Tárcanovella
Szeretném szépen leírni ezt a szobát most, hogy visszatértem. A falait, amiről visszapattognak a szavak, a polcot a két sorba rendezett könyvekkel, amikről sosem törlöm a port, bevallani, kiket száműztem a hátsó sorba, leírni a duplaággyá nyitott kanapét – meglepően kényelmes különben, jobb, mint a régi francia, soha nem fájdul meg rajta semmim –, a szekrény oldalára szögelt két kis régi képkeretet, bennük anyám bizakodó, apám huncut tekintetét, a mi fényképünket a tükör sarkán, ahogy felkunkorodik a széle, a letaposott szőnyeget, amin annyit hemperegtünk, hasaltunk térképet bogarászva, az asztalomon a rendetlenséget, a laptopom billentyűzetét, rajta a koszfoltokat és a kifényesedett felületeket a leggyakrabban használt betűknél (s, z, e, r, t), és előttük a tenyerem élének lenyomatát, ahol írás közben támaszkodik a kezem, a munka inverze lassú koptatás, szeretném leírni az asztallapon szabadon hagyott kávésbögrényi felületet (bögre nélkül), egy tárgy hiányát, az ablakpárkány sarkában megülő port, a cédéket és dévédéket a maguk rendszerében (történelmit soha nem teszünk hentelős horror mellé, ahogyan Mozartot sem Chopin mellé), a közepesen gusztustalan nejlonfüggöny sarkán a szakadást, amit a macska ejtett rajta legszebb fegyverével, a székem melletti folyóirat-halmot, és minden további négyzetcentimétert, de túlságosan fegyelmezetlen vagyok a leíráshoz.
A tekintetem már most is az ablaküvegen túl kalandozik, úgy indul el, olyan visszatarthatatlanul, ahogy én indultam, egyetlen tisztességes terv, jól behatárolható cél, vagy valamire való kérdés nélkül.
Ma kellemesek a fények egyébként, a ház előtti fákon túl, a buszmegállóban tipródó nénikét figyelem, váratlanul megjelenik a feje fölött egy kerti rozsdafarkú, az információs táblára száll, billeg rajta aztán elrepül, a farktolláról most bárki felismerhetné, ha odanézne. A szemközti házfalra éjjel odafújtak egy feliratot, négy szó három sorban, most érkeznek a munkások, hogy letakarítsák. A mozgásukon látszik, hogy semmi kedvük az egészhez. Módszeres unalommal látnak neki, az elején fogják kezdeni, balról jobbra haladnak majd, egyikük letesz egy vödröt a járdára.
A város felé indultam, figyeltem a lépéseimre, azután másokéra, lábakra, cipőkre, könnyed térhajlatokra, benéztem ablakokon, aztán fel az összedrótozott égre, és mire keresztül értem a városon, már csak a levegőbe bámultam, részecskék kavargása, világmassza, áttetsző lettem, lement a nap.
Egy padon töltöttem az éjszakát, és amikor felébredtem, az jutott eszembe, hogy ránk köszönt a kételkedés napja, amikor megtudjuk, hogy szerencsétlenek, nyomorultak, szegények, vakok és pucérak vagyunk, és reszketve kell végigmennünk lidérces életünkön,* aztán elsétáltam a benzinkútig és ittam egy kávét. Majdnem három hétig nem adtam életjelt magamról, majdnem három héten át pulzáltam a világba, hogy itt vagyok. Háztetőkön osonó macskákat néztem, padlásokon rohadó álmokat, a szűk lépcsőkön belőlük csorgó fekete lét, kő és bronz karokat, százéves hideg öleléseket, üvegpalotákon a betonba ágyazott fák tükörképeit, ötvenhárom elhagyott bevásárlókocsit számoltam össze a házak között, amikor valaki elkezdte számolni a napokat. Tizenkilencnél fordultam vissza.
Jók ma reggel a fények, szeretném leírni a sarki behajtani tilos tábla lemondón nyújtózkodó árnyékát, a lépcsőház megbízható kipárolgásait amikből mindig tudható, hogy a hét mely napján járunk, a Srí Lanka alakú repedést a bejárati ajtó mellett, azt a csöndet, ami az után volt, hogy becsapódott, de mindehhez nem vagyok eléggé összeszedett. A szemközti háznál takarító munkásokat nézem, vakarják a graffitit, …isten …your …heart, ennyi van még hátra. Ha így haladnak, délre sem lesznek készen.
Szeifert Natália, 2014
*Jack Kerouac: Úton, M. Nagy Miklós fordítása
GITTEGYLET 