekkorunk szép emlékű töltött káposztájával, a tánti rizsfelfújtjával, nagyanyám eperhabjával, ami után, jézusom, összeragadt a szánk a cukortól, meg a nem is sorolom mennyi mindennel. Az emlékekből táplálkozó Ige a konyha világában testet ölt, és nem csak a mindennapok, de az ünnep éhségétől is megmenti az embereket. És ezért van mindörökké rántott hús krumplipürével és uborkasalátával, mindennapi májkrémes kenyerünk, és a megváltó rétes. Vigasz a világegyetem kietlen sötétjében.
Van azonban néhány olyan étel, ami nem ilyen egyszerűen bizonyítja Isten létezését. Vegyük például a tökfőzeléket – gyermekkorunk leginkább hányásra ingerlő menzaélményét. A kaporízű, önmagában is ijesztő, csomós löttyöt (a kapornak egyébként már eleve hányásíze van vö. még kaporszósz, kapor magában ésatöbbi), de ha mindehhez az izzadó, hónaljszagú, nejlonköpenyes konyhásnők felkarjának hirtelen liffenését is hozzágondoljuk, mellyel szoros ritmikai összhangban érkezett a tökfőzelék a kékszélű, sosem zsírmentesre mosogatott menzatányérra, hát nincs az a merész harmadikos, akinek a gyomra kettőt-hármat ne fordult volna a pult másik oldalán.
Pedig a tökfőzelék finom étel. Pontosabban az a tökfőzelék, amit én főzök, és ami tulajdonképpen csak részben tök, és egyáltalán nem főzelék, amiben van hagyma, meg tök, sok paprika, és egy paradicsom is, amit mind megpárolok saját levében, semmivel nem sűrítem be, és magában eszem. Nehéz napokon hidegen. Hát akkor, teszem fel a kérdést, mi is bizonyíthatná szebben Isten létezését, mint a tökfőzelék? Semmi. Mert ha van egy olyan szeglete ennek az elcseszett univerzumnak, ahol Isten megteremtette a tökéletes tökfőzeléket, akkor tökéletesen világos, hogy igenis Isten tökéletessége lakozik minden ételben. Szóval végső soron, már ha eleget eszünk, akkor tulajdonképpen bennünk is.
GITTEGYLET 